Like a Dragon: Infinite Wealth teszt

Nyugi, nem tévedek DNS szakterületére, egyszerűen csak érzékeltetni szeretném valahogy azt az elképesztő melót, amit a Ryu Ga Gotoku stúdió belerak egy-egy Yakuza, oppardon, Like a Dragon cím elkészítésébe. Az, ahogy már lassan több évtizede építik ezt az univerzumot, az valami egészen félelmetes. Minden összefügg mindennel, tökéletesek az áthallások, sőt, még a mellékvágányok (Judgment sorozat például) is úgy vannak összerakva, hogy hibátlanul belesimuljanak a fősodorba.

Az egész franchise arca nagyon sokáig Kiryu Kazuma volt, az ő életét követtük a japán alvilág bugyrába - együtt sírtunk és nevettünk vele, küzdöttünk, mint az oroszlánok az igazáért és felhúztuk az infantilis pizsamát, ha arról volt szó. Viszont az előző, nagy résszel érkezett egy új főhős, Ichiban Kasuga, aki egy teljesen más fazon, de pontosan ugyanannyira kedvelhető és emberi, mint Kiryu-chan.

Milyen békés itt még minden!

Volt menet közben egy jó kis zsáner váltás is. Sokan (köztünk engem is beleértve) furcsállottuk, hogy a beat em' up-ból egy klasszikus, körökre osztott JRPG-t csinálnak. Ez másodikra, de igazából még harmadikra is furcsa volt, viszont ahogy pakoltad az órákat a kalandba, úgy éreztél rá a cucc mélységére. Aztán meglepően sokáig csend honolt a fejlesztőknél, majd robbant a bomba: kvázi egyszerre fejlesztették a közvetlen folytatást, valamint Dojima Sárkányának, azaz Kiryunak azt az epizódját, ami az elbeszélés közötti hézagokat tömi be.

Igen, ez volt a The Man Who Erased His Name tavaly év végén, ami szép meg jó volt, de érezhetően a puskaport a Like a Dragon: Infinite Wealth-re tartalékolták. Megkaptuk, leteszteltem a véleményemet pedig elétek tárom. Jó, nem bírom ki: elképesztően jó és szórakoztató lett! A sztori igazából ott folytatódik, ahol az előző LoD abba maradt. Mivel a két legnagyobb klán, a Tojo és az Omi feloszlott, töménytelen yakuza vált munkanélkülivé. Ichibannak szerencséje volt és a Hello Works egyik tanácsadója lett, ahol próbál segíteni igazából mindenkinek.

Több, mint egy éven keresztül remekül végzi a munkáját, viszont teljesen váratlanul egyik napról a másikra kirúgják - de nem csak neki ér véget a normális élete, hanem Nanbának és Adachi-nak is. Némi nyomozás és közjáték után viszont egy nagyon érdekes megbízást kap: imádott főnökének, a néhai Masama Arakawa halottnak hitt szerelmének a nyomára bukkantak, ami ugye azért érdekes, mert egyrészt mindenki halottnak hitte, másrészt pedig ő Kasuga vér szerinti édesanyja.

Szerintem menjetek arrébb, haver

Ehhez Hawaii-ra kell repülni, ott látták a hölgyet. Szóval egy szimpla dologgal indul az egész, de aztán olyan kalamajka keveredik ki belőle, hogy csak kapkodni fogjuk a fejünket. Természetesen többet egyetlen mukkot sem mondok erről, mert az egyik fő pilon maga az elbeszélés, így meghagynám mindenkinek a felfedezés örömé. Ami biztos, hogy itt még a szokottnál is sokkal jobban kitettek magukért az írók. Lesznek benne meglepő csavarok, érzelmes jelenetek, szomorúság, végtelen és gyermeki öröm, meg persze a földi paradicsom felfedezése.

Valahogy itt most sikerült úgy eltalálni az összetevőket, hogy megfelelő arányban keveredik benne a komolyság és az izgalom a tipikusan japán infantilizmussal. Olyan szívesen mesélnék még többet erről, de inkább nem teszem. A játékmenetbe és a tartalomban nagyon el fogok veszni, szóval először lássuk a külcsínt, mert végre egy teljesen új lokáció, a mesés Hawaii mutatkozik be. Hazudnék, ha azt mondanám, ennek hallatán nem voltak elvárásaim és igazából ez az egyetlen olyan, komolyabb pontja a stuffnak amin lehet fogást találni.

Érkezik az előző generációs masinákra is (nálunk a PS5-ös tesztpéldány járt), így nyilvánvaló volt a kompromisszum, amit sajnos látni is fogunk. Vannak részek, amikor kifejezetten gyönyörűen fest a játék. Ahogy állunk a homokos tengerparton, lábunkat nyaldossák a habok, közben gyönyörködünk a modern szállodák és a természet kettősségében és ezt az egészet megkoronázza a lenyugvó nap utolsó aranyló sugara. Ezek a pillanatok valóban mesések.

Micsoda fények

De jól van szegmentálva egyébként a bejárható terület. Vannak kifejezetten a turistákra összpontosító utcák, hatalmas bevásárló központok, de azért beljebb bőven találkozunk majd a kosszal és a szegénységgel is. Sosem lesz Detroit, de tetszetős, hogy nem csak csilivili van. Ugyanakkor érződni fog, hogy ezt még az előző generációra is ki akarták hozni: a járókelők jóformán biodíszletnek vannak, sok utca és rész teljesen elnagyolt, a belső terek meg valamiért még ennél is kidolgozatlanabbak.

Ha közelről mutatják a szereplők arcát, akkor meg jön a másik oldal és még azt is látjuk ahogy izzadnak a hőségben, vagy épp bőrig áznak a hirtelen jött esőben. Aztán ahogy eltávolodunk, megint jön a kicsit fanyar utóíz, hogy bizony azért ez lehetne jóval szebb is. Node térjünk rá inkább a másik két szegmensre és kezdjük először a játékmenettel. Ahogy az előd, úgy az Infinite Wealth is JRPG, ráadásul a klasszikus fajtából.

A harcrendszer szinte teljesen megegyezik az előddel, de azért apróbb finomítások és áramvonalasítások történtek persze. Nagy megfejtés nincs amúgy, egyszer mi támadunk, egyszer pedig az ellenfeleink. Ha rajtunk a sor, akkor tudunk simán ütni, speckó képességeket használni, tárgyakat ellőni, satöbbi. Újdonságként látni fogunk egy kék kört az éppen következő karakter alatt. Ha ezen belül tartózkodik az ellenfél, akkor extrán nagyot somhatunk oda az úgynevezett "proximity bonus" miatt. De a hátbatámadás is extrát ér, illetve később lehet majd kombózni a szereplőkkel.

Hogyne, az összes szemetet felveszem, ha kell akkor foggal

Tudunk valamennyit védekezni is: mielőtt az ellenfél csapása landolna rajtunk, a dedikált gomb megnyomásával mérsékelhetjük a sebzést, valamint a különféle státuszokat is el lehet így kerülni. Az összecsapások alapvetően pörgősek, de nagyon kevés olyan lesz, ahol taktikáznunk kell - ezek többnyire a főellenségeknél, illetve a nálunk jóval magasabb szintű szörnyeknél fordulnak elő.

Az IW-ben nem kasztok, hanem munkák, azaz "jobok" vannak. Minden szereplőnek több elérhető ilyenje van és természetesen az összes eltérő skillsettel rendelkezik. Az előd egy roppant bosszantó hibája itt is pontosan ugyanúgy jelen van, azaz nem válthatunk csak úgy ezek között mondjuk a menüből, hanem oda kell caplatni, ahol ezt megtehetjük. Kicsit macerás. Az áramvonalasítás jegyében egyébként, ha kék színnel jelölt nyamnyamokat látunk mászkálás közben, akkor ott olyan nagy a szintkülönbség, hogy hőseink egy gombnyomással letolják a bunyót, de a loot és a pénz a miénk lesz.

Mivel tényleg klasszik JRPG-ről van szó, ezért a fegyvereink és a felszerelésünk fejlesztése természetesen a kovácsnál történik (legalábbis egy modernizált változatánál), míg a gyógyító cuccokat tulajdonképpen minden boltban beszerezhetjük. Ha kicsit eltávolodunk akkor azért látszik, hogy finoman szólva sincs agyonbonyolítva ez a rész, de van benne annyi mélység, hogy szórakoztató legyen. Az igazi esszenciát azonban a stuff tartalma adja.

Mehet a pancs!

Ahogy azt megszokhattuk, egy Yakuza címnél a sztori és a harc csak egy dolog, de a mellékes tevékenységek adják meg az igazi ízt. Na, ide most annyi minden jutott, hogy felsorolni is nehéz lesz, ráadásul a legtöbbnek bőven van játékmenetet befolyásoló tényezője, de lássuk szépen sorban. A klasszikus tevékenységek, úgymint a darts, biliárd, baseball, különféle shogi meg mahjong helyek, kaszinózás nyilván nem nyomják fel senkinek sem a pulzusát.

Visszatér a konzervgyűjtögetés (az események nem csak Hawaii-on játszódnak, de psszt) és ezzel együtt a szemétszedés. Fogyaszthatunk különféle éttermekben és ha a megfelelő kombót találjuk el, akkor nem csak az életerőnk és "manánk" töltődik vissza, hanem apróbb buffokat is kapunk. Újdonságként kapunk egy komplett társkereső szimulátort, ami iszonyúan szórakoztató, de lesz itt egy Crazy Taxi-ra hajazó ételfutáros agyamentség is.

De ha olyanunk van, akkor fel tudunk szállni a helyi buszokra, hogy mindenféle pózoló szatírt és egyéb fura embert fotózzunk. Adott összesen 52 másodlagos küldetés is, amiben vannak rövidebb, pár perces szösszenetek meg több lépcsős feladatok. Van olyan, ami annyira szomorú, hogy legszívesebben sírni támadna kedvünk, aztán ott az ellenpélda, amikor meg annyira blőd (egy ponton vihart kell idéznünk egy rockcsapatnak) hogy megfulladunk a röhögéstől. De ez még mindig csak a felszín, ugyanis Ichibannak van két olyan tevékenysége, ami dedikált felületet kapott a főmenüben. Az egyik az úgynevezett Sujimon Tournament. Ezek nyilvánvalóan a pokémonok helyi megfelelői.

Ébredtem már furább helyen is

Kalandozásaink alatt a ránk támadó ellenségeket kvázi befoghatjuk, majd pedig csatarendbe állíthatjuk őket a mindenféle bajnokságban, ahol Kasuga a tréner és persze nekünk kell a legjobbnak lenni. Sírsz. Olyan szinten veszi komolyan magát a rendszer, hogy külön sztorija van az egésznek mindenféle mechanikával, Sujidex-szel, különféle tárgyakkal, harcrendszerrel. Csak ebbe simán bele lehet tenni 5-10 órát, vagy még többet.

Az igazán komoly cucc viszont a Dondoko Island. Fura frizurás hősünknek itt egy egész mikrogazdaságot kell létrehoznia a semmiből. A sziget egykor egy mesés resort volt, viszont egy helyi bűnbanda elkezdte szemétlerakónak használni, így pedig lassan elnéptelenedett. Így tehát nekünk kell szó szerint kipucolni az egészet, majd pedig felépíteni és elérni, hogy újra egy ötcsillagos hely legyen. Maga a sziget (annyira) nem kicsi és amikor azt mondom, hogy nekünk kell felépíteni azt szó szerint értsétek!

Bányászhatunk különféle nyersanyagot, majd pedig a DIY padnál a különféle sablonokból egy nyüzsgő negyedet kell létrehoznunk szállásokkal, utcákkal, nevezeteségekkel, üzletekkel, mindennel. Figyelnünk kell a vendégek szempontjaira, fontos, hogy elégedettek legyenek hiszen így költenek el egy csomó pénzt, mi meg ezzel tudunk fejlődni. Persze ezt nem fogja annyiban hagyni a helyi rosszfiú, így verekedni is jó sokat fogunk amellett, hogy nyilvánvalóan ez az egész is egy önálló elbeszéléssel rendelkezik. Gondolom azt is sejtitek, hogy nem két óra alatt lehet végezni, szóval teljesen nonszensz.

Hass oda Kiryu-chan!

De ez még mindig csak Ichiban opciói, Kiryu-ról szót sem ejtettem. És nem is fogok, legalább az legyen meglepetés, de vele is nagyon extra dolgokra számítsatok. A legfontosabb paraméter egyébként az úgynevezett Bond, avagy kapcsolati mércénk. Ahogy az elődben, úgy itt is külön figyelmet kell szentelni mindenkinek, beszélgetni, foglalkozni kell velük, mert egy öt lépcsős skálán nyílnak majd meg, aminek minden egyes foka extra jutalmat hoz a játékmenetbe, plusz így ismerjük meg jobban őket. De ezt a mércét növelhetjük sima beszélgetésekkel, ha ott harcol mellettünk az illető, satöbbi. Ami nagyon komoly, hogy még bőven nem értem el az opciók végét, de illene lassan lezárnom a tesztet, különben Marco idegrohamot kap a hossztól.

Nekem rohamtempóban az első végigjátszás hetven órára rúgott, és érzésre még egy harminc van benne, de lehet, hogy több. Ezek, meg persze a fentiek alapján már gondolom összeraktátok, hogy miért kapott ennyire magas pontszámot a Like a Dragon: Infinite Wealth. Elképesztően jó a sztori, élvezetes (bár kicsit fapados) a harc, a lehetőségeket meg a mellékes tevékenységeket hagyjuk is. Az egész egy olyan kohéziót alkot, amiben semmilyen elem sincs túltolva, mindenből a megfelelő adagot kapta. Ezért lehet, hogy ez a játék szerintem a legjobb a franchise történetében. Még sok ilyet kedves Ryu Ga Gotoku stúdió!