Like a Dragon Gaiden: The Man Who Erased His Name teszt

Amiért mégis szóba hoztam őket az a megbízható, konstans minőség ahogy évről-évre bemutatják nekünk a japán alvilág romantizált, de ettől még a valósághoz meglepően közel álló produktumait. Itt nálunk is temérdek Yakuza teszttel találkozhattatok már (és fogtok is még a jövőben), plusz sosem csináltam titkot abból, hogy mennyire bírom Kazuma Kiryu-t meg a többieket.

A recept általában az, hogy van egy nagyon mély és szerteágazó fősztori, majd a nyakunkba öntenek zsilliónyi komoly, avagy éppen teljesen blőd, opcionális dolgot, amivel az ázsiai ország kultúrájával ismerkedhetünk meg. Mivel rengeteg részt élt már meg a széria, ezért értelemszerűen a kifulladás jelei is megmutatkoztak már. De ezt jó érzékkel vették észre és vitték el egy érdekes irányba a sztorit. Ez volt a kvázi RPG-vé avanzsálódott Like a Dragon egy új főhőssel, Ichiban Kasugával. Aztán ott van a Judgment, valamint folytatása, a Lost Judgment, ami pedig ugyanabban az univerzumban játszódik, mégis teljesen más.

Srácok, biztos szeretnétek ezt?

Azt lehetett tudni, hogy Infinite Wealth címmel érkezik a következő, nagy fejezet viszont közben meg ugye ott van egy rés az idővonalon. Ezt hivatott jelen tesztünk alanya, a Like a Dragon Gaiden: The Man Who Erased His Name betölteni. Szóval bizonyos szempontból nem teljes értékű rész (és ez sajnos elég sok szeletén látszik is), viszont a kánon szempontjából elengedhetetlen fontosságú.

A sztori most is nagyon erős, viszont még a szokásosnál is lassabban indul be. Kiryu története a hatodik epizóddal, a Song of Life-al úgy tűnt, hogy lezárult, hiszen eltűnt. Ez persze csak egy álca: azért, hogy elkerüljék a két klán közötti háborút, Dojima Sárkánya megrendezte a saját halálát, miközben a Daidoji nevű szervezet kvázi foglya - a hallgatásáért cserébe három dolgot kért: keltsék halálhírét, engedjék szabadon Daigo Dojimát és végül viseljék gondját a Morning Glory árvaház lakóinak.

Éveken keresztül jól működik az egyezség, viszont egy balul sikerült akció közben kiderül, hogy az Omi Szövetség pontosan tudja, hogy Kiryu életben van, ami rettentő mennyiségű problémához vezet. Többet engedelmetekkel nem lőnék le a sztoriból, mert egyrészt mégis ez a pillére az egésznek, másrészt sokkal érzelemdúsabb, valamint főhősünk szinte teljesen kitárulkozik benne. Ami szokatlan, hogy meglepően rövid: összesen öt fejezet van, amiből kettő simán elmegy a szituáció megismerésére. Ha csak erre a szegmensre koncentrálunk, akkor olyan 15 óra körüli szórakozás a biztosított.

Kéne egy lángos

Persze ez csak a felszín, mivel újfent embertelen mennyiségű mellékes tevékenységet kapunk - viszont talán most először, ezekkel komoly gond van. Azon simán át tudnék lépni, hogy mindegyiket láttuk már valamelyik epizódban, amit ellenben nem tudok lenyelni, hogy egészen elképesztő mennyiségű a szimpla fetch questeknek a száma. Mondom részletesebben.

A kaland nagyobbik fele Sotenboriban játszódik, ami talán a legkisebb (és ezerszer felhasznált) térképe a szériának. Itt találkozunk egy Akame nevű fixer csajjal, aki osztogatja a feladatokat. Csináljunk egy fényképet itt, keressük meg azt, verekedjünk amazokkal. Egy-egy ilyen tevékenység pár percet vesz csak igénybe, viszont muszáj velük foglalkozni, mert ha végeztünk velük, a pénzen kívül úgynevezett Akame-pontokat kapunk, amivel a hölgy hálózatának szintjét növelhetjük. Erre pedig azért van szükségünk, mert egyrészt így nyílnak meg a valódi mellékes küldetések (substory-k), másrészt a Colosseumban is így tudunk újabb "szinteket"megnyitni. Erre egy külön kvázi negyedet hoztak létre - egy nagyon fancy hajón találjuk, mindenféle kiszolgáló egységgel együtt.

Próbáltak csavarni a koncepción: azon kívül, hogy kedvünk szerint cicomázhatjuk főhősünket, az egy-egy elleni harc mellett kipróbálhatjuk a csapat alapút is, ahova meg toborozhatunk embereket. A gond az, hogy ezen kívül minden pontosan ugyanaz, mint volt, ráadásul egy nagy kazal fő küldetés ahhoz kötődik, hogy növeljük az itteni szintünket, ez meg színtiszta időhúzás.

Csókolom, hoztam sört!

A harmadik nagyobb szegmens pedig az általam szívből gyűlölt Pocket Circuit, ahol távirányítós autókat pimpelhetük meg versenyezhetünk velük különféle kupákban. Ezeken kívül a szokásos dolgokat találjuk: biliárd, darts, különféle SEGA emulátorok, csajozás, mindenféle pálcikás meg kártyás cumó, satöbbi. Ami ellenben jópofa, hogy a klubokban hús-vér ázsiai modelleket próbálhatunk befűzni és itt élőszereplős felvételek kaptak helyett (lásd a referencia fotót a screenshotok között), az otakuk legnagyobb örömére.

Így tehát a tartalom kilóra megvan mindennel együtt, de csak sokszorosan felhasznált dolgokat kapunk. A játékmenetben sincs sok újdonság: kószálunk a térképen, sokat verekszünk, aztán tovább gördítjük a sztorit a megadott pontokon. Közben eszünk, mindenféle gyógyító izét veszünk, néha tolunk valami minijátékot. A történet mellett ugye a verekedés a másik nagy pillér, hiszen elképesztő mennyiséget kell használni az öklünket.

Ezúttal két harcstílus közül választhatunk. A Yakuza inkább az erőről meg a durvább odacsapásokról szól (és már korábban is használtunk hasonlót), míg az Agent egy kicsit gyengébb, cserébe rengeteg kütyüt tudunk bevetni. Ráereszthetünk drónokat a rosszarcúakra, dobálhatunk robbanó cigit, meg bekapcsolhatjuk a cipőnkben lévő utánégetőket. Ennél jóval érdekesebb a Spider névra hallgató elektromos lasszónk: ezzel jobbra-balra csapkodhatjuk a delikvenseket meg a magasban lévő tárgyakat is magunkhoz húzhatjuk. Ahogy azt megszoktuk, fejleszthetünk minden képességünkön, kemény pénzmag segítségével.

Ti tényleg nem tanultok

Sajnos itt is visszaköszön a meglehetősen grind alapú játékmenet, mert egy-egy komolyabb skill megvételéhez brutál lóvé kell, amit pedig a fenti minijátékokkal, extra tevékenységekkel szerezhetünk meg. Beszélnünk kell a külcsínről is, mert alapvetően nem ronda a cucc, de érezhetően kellene reszelni a Dragon Engine-t. Meg lassan azért el kellene engedni a lastgen konzolokat.

Szóval Sotenbori pontosan úgy néz ki ahogy megszoktuk: nappal mindenféle üzlet csalogat minket, de gyönyörködhetünk a várost kettévágó folyóban is. Éjszaka igazából sokkal látványosabb a sok neonfény és egyéb csalogató dolog miatt. Az animációk is rendben vannak, viszont amikor egy-egy átvezetőt nézünk, ott már érezhető a motor lemaradása. Tényleg nem rossz az összkép, viszont a részletek hiánya miatt bőven van lemaradása a stuffnak. Technikai gonddal nem találkoztam a végigjátszás alatt, ami mindenképp örömteli. A hangok, zenék amolyan igazi "yakuzás" talpalávaló. A szinkronszínészek a megszokottak és mint mindig, most is fantasztikus munkát végeztek, szóval ebbe nem nagyon lehet belekötni.

Jólvan kisbarátom, itt egy nyalóka

A Like a Dragon Gaiden: The Man Who Erased His Name tehát egy átvezető kapocs a Yakuza 6, a sima Like a Dragon és a jövőre megjelenő Like a Dragon: Infinite Wealth között, ebből kifolyólag roppant fontos alkotás. A sztori továbbra is nagyon erős, viszont kifejezetten lassan indul be és jóval rövidebb, mint amihez szoktunk. Temérdek lehetőség vár minket, viszont ezt már mind-mind láttuk és talán sohasem volt ennyi lótifuti feladat.

Szóval rengeteg kompromisszumot kell kötnünk, amit ettől a franchise-tól nem szoktunk meg. Ne értsetek félre, alanyunk még így is jóval az átlag fölött van, illetve értem, hogy a puskapor az IW-hez kell, de ha már egyszer a kiadás mellett döntöttek, kicsit megerőltethették volna magukat a drága, magasztalt fejlesztők. A fanok nyilván vegyék azonnal, mert kiderül végre, hogy mi történt a derék Dojima Sárkányával, de másoknak is tudom ajánlani azért. Csak közepesen jó szívvel.