Life is Strange: Episode 5 - Polarized teszt

Max az előző rész végén hatalmas córeszbe keveredett, ő vált a soron következő áldozattá, miután kedvenc tanára, Mark Jefferson agyonlőtte Chloét, őt pedig valami droggal elkábította. Ez utóbbi okozataként, amikor még tehettük volna sem menthettük a helyzetet az idővisszapörgetéssel, hiába nyomkodtuk veszettül a megfelelő gombot, mivel hősnőnk nem volt egészen magánál.

Mr. Jefferson mostanra már végzett a fotózással. Mint ismeretes, az a perverziója, hogy belőtt és teljesen szétcsúszott lányokat fényképez a kiszolgáltatott állapotukban, ahogy fogalmaz, és tulajdonképpen erre épült a művészkarrierje is, "az ártatlanság elvesztésének pillanatát" próbálja lencsevégre kapni. Innen már néhány spoiler is befigyelhet.

A dézsa meg a vű

Jefferson beszédes kedvében van, kikotyogja az eddig számunkra többé-kevésbé hiányzó részleteket is: Rachel Ambert valóban Nathan gyilkolta meg, véletlenül adagolta túl. Bár a lányrablásokat ketten követték el, Jefferson irányított, ő volt a mentor, a kölyök pénze és kapcsolatai persze jól jöttek neki. Miután a páros túl messzire ment, Jefferson elhatározta, hogy mindent Nathanre ken, Chloé és Max megölését is beleértve, a srácot már ismeretlen módon és helyen el is intézte. A későbbi kutakodásunk során még egy számla is előkerül, ami Nathan "elutazását" erősíti meg, Jefferson bizonyára sok ilyen hamis nyommal biztosította be, hogy soha ne bukkanjanak a nyomára.

Maxnek tehát már csak percei vannak hátra, a bunker mélyén, egy székhez kötözve vár a sorsára, mint Dustin Hoffman Maraton életre-halálra kulcsjelenetében, vagy a lány a Mártírokban - mindkettő inspirálhatta a szituációt. Az időt már manipulálhatjuk, de csak keveset tekerhetünk hátra. A lehetőségeink végtelenül korlátozottak, kizárólag fotókra fókuszálva menekülhetünk meg, ami mint korábban tapasztaltuk, a legveszélyesebb eszköz a kezünkben: alternatív, rendszerint sokkal rosszabb valóságokat hoz létre, és Max szervezetét is megviseli, egyre jobban vérzik az orra.

Elszabadult a pokol, bálnák záporoznak az ég sötétjéből.

Különös helyzetek váltják egymást, néhol a játék közli velünk, hogy csak az adott fényképen szereplő helyszín határain belül mozoghatunk, de ez egyetemes szabályként már megdőlt akkor, amikor a haldokló Chloé világában a fél várost bebuszoztuk. A megoldás kulcsát természetesen a gyökereknél kell keresnünk, az első rész legelején Max készített egy szelfit, oda kell visszamennünk, értesítenünk kell Davidet, hogy nézzen a Jefferson-Nathan páros körmére, továbbá be kell adnunk a képünket a "mindennapi hősök" fotópályázatra.

Innen olybá tűnik, minden megoldódott, napok telnek el. Max megnyeri a versenyt, és mivel a szaktanára hűvösre került, az igazgatóval repül San Franciscóba a kiállításra. Furcsa a jelenetsor. Egyrészt megnyugtató, hogy minden rendeződött, Chloé is életben maradt, sőt Max álma valóra vált, a díj bezsebelésével és a galériába kerüléssel jó úton halad, hogy idővel nagybetűs művésszé érjen.

A korábbi látszat ellenére Max nem feltétlenül és kizárólag a lányokat szereti.

Másrészt nincs megnyerés, nincs katarzis, Max feszeng, kényelmetlenül érzi magát, és az egész mögött ott lappang, hogy ez is csak egy fényképen keresztül nyitott alternatív valóság. Végül értesülünk róla, hogy mi itt a probléma: a pusztító vihar, ha talán kis késéssel is, de lecsap Arcadia Bayre, és Chloé élete újfent veszélybe kerül.

Ekkor nincs választásunk, a kiállított képen keresztül kell visszamennünk, ami persze hatványozottan rontja tovább a dolgokat. Az újabb ugrások során lassan elveszünk az alternatív valóságok tengerében, és a bunker mélyére kerülünk vissza, immár teljesen eszköztelenül. Szerencsére a sors közbeszól, de a végjátékban így is elég sok problémát kell megoldanunk egyszerre: Ki kell keverednünk a slamasztikából, időben kell feldobnunk a rosszfiúkat, továbbá meg kell mentenünk Chloét, aki e pillanatban holtan fekszik.

A fiatal művész a pályája kezdetén.

A legfelsőbb polcra azonban a tornádó kerül, új teóriaként merül fel, hogy akaratán kívül Max teremthette, és addig mindenképp lesújt, amíg repedések maradnak az idő szövetén. Ez nekem kicsit sántított, összecsapott, kései változtatásnak tűnt, mert Max a vihart már azelőtt álmodta túl életszerű látomásként, mielőtt a különleges képességét megkapta, vagy ha már eleve benne szunnyadt, felfedezte volna magában. Másrészt Nathan apjának egyes írásaiból azt olvashattuk ki, hogy a tornádó valószínűleg hozzá köthető, ezért építtette a bunkert, sőt nyerészkedni tud rajta, a felmenői is így tettek szert a mesés vagyonukra.

Különösebb fejtörőkbe és a zárásig komolyabb választásokba már nem botlunk, igaz a harmadik részben debütált lopakodós mini-játék hosszabb és látszólag nehezebb változata visszaköszön, melynek a korlátlan visszapörgetési lehetőségeink miatt ismét nincs tétje. Az egyik rémálom-jelenet David Lynch munkásságát idézi, egy másik szembesít minket a döntéseink többségével: visszanézhetjük őket kimerevített szobrokként, mint egy múzeumban - ha valaki januárban tolta utoljára az első részt, ezt hasznosnak találhatja.

A végére csak befutottak a zombik is.

A magától értetődő végjáték rendben van, kerek, korrekt, pont erre számítottam, bizonyára sokan megkönnyezték. Bár fejtörőkben nem kimondottan erős, az időutazásos sci-fi alműfajba sem hozott új színt, a hiteles, rendkívül árnyalt (nálam még Frank is országos cimbi lett a végére) karakterek, a kiváló dramaturgia és a rengeteg súlyos elágazás miatt a Life is Strange nagy meglepetés volt, egy érzelmekben különösen gazdag, roppant hangulatos kaland.