Túlságosan életszerű rémálom lehetett? Esetleg látomás, jóslat, úgynevezett tisztánlátás? Effajta kérdések cikázhatnak Maxine Caulfield agytekervényei között, amikor a tomboló vihar, a sziklaszirt és a természet által alaposan megtépázott világítótorony után az osztályteremben ocsúdik, éppen óra közben. Sokat azonban nem mélázhat, mert kedvenc tanára, Mark Jefferson kiszúrja, hogy elkalandozott, felszólítja, ő pedig kínos helyzetbe kerül, olybá tűnik, nem első alkalommal.
A 18 éves lány sokban hasonlít névrokonára és ihletőjére, Holdenre, a Zabhegyező mesélőjére. Nem találja helyét a világban, nehezen barátkozik és illeszkedik be, sőt az osztálykülönbségek is roppantmód foglalkoztatják. Minderre rájátszik, hogy külsőre szürke kisegér, a korlátozott anyagi lehetőségei miatt slamposabban is öltözködik, ráadásul a formás görbületeket sem osztogatták az égiek túl bőkezűen, amikor ő volt soron.

Így amikor csak teheti, csendesen a háttérbe húzódik, begubózik, amire a fejezet alcíme is utal. Egyetlen területen bátrabb és határozottabb, eltökélte, hogy fotóművész lesz, és ehhez jó úton is halad. Noha gyötri időnként a bizonytalanság, tisztában van vele, hogy még sokat kell tanulnia, de van érzéke a témához, ezért váltott iskolát is a középsuli utolsó évében, ugyanis az itt okító Jefferson, akibe titkon kicsit szerelmes, valaha világhírű fényképész volt.
Max – mindenki csak így szólítja – rajzokkal és matricákkal gazdagon illusztrált naplót vezet, a fenti adatok többségét is abból szívhatjuk magunkba. Megalkotói arra is ügyeltek, hogy a Tumblr korában indokolják ezt az idejétmúlt szokást. A lány a retró és analóg vonalakat követi, ami persze a modern technológia luddita elutasítása mellett önmagában is egyfajta ellenkulturális divattá vált, kiváltképp hipszter körökben. Ennek legfőbb megnyilvánulása, hogy mobil vagy komoly kit helyett, a ma már méregdrága film ellenére is egy Polaroid fényképezőgépet használ, leggyakrabban szelfiket kattogtat.

Miután megtesszük vele az első lépéseket, terelgetjük kicsit, megtapasztaljuk, hogy a külső nézetes irányítás ellenére alapvetően kalandjátékkal van dolgunk, nagyon korlátozottak a cselekvési lehetőségeink, ez nem egy Tomb Raider vagy Uncharted. Ráadásul a rendes futás is csak később válik elérhetővé, amit már megszokhattunk a műfajban, valamiért a legtöbb fejlesztő új tanulási szinthez köti ezt.

A főcím után rövidesen drámai jelenetbe csöppenünk, ami örökre megváltoztatja Max életét, egyben fel is ruházza egy természetfeletti képességgel: vissza tudja forgatni az idő vaskerekét, legalábbis általában, úgy egy-két jelenet vagy párbeszéd erejéig. Mi több, az így szerzett információkat és tárgyakat sem veszti el, sőt gyakorlatilag teleportálni is tudunk vele, csak mozgassuk egy másik, akár eredetileg elérhetetlen pontra, majd kezdjünk el csévélni.
A Prince of Persia: The Sands of Time és Braid óta persze nem annyira forradalmi ötlet itt leginkább a párbeszédeknél válik hangsúlyossá. Egy rossz vagy kevésbé szerencsésnek tartott választ ki nem mondottá tehetünk, és a dialógus mélyén megszerzett információkkal pár pörgetés után egészen más elágazásokhoz juthatunk. Bizonyos döntéseink súlyosabb konzekvenciákkal is járnak, szerencsére ezekre mindig figyelmeztet minket a játék.

Az első részben ugyan nekem nem tűnt fel semmi jelentős, de minden öröklődik a további epizódokba, persze valószínűleg csak új elágazások nyílnak, egyik sem lesz fatális zsákutca. Amennyire kivettem, ezek különösen az emberi kapcsolatokra hatnak: kivel leszünk nagyon rosszban, kivel hagyjuk ki a barátkozás lehetőségét satöbbi.
Az iskolában és a koleszben apróbb drámák zajlanak, klikkesedések, megcsalások, szurkálások, szívatások, bízom benne, hogy a folytatásokat nem ezek fogják uralni, legalábbis nem a csip-csup ügyek. Gyakran felbukkannak utalások a Vortex Clubra is, ami egy nagyon nagy múltú titkos diákszövetség, főleg a gazdag és szép elit alkotja, de elméletileg olyan csóró ösztöndíjasok is bekerülhetnek, mint az új lehetőségektől felszabadult, egyre aktívabb közösségi életet élő Max.

Ez és a közelgő Halloween-buli előre vetíti a borítékolható Carrie-jelenetet, illetve a klub neve és a tornádó között is bizonyára van összefüggés, talán nem heroinánk az egyetlen, aki dacolni tud a természet törvényeivel.
A sztori egy másik szála Max gyermekkori „örökre legjobb barátnője” körül kavarog, az ifjú hölgy ugyanis Arcadia Bayben nőtt fel, a szüleivel 13 éves korában költözött Seattle-be, ismer helyieket, ahogy a terep sem idegen számára. Persze öt év azért hosszú idő, Chloéval egyáltalán nem beszéltek, miközben mindketten felnőttek, Max ezért hosszasan készül a találkozóra, és addig halogatja, míg az kissé balul sül el, így nem csak az alaphelyzet, de a szemrehányás miatt is rosszul érzi magát.

Kiderül az is, hogy Chloe új barátnője, Amber okos, művelt és szép lány volt, a helyi Laura Palmer, látszólag mindenki kedvelte, a diákok, a tanárok, sőt még a klub tagjai is, így az egész közösséget megrázta, amikor a közelmúltban rejtélyes módon eltűnt. Talán meghalt, talán elrabolták, de az is elképzelhető – bár Chloe kizártnak tartja – hogy vette a kalapját, és lefalcolt „Losziba”.
A két női Sherlock Holmes ugyanakkor csak a következő részben kezd bele a nyomozásba, a nyitósztori itt megszakad, a Chrysalis inkább olyan, mint egy tévésorozat pilotja: felpakolta a szereplőket a sakktáblára, és körbevezetett minket a terepen. A technikai kivitelezésben vannak apróbb gondok, például még a kisebb, elméletileg nyílt területeken sem járkálhatunk össze-vissza szabadon, de a kategóriájában mindez megbocsátható.

A fő kérdés, hogy a történet merre fejlődik tovább. A Chloe és Max vonal különösen jól sikerült, sőt a természetfeletti réteg is ígéretes, és nyilván tartogat még egy-két csavart. Én biztosan követni fogom, aki azonban nem akar kockáztatni, várja meg a négy további epizódot (hat hetente érkezik egy), akkor kristályosodik ki végleg, hogy mi lesz a népítélet, érdemes-e a darálásra.