Life is Strange: Double Exposure teszt

Ettől függetlenül minden szempontból sikeres lett, így megnyíltak a pénzcsapok a Dontnod Entertainment előtt, mehettek a nagyok közé játszani. A számozott második rész sem volt rossz, de messze nem szólt akkorát, mint kellett volna, így a Square úgy döntött, hogy egy másik tehetséges csapat kezébe adják a gyeplőt és az IP-t. A Deck Nine pedig nem sokat szarozott: először csináltak egy rövidebb előzményt a LiS elé (ez volt a Before the Storm), majd pedig pár éve tesztelt True Colors-t - a maga nemében mindkettő kiváló lett, sőt a TC csak egy orrszőrnyivel maradt el a zseniális első rész mögött.

Mivel a kasszánál és az ítészeknél is kiválóan szerepeltek, ezért természetesen a D9 tovább folytathatta a kalandozást ebben az univerzumban. A bizalom olyannyira megvan, hogy a következő epizódra, jelen tesztünk alanyára, visszahozták az első rész főszereplőjét, Max Caulfield-et. És milyen jól tették!

Te, biztos jó ötlet ez?

Sosem tagadtam, hogy mennyire szeretem ezeket a játékokat (igen, mindegyik platina, nyilván) így szinte repestem az örömtől amikor Marco rám osztotta a tesztelést az új kalandnak, ami a Double Exposure névre hallgat. Egyébként a név természetesen a fényképkészítés világából jön: ez egy olyan technika, amikor tulajdonképpen két fotót olvasztunk össze, így pedig valamennyire szürreális lesz a végeredmény.

Beszédes tehát a cím, viszont láthatjátok, hogy ugyan nagyon szép pontszámot kapott, de azért nincs minden teljesen rendben. És igen, ha nem is messze, de azért elmarad mind a True Colors-tól mind pedig a legelső résztől. Ettől még remekül szórakoztam, félreértés ne essék, de további rizsa helyett nézzük, mitől döglik a légy. Fontos, hogy igyekszem kerülni a spoilereket, de az eredeti rész végét muszáj ellőnöm.

Amúgy nem szükséges annak ismerete, de hogy bizonyos szereplők motivációját teljesen megértsük, nyilván jó, ha kipörgettük már. A készítők azt a befejezést vették kanonikus folytatásnak, amikor hagytuk meghalni legjobb barátnőnket, Chole-t cserébe Arcadia Bay megmenekült a pusztító tornádótól. Szép nagyot ugrunk az időben: Max immár a húszas évei végé felé jár és fényképészetet tanít egy meglehetősen nívós művészeti egyetemen. Az idővisszatekerő képessége a múlté és éli az egyszerűnek mondható, de így is izgalmas életét.

Rumom, söröm?

Új barátokra tett szert és közülük is kiemelkedik Safi, aki igazából BFF-ként tetszeleg. Egy remekbe szabott estén azonban tragédia történik és Max holtan találja a lányt. Ugyanekkor viszont ismerős bizsergés járja át, mert valamiért újabb képességeket kap: most nem az időt tudja manipulálni, hanem egy párhuzamos univerzumba képes belépni, ahol bizony a szörnyű tragédia nem történt meg és Safi életben van.

Így tehát hősünk feltűri a pulóvere ujját és megpróbálja kinyomozni a két világban való ugrálással, hogy mi is történhetett - de válaszok helyett egyre mélyebbre süllyed a posványban, hiszen a Caledon is fura titkokat rejt. Ennyit mondanék el a sztoriból, mert ahogy megszoktuk, a fő pilon természetesen ez lesz. Öt nagy fejezetre bomlik az egész, amik további egységekre vannak szeletelve (a trófeák és az újra játszás miatt ez így kényelmes).

Az a helyzet, hogy meglehetősen izgalmasan kezdődik a stuff: jópofa a campus, érdekes a felütés és ahogy megszoktuk, Maxnek mindenről van véleménye. Ahogy haladunk előre és jönnek az újabbnál újabb kérdések válaszok helyett, az nagyon be tud rántani, simán bennünk lesz a "na még egy kicsit nyomom" érzés. Aztán sajnos van egy giga-csavar, ami szerintem egy kicsit blőd lett, onnantól pedig lejtmenetbe kerül az egész.

És akkor vitt volna a Real, csak jött a sérülés

Nyilván nem megy át bulvár színvonalba, de amilyen jó volt a felépítés addig, utána legalább akkora lesz a csalódás. Ugyanez elmondható a párbeszédekről is. Mivel a DE egy majdhogynem klasszikus kalandjáték, nyilván rengeteget fogunk interaktálni másokkal. Alapvetően rendben vannak, de néha elő fog fordulni, amikor legszívesebben üvöltöznél a TV-vel, hogy kérdezz már rá erre meg erre bammeg! És nem.

Nagy gond azért nincs szerencsére, de lesznek idegesítő momentumok. Összességében jóra tudom értékelni ezt a részt, mert izgalomban és feszültségben dúskálni fogunk, de nem éri fel sem a LiS-t, sem pedig a True Colors-t. Maga a játékmenet egyébként nem változott sokat a két világ ellenére sem. Kapunk néhány bejárható területet, ezen végig nézünk és megvizsgálunk mindent, beszélgetünk az ott lébecoló diákokkal, begyűjtjük az eldugott felvételeket és gördítjük előre a sztorit.

Elakadni sosem fogunk, teljesen egyértelmű a teendő. A mobilunkra befutó üzenetek és a Facebook-pótlék alkalmazás böngészgetése segít jobban megismerni a szereplőket, néha-néha még jókat is lehet röhögni pár thread-en. Ellenben bizonyos szituációkban, ahogy megszokhattunk döntenünk kell, amik természetesen befolyásolják a sztorit.

Max, vigyázz a sárga hóra

Azért ne Until Dawn jellegű, minden rezdülésünk okoz valamit jellegre gondoljunk, mert a legtöbbször ezek csak érdekességek lesznek. Választásainkat egyébként a fejezetek végén megnézhetjük és ugyanitt kapunk egy statisztikát, hogy a többi játékos mit preferált. Noha a játékmenet egyébként nem komplikált, de a megszokott hangulatot most is hozza. Elég jók a felcsendülő dalok, így sokszor tényleg át tudjuk érezni a campuson lévő diákok problémáit.

Amit fontos kiemelnem, hogy a játék semmit nem kényszerít ránk, olyan irányba tereljük például Max szerelmi életét, amilyenbe mi szeretnék. Ugyanakkor azt el kell fogadni, hogy ez egy erősen elvont, művészekkel teli közeg, ahol fogunk találkozni fura figurákkal. A végére hagytam a külcsínt, ami az előd talán egyik rákfenéje volt. Nos, az tény, hogy rengeteget fejlődött minden: a karakterek animációja gyönyörű, de maguk a szereplők is jól kidolgozottak.

Jópár fokkal visszavettek a rajzfilmszerű ábrázolásból és inkább a valóság felé tolták el a potmétert (nagyon hasonlóan a TC-hez), ami szerintem remekül áll tesztalanyunknak, bár az is igaz, hogy ezzel az egyik jellegzetesség kezd el eltűnni. A helyszín úgyszintén pompázatos és jó lesz bebarangolni a modern, de egyben klasszikus épületet. Lokációból azonban finoman szólva sincs túl sok, azért ebből még pakolhattak volna bele.

Smash, egyértelmű bijádzs

Néhány buggal találkoztam, de nem volt számottevő, plusz szerintem gyomlálják is menet közben őket. Az első végigjátszásom kereken 13 órára rúgott - az én tempóm azért elég tötymörgős volt, mindent is elolvastam és végig néztem, szóval ezen lehet rövidíteni, de ettől még korrektnek gondolom. Bár az is igaz, hogy talán, ha egy kicsit hosszabb vagy jobban kifejtenek benne néhány dolgot, akkor lehet, hogy az elbeszélésre se húznám a számat. Természetesen a döntések miatt többször is neki lehet futni az anyagnak, ez is pozitívum.

Így sikerült tehát a Life is Strange: Double Exposure. Alapvetően teljesen rendben van, Max visszatérésének pedig külön lehet örülni. A nyomozás, valamint a felütés kellően izgalmas, de sajnos az uccsó harmad azért fejvakarós lesz. Folytatás egészen biztosan lesz, meglátjuk, hogy a Deck Nine milyen irányba viszi el a sorozatot. Én azért már azt is várom, mert jó volt ide visszatérni.