Bennem is alaposan megemelkedett a vérnyomás, amikor először betöltöttem a Lego Marvel Super Heroes-t, hiszen bár a Traveller’s Tales munkatársai mindig is igyekeztek belenyúlni a jóba, lásd a Gyűrűk Urát, a Harry Pottert, vagy éppen a Csillagok Háborúját, ellenben a Marvel világával most nem sikerült annyira elragadniuk, és ezzel bizonyára nem csak én vagyok így. Hangsúlyozandó, hogy nem konkrétan a Stan Lee által megálmodott képregény-univerzummal van a probléma – jómagam óriási fanatikusa vagyok ennek a világnak, sőt a képregényeket is gyűjtöm -, sokkal inkább azzal, hogy a DC grafikus novellákra kiélezve korábban már kaptunk olyan Lego-játékot – kettőt is -, amelyek feldolgozták ezt a szuperhősös témát.
Szuperhősnek lenni tehát már korántsem volt olyan nagy élmény a Lego Marvel Super Heroes keretein belül, és kizárólag azért voltam képes rövid távon mégis megkedvelni a végeredményt, mert a kérdéses univerzum olyan ikonikus, emlékezetes és sajátos hősöket volt képes kitermelni magából, hogy amiatt egyszerűen nem lehet haragudni még egy olyan alkotásra sem, ami szinte 99 százalékos klónja a sorozat előző részének, avagy a Lego The Lord of the Rings-nek. Kapásból például az első pályán átvehetjük az irányítást, és rombolhatunk egy nagyot Hulk oldalán, majd jön szépen Vasember, Pókember és a Marvel képregények legismertebb szuperhősei, akikkel minden egyes kaland igazi élmény lesz majd.

Szívünk szőrét borotválgatta továbbá az a tény is, hogy a fejlesztők több mint 150 karaktert mintáztak le a játékhoz, így a Marvel világának legnagyobb hősei és szuper-bűnözői akadnak majd utunkba, így olyan ismert arcok, mint Doctor Octopus, Venom vagy éppen Thor mellett egészen ismeretlen, nagyon sokszor csak egy-egy kisebb képregényfüzetben helyet kapott szereplők is feltűnnek a képernyőn, aminek köszönhetően már csak azért is érdemes legalább egyszer átélni a játék kampányát, hogy kideríthessük, pontosan kikre is adta áldását Stan Lee, aki egyébiránt szintén megtalálható lesz majd a kampányban.
Magáért a történetért természetesen nem ajánlanám tiszta szívből a Lego Marvel Super Heroes-t, hiszen az finoman szólva is klisés lett méghozzá annak ellenére, hogy több ismert Marvel-író is áldását adta rá. A sztori röviden és tömören arról szól, hogy az Ezüst Utazó olyan híreket hoz a Földre, miszerint Galactusnak sikerült egy adag kozmikus téglát – nem tudok jobb szót a „bricks” kifejezésre – a planéta felé irányítani, amelyek nem csak elképesztő erővel rendelkeznek, hanem a sárgolyó elpusztításában is szerepet játszhatnak. Természetesen Pókember és barátai azonnal nekiiramodnak a S.H.I.E.L.D. irányításával, hogy megakadályozzák a katasztrófát, de nem is lenne igazi történet, ha ebbe az epikus kalandba nem piszkálnának bele a szuper-bűnözők.

Doctor Doom, Magneto és társaik ugyanis úgy vélik, hogy igencsak komoly lehetőségek lakoznak az érkező űrszemétben, így elhatározzák, hogy még a szuperhősök előtt megszerzik azt, a jóknak tehát immáron nem csak az a feladatuk, hogy megakadályozzák a katasztrófát, hanem az is, hogy közben megmérkőzzenek ősi riválisaikkal. Mi sem természetesebb, minthogy a cselekményből mi csak az „üsd-vágd, nem apád” részét élhetjük majd át testközelből, így dacára a jól induló alapkoncepciónak, a Marvel és Stan Lee lektorálásának, a végeredmény ezen a ponton elbukik, de inkább beszürkül.
Természetesen a múltban egyik Lego-játékot sem nagyszerű történetéért, sokkal inkább az eredeti sztorik kiforgatásáért szerettük, de mintha a Traveller’s Tales munkatársai most ezen a téren is megfáradtak volna. Míg ugyanis a soroztat korábbi tagjait rendre végig lehetett hahotázni, addig a Lego Marvel Super Heroes esetében egyszer sem emlékszem arra, hogy felnevettem volna. Ez elsődlegesen talán annak köszönhető, hogy a játékban ugyebár a szinkronhangok megjelenésével kevesebb szerepet kapott a nonverbális kommunikáció, így hiába lett volna például olcsó, de jó poén, ha Pókember belegabalyodik a hálójába, vagy Vasember átesik saját lábában, hogy páncélja óriásit csattanjon a földön, az efféle filléres humorral nem igazán éltek a fejlesztők.

Ez pedig bizony nagyon hiányzik a végeredményből, amivel így talán komolyabb formát akartak a hozni a fejlesztők, vagy csak nem volt annyi ötletük, de egy kicsit veszített bájából a végeredmény annak ellenére is, hogy játékmenete szó szerint semmit sem változott a közvetlen elődhöz képest. Hogy mit jelent ez? Szó szerint azt, amit mondok: a Lego Marvel Super Heroes ugyanazt az élményt nyújtja – talán csak egy kicsit nagyobb szabadság mellet -, mint korábban a Lego The Lord of the Rings, ami bizony egy letörölhetetlen szégyenfoltnak tekinthető a fejlesztők nevén, mert a múltban legalább az újdonságok látszatát fenntartották, de ezúttal már erre sem futotta a részükről.
Aki esetleg még sosem játszott volna korábban egyetlen Lego-játékkal sem, annak a legkönnyebben úgy lehetne jellemezni a Lego Marvel Super Heroes-t, mint egy külső nézetes, ámde szabad kamerakezelést használó akciókalandot, amelyben több legófigura irányításával kell kiviteleznünk céljainkat. A rendkívül változatos és elnyújtott pályákon ehhez nagyon sokszor kell harcba bonyolódnunk, de legalább ilyen hangsúlyos elemet képviselnek az ügyességünkre alapozó platform-elemek, valamint természetesen a különféle logikai fejtörők is, amelyek szerencsére továbbra is elég ötletesek maradtak ahhoz, hogy folyamatosan fenntartsák érdeklődésünket.

A Lego Marvel Super Heroes játékmenete ezen felül erőteljesen épít a kooperációra, valamint karaktereink különféle képességeire is, így sosem leszünk majd egyedül a pályákon, egyszerre mindig többen vágunk neki a feladatok teljesítésének, erre a változatosságra pedig szükség is lesz. A különféle karaktereknek ugyanis akárcsak a képregényes valóságban, sajátos képességeik is lesznek, amelyeknek köszönhetően hol egyikre, hol másikra lesz szükségünk ahhoz, hogy például felrobbantsunk valamit, kinyissunk egy ajtót, vagy megoldjunk egy fejtörőt.
Természetesen nem csak a játékmenet, hanem más egyéb tekintetben sem érzékelhetünk túl komoly változásokat a Lego Marvel Super Heroes tekintetében, magyarán a PC-s változat például továbbra is csak nehézkesen irányítható billentyűzettel, a kamerakezelés gyakran hagy maga után óriási kívánnivalót, a küllem pedig olyan, amilyen – sok mindent lehetne mondani rá, de azt, hogy újgenerációs, biztosan nem. Habár minimális fejlődés érzékelhető a korábbi részekhez képest, de még egyszer ezt a grafikus motort, ugyanezekkel az alacsony felbontású textúrákkal és megoldásokkal nem akarhatják lenyomni a torkunkon a fejlesztők, az ugyanis már az etikusság határait súrolná.

Összességében azt tudom elmondani a Lego Marvel Super Heroes-ról, hogy bár a kampány tartogatott izgalmakat, én már a második-harmadik szint környékén teljesen ráuntam a kockafejű Marvel hősök terelgetésére, ami a fentebb részletezett okoknak köszönhető. Túl enyhe kifejezés, ha azt mondom, hogy csalódtam a Traveller’s Tales-ben, amiért idén is szinte ugyanazt adja el a rajongóknak, mint az elmúlt évek során már néhányszor, de alapvető szabály a piacon és az iparban, hogy amíg a vásárlók megvesznek bármit, addig a későbbiekben is lesz kereslet rá, és nagyon úgy néz ki, hogy hiába sírtam tele a fenti pár ezer karaktert, a Traveller’s Tales bizonyára nem az én szavam alapján dönt majd a jövőbeni Lego-játékok kapcsán. Pedig biztosan nem csak nekem van már nagyon elegem az újdonság teljes hiányából…