Layers of Fear (2023) teszt

A magukat kicsit (vagy nagyon) túljátszó "tartalomgyártók"-tól függetlenül tagadhatatlan, hogy a Bloober Team üdvöskéje egy rendkívül hatásos és magával ragadó játéknak számít, melyet nagyszerűen kiegészített a nagyjából fél évre rá érkező DLC, az Inheritence. Való igaz, hogy a szóban forgó alkotás lineáris, és a rémisztegetések itt-ott kiszámíthatóak, a narratíva, az összeszedhető kiegészítő információk és a több befejezés újra és újra vissza tudja rángatni a lelkes játékost.

A folytatás, a Layers of Fear 2, 2019-ben került a boltok polcaira, és ugyan ez a móka is relatíve jól sikerült, a vélemények némileg megoszlottak. Az első rész varázsát nem tudta visszaadni, így sajnálatos módon nem is szólt akkorát, mint az elődje. De sebaj, a készítők nem hagyták veszni a sorozatot, melynek eredményeképp ma megjelent az úgynevezett definitív verziója a kettő programnak, melyet szimplán Layers of Fear (2023)-nak neveztek el.

A dokumentumokat immáron normálisan is olvashatjuk, nem kell a fura írás alapján találgatni.

A cím kicsit becsapós lehet, úgyhogy lássuk, mit is kapunk, ha beszerezzük ezt az ikonikus horror alkotást. Elérhetővé válik számunkra a legelső játék, annak a kiegészítője, illetve a második rész is, azonban mai tesztünk alanya jóval több, mint csupán összeszedése az eddig kiadott sorozatrészeknek. Grafikai frissítésen kívül tartalmi újdonságokat is kapunk.

"Egyszer azt mondták nekem, hogy az őrület a véremben van..." - ez a kijelentés talán az egész szériára igaz lehet, azonban a készítők elengedték az ambivalenciát, a kétértelmű utalásokat és sokkal tisztábbá, egyértelműbbé tették, hogy milyen erők mozgatják a történetet: az őrület persze továbbra is jelen van, azonban van valami más is. Valami titokzatos... valami sötét... valami ismerős... és ismeretlen.

Ilyen nincs; hányszor mondtam már, hogy rakd el a játékaidat, Marcika, mert ez lesz a vége?

Ennek megfelelően a festőről, a lányáról és a színészről szóló mesék apró kiegészítéseket, változtatásokat kaptak, melyek ugyan nem fordítják hátára teljesen az elbeszélést. Csupán, ahol szükséges, látják el azt kisebb toldásokkal, átalakításokkal, hogy egy összefüggő struktúrává álljon az egész. Plusz extra történeteket is kaptunk: immáron a festő feleségének, a zenésznek is megtapasztalhatjuk a szenvedéseit, illetve megjelenik egy mindent összekötő fonál, az író sztorija.

A játékok narratívájának fúzióra léptetése egy jó ötlet volt, ugyanis így egy hosszú maratonon keresztül végigmehetünk az egyébként rövidke meséken, ráadásul új rémisztgetésekhez is lesz szerencsénk. Erre szükség is lesz, hisz, aki egyszer már végigment ezeken a játékokon, azt nem igazán lehet ugyanazzal ismét megijeszteni. Bár belátom, igazán nagy horrorral egyedül az író világítótoronyban játszódó jeleneteiben találkoztam, melyek után nemhogy gatyát, de széket is kellett cserélnem.

Mennyibe fogadunk, hogy abban az ajtóban valami a nyakamba fog ugrani?

És ezek a megrettentő jelenetek nem a tradicionális "jumpscare"-ekkel dolgoztak, hanem a finoman felépített paranoiára teszik fel a pontot, váratlanul megjelenő víziókkal, torzulásokkal és hanghatásokkal. Ergo nem mindig kellett rám robbannia a világnak ahhoz, hogy megijedjek, sőt, durva és váratlan zajjal járó helyzetből nagyon kevés volt, amiért jár a süti a készítőknek. Még az ismert kalandot is kicsit megforgatták, hogy jóval kevesebb hangos "jumpscare" legyen, és inkább olyan etapokat kaptunk, túlnyomó részt, ahol kerget minket valami túlvilági lény.

Mondjuk ezek a részek a végére eléggé fárasztóvá váltak, de legalább volt bennük olyan feszültség, ami hosszú távon hatásosabb, mintha állandóan csak a durrogásra kellene figyelni. Az ehhez hasonló újításoktól függetlenül a fejezetek továbbra sem érződnek túl hosszúaknak; nagyjából tíz óra alatt teljesíteni lehet szőröstől-bőröstől egy hosszabb kalandot (festőét, avagy a színészét) minden kiegészítő fejezetével együtt, bár tény, hogy ha az összes gyűjthető dolgot fel akarjuk szedni, illetve meg akarjuk nyitni mindegyik befejezést, akkor a játékidő akár meg is duplázódhat, hisz nem teljesen egyértelmű, miként lehet néhány finálét elérni.

Az Unreal Engine 5 tombol, mint ropiember a hard rock koncerten.

A tartalmi újításokon kívül meg kell említeni az új prezentációt. Unreal 5-ös Engine duruzsol a játék mögött és ez meg is látszik a grafikán. Minden rendkívül csinosan és részletesen fest, illetve megtalálhatóak a manapság hétköznapinak számító beállítások is, mint a 4k-s támogatás, a HDR opciója, no meg a "Ray Tracing". Kár, hogy javarészt sötétben fogunk mászkálni, és gyakorta mosódik el a kép is hallucináció miatt, ezért nem fogjuk tudni tökéletesen értékelni a látványt.

A kinézet ráncfelvarrása mellett új animációkat is kaptak a karakterek. Immáron a főhős kinyúl és megfogja a tárgyakat, a kezében forgatja és el is teszi azokat, ha épp olyan cuccokról van szó. Ezeket a felvett dolgokat a főhelyiségekben újra meg lehet szemlélni, ha nagyon kíváncsiak vagyunk a hozzájuk kapcsolódó történetekhez.

Nemakarokodalemennianyu...

Alapjáraton nincs nagy gépigénye a Layers of Fear (2023)-nak, úgyhogy itt nyugodtan lehet mindent bekapcsolva és a maximumra tolva játszani. Hisz ezt a mókát nagyon megéri a látványvilágért tolni, a már fent említett sötétség és elmosódás okozta majrék ellenére is. Eléggé elszomorító volna, ha egy ilyen egyszerű játékmenettel ellátott alkotás megizzasztana akár egy három-négy éves konfigurációt is.

Ám a motorváltás nem járt zökkenőmentesen, és jónéhány bug-gal találkoztam, melyek sok esetben legyintésre méltóak voltak, rosszabb esetben pedig újratöltésre kényszerítettek, vagy épp fejvakarásra. Lássunk néhány példát: egyszer valahogyan sikerült kiesnem a pályáról (újra kellett tölteni a játékot), volt, mikor egy doboz kinyílt, de a fedele egyszerre volt csukva és nyitva is, illetve lépcsőzésnél többször kellett visszalépnem, és a "Shift"-re nyomva újra nekirugaszkodnom, hogy át tudjak lépni valami haladást akadályozó tárgyon.

Mint az őrült, ki letépte láncát, vágtatott a játékos a folyosón át...

A befejezésekkel is volt némi bibi: elértem az egyiket, a játék mégis felhozta a "Continue" opciót, vagyis a folytatás lehetőségét, ami újra lejátszatta velem a befejezést és visszadobott a menübe. Ez a zenész történeténél esett meg velem, amit, egyébként, az író összefogó meséjét játszva nem lehet elérni (míg az összes többi sztorit igen), így lehet, ezt elfelejtették berakni a készítők. Remélhetőleg az első napi "patch" kijavítja a hibák nagyrészét.

A hangok és a zenei háttér hozzák az elvártat, bár kicsit sajnáltam, hogy a grafikával ellenben ezen nem változtattak sokat, maximum új dialógusokat és monológokat tettek be, ahol eddig némaság volt. Az eredeti szinkron sok helyen hagyott maga után kívánnivalót, és ugyan tény, kicsit tiszteletlen lett volna a régi szinkronszínészekkel ez a húzás, mégis némileg csalódott voltam, hogy a például a festőnek a helyenként nagyon monotonnak ható szinkronját ismét hallgatnom kellett.

Azt az utolsó abszintot igazán nem kellett volna...

Sebaj, igazából túlélhető hiányoságnak tudható ez be. Az újrajátszást a fejezetek közötti válogatás sokkal könnyebbé teszi, így bármelyik helyről nekivághatunk a kihívásnak, anélkül, hogy az egész történetet újra kellene kezdenünk. Ez ideális, ha például csupán egy-két papírszelet, vagy emléktárgy maradt volna le a gyűjteményünkből. Ráadásul ezeket a relikviákat nyomon is követhetjük egy adott helyiségben, avagy tárolóeszközön (falra feltűzve, például).

Így kell egy klasszikus játékot felújítani. Így kell egy "Definitive Edition"-t csinálni. Eme alkotás nem csupán a felölelése az eddigi epizódoknak, minimális prezentációs ráncfelvarrással megspékelve, hanem egy tökéletesen összerakott, átfogó narratívává varázslása az első ránézésre külön álló Layers of Fear szálaknak. A horror faktor a veteránoknak nem lesz olyan erős, mint azoknak, akik most próbálják ki először, de egy biztos: őrület volna kihagyni.