Journey teszt

Ti, kedves olvasók, szerintem pontosan jól tudjátok, hogy milyen brutális fejlődésen mentek keresztül ezek a játékok. Nem is kell olyan messzire visszanyúlnunk a múlt fonalán ahhoz, hogy láthassuk, szinte robbanásszerű volt a növekedés: egy-egy projekt sokszor hollywood-i büdzséből dolgozik, 800 emberrel, olyan marketing és hype tevékenységgel, amivel a nyári blockbustereket sem szokták reklámozni. Ugyanakkor ezek árnyékában is van élet, amit a játékos társadalom csak indie-nek hív.

Amikor kimondjuk, vagy ráaggatjuk ezt a jelzőt egy játékra, akkor sok esetben pejoratív felhang is keletkezik. Miért? Mert ezek a programok szinte nulla költségvetéssel operálnak, elhanyagolható reklámtevékenység mellett. Van viszont egy hatalmas nagy előnyük: a készítők jó esetben minden szeretetüket, lelkesedésüket és kreativitásukat bele tudják passzírozni. És ezt meg is kell tenniük, különben csúfos bukáshoz vezet az egész és a játékosok igazoltnak tekintik azt a tézist, hogy indie egyenlő az igénytelennel.

Egészen egyszerűen káprázatos

Itt van előttem a Journey. Rettenetesen nehéz írott formába önteni most, a végigjátszás után a gondolataimat a játékkal kapcsolatban, mivel ahogy a cím is mondja, ez egy utazás, amit valószínűleg mindenki máshogy fog megélni. Mielőtt nekiültök ennek a csodálatos alkotásnak, ürítsétek ki a fejeteket, próbáljátok meg száműzni a hétköznapi gondokat és bajokat, ellenkező esetben valószínűleg nem azt a hatást fogja elérni, mint amit szeretnénk.

És még egy jó tanács: ha tehetitek, fej vagy fülhallgatóval próbáljátok ki, mert ez bizony tényleg egy utazás lesz, személyre szabottan, ahol a saját gondolataitokkal legalább annyit fogtok foglalkozni, mint azzal, ami a képernyőn zajlik. Ha pragmatikusan nézzük a dolgokat, a Journeyt bizony elég nehéz játéknak titulálni. Nincsenek benne párbeszédek, sőt, semmilyen beszéd.

Két óra alatt végig lehet játszani. Nincs HUD, se semmi a képernyőn. Nem tudunk meg semmit a világról. Mindössze a bal analóg kart, valamint egy-két gombot fogunk használni a játék során. Szóval, ha így tekintünk rá, akkor ez eddig lehetne akár 2 pont, de erre majd a teszt végén kitérek külön is.

Csüccs a homokba egy picit

Új játék kezdésekor egy hatalmas kiterjedésű sivatagos tájon térünk magunkhoz. Nem tudjuk hol és kik vagyunk, csak annyit érzünk, hogy a távolban lévő, fehéren világító hegyhez kell eljutnunk. Igen, ennyi, hiszen itt a lényeg nem ezen, hanem magán az utazáson van és lesz is. Ha szeretnénk beskatulyázni a játékot, akkor leginkább a kaland, vagy platform jelző juthat az eszünkbe, mert kell majd ugrálni, kisebb akadályokat leküzdeni, valamint egy picit gondolkodni is, azonban ezek teljességgel másodlagosak lesznek.

A két legerősebb része a programnak kétség kívül a grafika, valamint a zene. Ha megnézitek a képeket, vagy esetleg kerestek videót az anyagról, akkor láthatjátok, hogy olyan szinten zseniálisan kreatív a Journey, hogy azt bizony nehéz feldolgozni. Mivel a játék kifejezetten rövid, ezért brutálisan szembetűnő lesz a táj szürreális változása. Először a puha sivatagi homokban lépkedünk, hogy aztán fél óra múlva már a naplementében, ősi romok között csúszkáljunk.

Ezt a részt ki is emelném, mert valami olyan elképesztően gyönyörű és hangulatos itt az egész, hogy percekig csak az itt készített screenshotokat bámultam. Ahogy a lemenő napsugár aranyszínűre változtatja a homokot. Ahogy a kamera oldalsó nézetbe ugrik és be tudjuk fogadni az egész látványt. Tényleg nagyon nehéz szavakat találni rá.

Mindenki fél a sötéttől

Persze ahogy az estébe érünk, ahogy eltűnik a nap, úgy lesz hirtelen félelmetes az egész, hiszen a legtöbb ember génjébe szinte kódolva van a sötétségtől való rettegés. Ha ezt leküzdjük, akkor meg is érkezünk a hegy lábához, ahol viszont egy igazán durva, lélekig maró hóviharral találjuk szemben magunkat. Ennél azért jóval több rész lesz, viszont azokat nem spoilerezném el, éljétek át ti is. A zene is iszonyúan sokat tesz hozzá ehhez az egészhez. Ne gondoljatok nagyzenekari művekre, hanem egészen egyszerűen tökéletesen dolgozik a hangulat alá.

Ha kell, akkor a kíváncsi énünket hozza elő, és bátran fogunk kóborolni a sivatagban. Ha kell, akkor a félelmeinkre erősít rá, szinte citerázik az idegeinken. Ha ezen túl vagyunk és megküzdöttünk vele, akkor viszont olyan felszabadító lesz, hogy a fülünkig fog érni a vigyorunk, pont úgy, mint amikor egy brutális akadályt leküzdünk az életünkben. Már csak emiatt is javaslom a fejhallgatóval való játékot.

Került amúgy online coop is a programba, viszont ez sem a hagyományos módon. Az utazás során találkozunk majd néhány másik játékossal is, viszont nem fogjuk megtudni a nevüket sem (csak a legvégén), valamint nagyon interakcióba sem tudunk lépni velük, ugyanakkor mégis hatalmas pluszt adnak, főleg a legvégén, amikor nem egyedül küzdjük le a hegyet, hanem ott botladozik még valaki mellettünk.

Szőnyeg, másképp

Hogyan lehetne értékelni egy ilyen, szinte a meditációra hajazó anyagot? Ahogy látjátok, én nagyon magas pontszámmal jutalmaztam, viszont ne kövessétek el azt a hibát, hogy a hasonló osztályzatban részesült játékkal összevetitek, mert az bizony nettó butaság lenne. Sőt, jelen esetben a magas érték sem mérvadó, hiszen ez csak akkor lesz ennyi, ha értékeled az ilyen stuffokat, ellenkező esetben bele se fogj!

A Journey tehát inkább egy mese, mint klasszikus értelembe vett játék. Noha jelen esetben a két legfontosabb tényező nagyon jól sikerült, ez a felbontás fetisisztákat, valamint az fps megszállottakat nem fogja érdekelni, és ez így is van jól. Ha fogékony vagy az újra, ha őszintén tudsz örülni egy ilyen anyagnak, akkor ne is habozz, garantálom, hogy nem fogsz csalódni benne. Én minden egyes másodpercét imádtam a játéknak.