James Bond: Blood Stone teszt

Az utóbbi cikkeimben nem nagyon szerettem belemenni abba a témába, hogy érdemes-e várakozással tekintenünk egy-egy film játékbeli megtestesülésére. A Blood Stone esetében azonban kivételt kell tennem, több okból kifolyólag is. Egyrészt a legutolsó James Bond játék kategóriájához mérten meglehetősen élvezetesre sikeredett, másrészt jelen tesztünk alanya csak félig tekinthető filmes átiratnak. Ennek az oka egyszerű, bár kissé sajnálatos is. A legújabb Bond kalandért felelős MGM csődöt jelentett, ezért a forgatást határozatlan ideig szüneteltették. Így a film nem készült el, a játékváltozat azonban igen, a szó szoros értelmében tehát nem tekinthető filmes átiratnak. Hogy ennek tudható-e be, vagy sem, azt biztosra senki nem tudhatja, mindenesetre egy biztos. Érdemes nekiülni a brit titkos ügynök legújabb kalandjának.

A 2008 őszén megjelent Quantum of Solace játék egyik nagy hibája volt, hogy azok, akik nem voltak képben a film sztorijával, nem nagyon értették a játékban történt eseményeket sem. A Blood Stone egy fokkal jobban teljesít, bár homályos foltok így is maradnak, de ezt betudhatjuk a szokásos James Bond-os történetvezetésnek is. A történet középpontjában egy angol vegyi fegyver mérnök elrablása áll. Mivel egyik jó érzésű ember sem örülne annak, ha egyszer csak egy hatalommániás egyén kezében tűnne fel a legújabb biológiai fegyver, ezért az MI6 ráállítja az ügyre a 007-es ügynököt. Kedvenc ügynökünk ezúttal is a szokásos köröket futja le: megfordul számos egzotikus és veszélyes országban, fogságba esik, kiszabadul, csinos lányokkal hetyeg és persze fénysebességgel száguldozik fekete Aston Martinját vezetve. Ami azonban igazán örömteli, hogy ezt mi is élvezni fogjuk.


Kategóriáját tekintve a Blood Stone TPS játék, méghozzá az utóbbi években oly divatos fedezékrendszeres fajtából. Sok szabadságra nem szabad számítanunk, a pályákon eltévedni teljességgel lehetetlen. Ami azt illeti, ugyan néha eszembe jutott, hogy jó lenne a változatosság kedvéért nem csak 24/7-ben lövöldözni, hanem egy kicsit szabadon bóklászni is, de aztán hamar realizáltam, hogy a mászkálós üresjáratokkal pont a játék lényegi része veszne el: a dinamizmus. Lehetne ugyan azon vitázni, hogy milyen játékstílus illik a James Bond filmekhez, de egy valami tény marad. A filmekre mindig is jellemzőek voltak a csavarok, na meg az elképesztő üldözéses és lövöldözős jelenetek. Mivel a játék a majdan megjelenő film sztoriját dolgozza fel, a történettel kapcsolatos csavarok terén minden rendben van, a készítőknek eléggé meg volt kötve a keze. Ami azonban a tényleges játékot illeti, a Bizarre Creations viszonylag szabad kezet kapott a 007-es játék megvalósításával kapcsolatban, így lehetőséget kaptak arra, hogy megmutassák, nevükkel ellentétben a játékaik igenis emészthetőek szinte bárki számára. Ami azonban igazán örvendetes, hogy a fiúknak nem csak a szájuk volt nagy, hanem képesek voltak tényleg letenni valamit az asztalra.


A Blood Stone ugyanis egy élvezetes játék lett. Nem kiváló, nem év játéka (bár, ha külön rangsoroljuk a filmátiratokat, akkor még az is lehet), hanem szimplán jó. Meg vannak a maga hibái, melyekre ki fogok térni, de kezdjük először a jó dolgokkal a listát.
Mint azt már említettem, TPS játékkal van dolgunk, ám ami még fontosabb, multiplatform alkotással. Aki konzolon szokott játszani, az valószínűleg nem igazán érti, hogy miért is emelem ezt ki, de felteszem, hogy a legtöbb PC-s tudja miről van szó. Elég, hogyha azt mondom, hogy a konzolátiratok nem igazán szoktak felhasználóbarát, vagy legalábbis az egeret és billentyűzetet normálisan támogató portok lenni. Ugyan ilyen téren a Blood Stone sem nevezhető éppen tökéletesnek, messze jobban teljesít, mint az elmúlt idők ilyen cuccai. Bár az első, bevezető pályán még szokni kell az érdekes gombkiosztást, illetve az irányítási rendszert, hamar bele lehet tanulni a dologba.

A fegyverhasználat is teljesen rendben van. Egyszerre két -féle villámló bottal oszthatjuk az áldást, egészen addig, míg a lendület tart - vagy amíg el nem fogy a töltény. Szerencsére a muníció könnyen pótolható - a megölt ellenfeleknél általában olyan skuló van, amilyenre nekünk van szükségünk -, illetve a fegyverek számával sem leszünk gondban, így mindenki egyedi stílusban tehet rendet a pályákon. Alapesetben legtöbbször rendelkezünk egy hangtompítós pisztollyal, melyet érdemes magunknál tartani, mellé pedig nem árt, ha felkapunk egy UZI kaliberű golyószórót, amivel a nehéz helyzetekből is könnyen kivághatjuk magunkat.


A fegyverek mellett érdemes még kitérni a játék egyik leglátványosabb pontjára, a pusztakezes harcra is. Ha közel kerülünk az ellenséghez - legyen az szemből, üvöltve támadás, vagy hátulról sunnyogás -, az [F] gomb lenyomásával egy látványos animációt láthatunk, amelyben a 007-es némi viaskodás után padlóra küldi az ellenfelét. Azon kívül, hogy ez nagyon vagányul néz ki - számos animáció van, viszonylag ritkán ismétlődnek -, az egyik leghatásosabb taktika is. Mivel ezzel instant kiütjük az ellenfelet, illetve mindezt teljesen csendben tesszük, nem pocsékolunk lőszert, nem beszélve arról, hogy nagy eséllyel elkerüljük azt is, hogy egyszerre nyolcvan zsoldos ugorjon a torkunknak. Másik nagy előnye a pusztakezes harcnak, hogy minden így legyőzött ellenség után kapunk egy fókusz pontot, melyet azonnali gyilkolásra használhatunk. Ha van egy ilyen pontunk, annak a funkcióját a [ctrl] gombot lenyomva tartva hívhatjuk elő. Ha így teszünk, akkor Bond automatikusan az ellenség fejét veszi célba, mialatt az idő szinte teljesen megáll, majd a bal gomb lenyomásával egy pillanat alatt átküldhetjük a másvilágra az éppen becélzott delikvenst. Egyszerre három ponttal gazdálkodhatunk, ami ugyan nem tűnik soknak, viszont figyelembe véve, hogy két-három fős őrjáratok akadnak csak az utunkba, a célnak tökéletesen megfelel.

Érdekes ötlet a smartphone használata is. Az [1]-es gomb megnyomásával előkaphatjuk a telefonunkat, mely jelentősen megkönnyíti az egész játékot (olyannyira, hogy csalásnak is nevezhetnénk). A smartphone-unk körülbelül azt a funkciót tölti be, melyet a Splinter Cell szériában az OPSAT. Bekapcsolva lehetőségünk van számítógépeket feltörni, ajtókat kinyitni, vagy éppen kamerákat hackelni. Amiben azonban mégis túlmutat az "üvegszilánkos" társán, az az, hogy képes kijelezni nem csak az ellenség helyzetét, de aktuális állapotát is. Ez annyit tesz, hogy egy tíz méter magas vasbeton falon keresztül is tudjuk, hogy melyik rossz fiú éppen merre jár, ezáltal olyan előnyhöz jutva, ami a való életben még egy James Bond szerű karakternek sem adatik meg.


A hangok szintén nagyon jól sikerültek. Bond szerepében természetesen Daniel Craig, míg M-ként Judi Dench tündököl, akikre egy rossz szavunk sem lehet. A zenék hozzák a már ismert Bond filmek érzését, míg az effektek is teljesen korrektnek mondhatóak. A filmes érzést erősítik még az olyan apróságok, minthogy az átvezető videókat bármikor megállíthatjuk, vagy hogy néha egy-egy QTE-szerű jelenetbe keveredve a leglátványosabb robbanások és rombolások közepette kell az életünkért küzdenünk.


Az egyensúly azonban fontos dolog, így lássuk, mik is kerülnek a mérleg ellentétes részére. Negatívumnak éltem meg a grafikát. Mind játékos, mind újságírói szemmel nézve gyengére sikeredett. A textúrák maszatosak, az élsimításnak a színét sem láthatjuk, és ugyan az elmosás effekt sokat dob a látványon, nem menti meg a játékot az átlagos, néhány évvel ezelőtti kinézettől. Bár sokkal nem csökkenti az élvezeti értéket, azért jobban örültem volna, ha a titkos ügynökös játék nem csak a nevében high-tech.

Ami a járműves részeket illeti, szabályosan katasztrófáról beszélhetünk. A gond mondhatni a realizmussal van. Szeretjük nézni, ahogyan száguldoznak a kocsik? Igen! Szeretjük nézni, ahogyan Bond egy Aston Martinnal üldöz valakit, mialatt a kilométeróra már majdnem teljesen kiakadt? Igen! Szeretjük utánozni őt? Nem! A gond ott van, hogy a játékban a járműves részek egytől egyik üldözések részeit képezik. Ilyenkor általában magas sebességről beszélünk, ahol viszont teljességgel irányíthatatlan az alattunk feszítő gép, legyen az egy fekete Aston, vagy éppen egy fehér motorcsónak. Az egyetlen ilyen élvezhető rész az volt, amikor egy 50 tonnás munkagépet követtünk egy lassú tragaccsal. A sebesség ilyenkor emberi volt, ezáltal az üldözés is élvezetes.


A fent leírtak alapján a játék korrekt alkotásnak tűnhet, és ugyan az is, egy dolog még szúrta a szemem. Ez a játék idő. Pont mire kezdtem belemelegedni a dolgokba, amikor beindultak az események a játék kidobta a "Folytatjuk" feliratot, mire én hosszú másodpercekig csak rángó szemekkel ültem a monitor előtt, azon filózva, hogy ezt most komolyan gondolták-e. Ha azt kérdezitek-e, hogy ajánlom-e a játékot, azt mondom, hogy egyértelműen igen. Ha azonban az is kérdés, hogy most ajánlom-e a megvételét, akkor a válaszom nem. Bár roppant élvezetesre sikeredett, és úgy tűnik, hogy vannak még csodák a filmes átiratok terén is, a játék rövidsége rányomja az összképre a pecsétet, melyen a következő felirat virít: "még nem". Néhány hónapon belül egészen biztosan lecsökken az ára olyan szintre, ahol már érdemes beruházni rá, azonban jelen pillanatban sokkal több olyan játék virít a boltok polcain, melyre érdemesebb költeni. Ha azonban valakinek a pénz nem akadály, akkor bátran essen neki a Blood Stone-nak, mert a képében bizonyítékot kaptunk arra vonatkozólag, hogy lehet még filmekből jó játékokat csinálni.