Egy új fejlesztőcsapatnak, a Haemimont Games-nek, jutott a megtiszteltetés, hogy lefejlesszék a Jagged Alliance 3-at, és az első benyomások alapján egész jó munkát végeztek. Csapatunk felépítésénél a klasszikus karakterek mindegyikéből válogathatunk, és saját embert is tudunk kreálni egy stílusosan vicces kérdőíves folyamaton keresztül, ahol eszement kérdésekre kell idétlen válaszokat adnunk.

Eléggé abszurd a procedúra, de legalább alaposan beborították poénokkal a készítők. A játékra egyébként úgy en bloc igaz, hogy a helyenként durva történetet viccekkel próbálják meg oldani, hisz mégiscsak Jagged Allaince-ról van szó. A mese ismét egy szigetvilágra visz el minket, ahol az „uralkodó” család fejét elrabolta egy militarista csoport, a „Legion”, nekünk pedig a célunk, hogy ezt a bandát szétverjük, a vezetőjüket elássuk, a minisztert pedig kiszabadítsuk.

Nem túl komplikált, azonban kisebb-nagyobb mellékküldetések is várnak ránk, melyek színesebbé varázsolják a sztorit, és belátást nyújtanak a játékosnak a szigetvilág életébe. Mehetünk szellemet vadászni, nagymamák csoportját összegyűjteni, hogy segítsenek egy támadás ellen, ám komolyabb feladataink is lesznek, mint például egy egymás torkának ugró közösség kibékítése, mielőtt azok felkötnének egy ártatlannak tűnő alakot.

A játék két téren mozog: egy taktikai térképen és annak a részein. Amíg az előbbin vagyunk, addig csapatainkat mezőről mezőre mozgathatjuk, de nem kell mindig szaladgálni. Meg is lehet állni, ha épp gyógyításra, fegyverjavításra, újoncok képzésére, illetve hasonlókra van épp szükségünk. Néha olyan helyre lép a csapat, ahol még tartózkodik egy ellenfeles csapat; ekkor harcra kerül a sor. Ezeket néha, körökre osztott stratégiákból ismerős módon, automatikusan is lezavarhatjuk, ha gyengébb erők állnak velünk szemben.

Ha kicsit erősebbeknek tűnnek a rosszak, akkor mindig megéri lejátszani manuálisan a csatát, mert a rendszer nem taktikusan osztja ki a bekapott sebzéseket, hanem számok alapján, és simán elhullhat egy-egy zsoldosunk, míg, ha mi irányítottuk volna őket, meg sem sérült volna egyik sem. Persze, ha meghalna egy emberünk, még nem ért véget a móka, ugyanis bármikor felbérelhetünk újabbakat. A játék, egy katonát leszámítva (a fent említett, általunk létrehozott), felbérelt zsoldosokkal dolgozik, kik csupán egy hétig tartanak velünk, hacsak nem hosszabbítjuk meg a szerződésüket.

Ez pénzbe fog kerülni, ám nekünk abból nincs végtelen. Úgyhogy vadul kell küldizni, zsákmányolni, illetve gyémántbányákat elfoglalni, melyek napi bevételt hoznak nekünk, attól függően, hogy mennyire takarítottuk el a „Legion”-t a bányákhoz közeli településekről. Persze az ellenfél nem fogja csak úgy annyiban hagyni a dolgot, és ha a nagyobb bázisaikat nem taroljuk le, akkor küldeni fognak alakulatokat, hogy visszafoglalják a településeket.

Mikor manuális harcra kerül a sor, vagy egy mezőt igazán alaposan fel akarunk deríteni, akkor megjelenik a második rétege a játéknak, a kommandós rész. Itt kisebb pályákat kell bejárnunk, melyek tökéletes feltérképezéséhez az összes ellenséges katonát ki kell iktatnunk. Lehet lopakodva közlekedni és orvgyilkosságokat kísérelni, de ez eléggé botlábúra sikeredett, csakúgy, mint a Jagged Alliance: Rage!-nél.

A rendszer nagyon egyszerű: ameddig nincs harc, addig valós időben történik az irányítás. Katonáinkat (kikből hat lehet egy bandában) individuálisan is irányíthatjuk, és ha beizzítjuk a „Stealth” módot, akkor az ellenfelek csak akkor fognak észrevenni, ha túl közel merészkedünk a látószögükbe. Legalábbis így lenne ésszerű.

Ebben a módban hátba lehet támadni egy mit sem sejtő rosszaságot, azonban nagyon gyorsan kell kiválasztanunk a parancsot, ugyanis nem lehet megállítani az időt, az ellenfél pedig észreveheti emberkénket, még akkor is, mikor az háttal van neki. Persze az orvgyilkosságot is el lehet barmolni, akkor meg mi értelme van az egésznek, ha tölthetem újra az állásomat egy hibázánál? Hamar elengedtem az ezen opcióval való szerencsétlenkedést, és inkább előnyös pozícióba zavartam embereimet, majd lövéssel jeleztem az ellennek, hogy mehet a menet.

Ha elindul a harc, átvált körökre osztottra a rendszer és általában mi kezdhetjük az akciózást. „Action Point”-okból, avagy AP-ból dolgozunk itt is, mint az elődökben. Mozoghatunk, támadhatunk, illetve speciális képességeket is használhatunk, ameddig bírjuk pontból. Támadásnál ki kell mindig jelölni a testrészt (fej, torok (csak közelharcnál), test, karok, lágyék, lábak), amit célba vesz emberünk, és az alap AP költségen kívül, ha még több AP-t rááldozunk, akkor javítani lehet a célzáson is.

A páncél és a fedezék mind beleszólhatnak a találati esélybe és az elszenvedett sebzésbe, illetve, ha sorozatlövés történik, akkor a célpont körüli embereket is érheti találat, mindegy, hogy barát vagy ellenség. Lehet reakció támadásokat is végrehajtani („Overwatch”, „Revenge” stb.), bár ezek, mint ahogyan a nevük is sugallja, csak megfelelő ellenfeles akciók esetén válnak elérhetővé, vagy aktiválódnak.

Embereink a rosszakaróinkkal ellentétben nem harapnak egykönnyen a fűbe. Ha leesne az életük nullára, akkor még össze lehet kaparni őket kötszerrel, azonban nem lehet a végtelenségig túlélni így. Sajnos. De legalább gyakorta ment a játék, így, ha túlságosan is benéznénk valamit, akkor nagy a választék a korábbi állásokból. Legalábbis, ha a normál fokon játszunk. A nehezebbeknél már lesznek fricskák.

Miután kitakarítottuk a pályát, elbeszélgethetünk a civilekkel, felvehetünk, vagy leadhatunk küldetéseket náluk, vásárolhatunk, avagy felszedegethetjük a halottak által elhajított cuccokat és kirámolhatjuk a megtalálható tárolóeszközöket. Ezeket néha becsapdázzák, vagy lelakatolják: ilyenkor a magas mechanikával, tűzszerészettel, vagy erővel megáldott emberek fognak sziporkázni feltéve, ha van megfelelő felszerelés náluk.

Emberkéink nem csak anyagi javakban részesülnek, ahogyan haladnak a szigetvilág mélyébe, hanem tapasztalati pontokkal is gazdagodnak. Ezekből kifolyólag a szintlépés is része a játéknak, ami attribútum növekedés mellett „Perk”-eket is jelent. Ezek bizonyos adottságszintekhez vannak kötve, így nem lehet csak úgy mindenből választani szintlépéskor (például, ha megvan a 70 „Health”, akkor választhatjuk a „Full Body Contact”-et („Grit”-et kapunk közelharci sérülésokozásnál (ez a pajzsnak felel meg (nem összekeverendő a páncéllal)), de a „Flanker”-t nem (mert ahhoz 70 „Agility” kell)).

Eddig minden úgy-ahogy szép és kellemes, nemde? Jó, a lopakodásos öldökléseket felejtsük el, de a harcrendszer szolid, és lövöldözésnél nem kapunk már találati százalékokat sem, így képtelenség kitalálni, hogy van-e értelme durrantani vagy sem. Ennek is nagyon „örültem”, de sebaj, ez még elfogadható. Amit már kevésbé tudtam gyomorral bírni, az azon véletlen tény volt, hogy maximális grafikai beállításokon úgy kipörgette a játék a videokártyámat, hogy az majdnem elérte a rettegett 80 fokos hőmérsékletet.

Ez pedig nem jó. Lehet, nem ártana takarítanom egyet a pár hónapja frissült gépben… hát igen. De az is lehet, hogy az optimalizáció nem a legjobb. Kénytelen voltam mindent „Medium” szinten tartani; a „Day 1” patch-ek remélhetőleg fixálják ezt, addig pedig csak óvatosan a 4k-s beállításokkal. Azt meg már csak finoman jegyzem meg, hogy mindent maximumra húzva nem volt meg a harminc FPS, pedig a hardverkövetelményeket két generációval is megugrotta a tesztgép.

Aggodalomra azonban nincs ok, játékbéli bajból is van jónéhány. A legirritálóbb talán a szintkülönbségek béna kivitelezése. Nem lehet aktívan váltogatni, a legtöbb esetben, két emelet között, így helyenként alaposan össze voltam zavarodva, hogy pontosan hol is helyezkedik el egy-egy rosszaság, azt pedig végképp nem értettem, hogy miként tudnak látszólag a falon át lőni.

A navigáció egyébként alapjáraton sem a legkényelmesebb. Ez igazából a harcon kívüli felfedezős részeknél került előtérbe, ahol nehezen vettem észre a felbukkanó zsákmánylehetőségeket, mint például a leszedhető növényeket, vagy a kirámolható ládákat, melyek ráadásul néha-néha egyszerűen felszívódnak. Nem lehet a „Tab”-ra (vagy akármelyik másik gombra) nyomva kiemelni az összes „Loot”-olható cuccot. Így sajna rángatnom kellett szegény egeret össze-vissza, hátha átcsusszan az egy zsákmányolható bármin, felvillantva azt.

A harc, a már megemlített mizériákat leszámítva élvezetes, taktikus és szórakoztató. Mondjuk az ellenfeles mesterséges okosság hajlamos hajmeresztő akciókra, de egyik sem volt túlságosan hatékony, mint harci manőver. Néha lövés nélkül szaladgálnak ide-oda a gonoszak, vagy kirohannak a fedezék mögül, hogy belelőjenek a nagy semmibe. De cserébe mindig túlerőben vannak, legalábbis a számadatok alapján, úgyhogy így megvan az egyensúly.

A prezentáció elfogadható, még úgy is, hogy nem tudtam teljes bevetéssel élvezni a grafikai beállításokat; lehet nem szereti a játék az GeForce 4070Ti-t? No, mindegy. Bizonyos hanghatások irritálóak voltak (például az érvénytelen gombnyomás, vagy egy email érkezése) és a szinkron is elbírt volna némi pluszt itt-ott, de ez csupán hab volt a tortán. Mindent összevetve, azonban, a Jagged Alliance 3 jóval szórakoztatóbb az elődjénél.

Ám távol áll attól, hogy igazán emlékezetes legyen. Ez ne ijesszen el, azonban senkit. Combos tartalommal látta el a Haemimont Games az üdvöskéjét, úgyhogy azon egy végigjátszás, amennyit megér eme alkotás, az el fog tartani sokáig. A türelem elengedhetetlen, hisz helyenként le tudnak lassulni az események, a harcok is el tudnak húzódni, a szintlépések pedig pláne. Arról nem is beszélve, hogy minden héten fizetni kell embereinknek, ha nem akarjuk, hogy lelépjenek (egyre többet, ahogyan szinteződnek). De legalább találkozhatunk kincseket kiszagló csirkével… az is valami.