Grey's Anatomy: The Video Game teszt

/>
Sajnos korábbi élményeinkből már tapasztalhattuk, hogy tévéműsorokból, mozifilmekből játékot készíteni csak néha szerencsés ötlet. Az ilyen gamek minősége általában messze alulmúlja az elvárandó szintet mind technikailag, mind a játékélmény szempontjából. Ritkán találkozhatunk persze igazi gyöngyszemekkel is, de legtöbbször csak keserű szájíz és egy, az agyunkba beégett kérdés marad hátra egy-egy ilyen játék végigtolása után: "ezért fizettünk ennyit?" Garantálhatom, hogy a Grey's Anatomy esetében ilyen nem fog előfordulni, de azért készüljünk fel, hogy nem mindennapi páciens került a tesztkésünk alá. Kezdjük hát a kivesézést!

A francia illetőségű Longtail Studios szerezte meg a jogokat a Grey's Anatomy - kishazánkban Grace Klinika - néven futó kórházas sorozat játékváltozatának elkészítéséhez, a game kiadását a szintén francia székhelyű Ubisoft vállalta el.


A játék indítása után a főmenüben találjuk magunkat, amely száz százalékig tükrözi a produktum teljes valóját. A letisztult kezelőfelület, az ízléses, rajzolt háttér egyből elnyerte a tetszésemet, nem úgy mint a képernyő jobb alsó sarkában felvillanó drágalátos FPS számlálóm mérete, melyből láthattam, elég minimális, 640x480-as felbontáson kezdtem az orvosi pályafutásom. A második pofon a beállítások címszó alatt működő menüpontba barangolva ért engem, ahol szomorúan kellett konstatálnom, hogy minimális beleszólásunk van a játék konfigurálásába. Gyakorlatilag pár audio opció és egy, az egérérzékenységet állító csúszka fogadott. Miután kívül-belül átforgattam minden menüpontot, tudomásul kellett vennem, hogy marad a meglepően alacsony felbontás. Önkéntelenül is a Harry Potter negyedik részére gondoltam, amely anno sok embernél ellenszenvet váltott ki azzal, hogy 800x600-as maximális felbontással engedte játszani a nagyérdeműt. Reméltem, hogy jelen alanyuknál nem lesz annyira vészes a helyzet. Ki gondolta volna, hogy a reményem valóra is válhat...

Amint belevetettem magam a játékba, egyből sikerült elfelejtenem az alacsony felbontást. Az ok egyszerű: jelen tesztünk tárgya is használja a mostanság egyre több helyen látható cell-shaded néven futó vívmányt, azaz a rajzolt, képregény hatású grafikát. Ezen technika alkalmazásával játék megjelenítése elpártol a realizmustól, így nem zavaró annyira az alacsonyabb pixelarány, lévén kevésbe részletes a grafika. A cell-shaded technika a XIII óta a szívem egyik csücskében lakozik, úgy vélem, megfelelő körítéssel sok mindenre használható. Az előbb említett körítés pedig szerencsére megvan, ami jelen esetünkben a korrekt mozgásanimációt jelenti. A karakterek rendkívül élethűen mozognak, nincsenek elnagyolt mozdulatok, groteszk testtartások. Sajnos információt nem találtam róla, de nem lennék meglepve, ha a játék a "motion capture" technikát alkalmazná, tehát az élő színészek által felvett mozdulatokat digitalizálták volna.
Szintén dicséret illeti az arcmimikát, a mozgáshoz hasonlóan kiválóra sikeredett. A sorozat szereplőit sikerült szintén kiválóan reprodukálni, kivétel két illetőt. George és Bailey szerintem roppant gyengére sikeredtek, elsőre meg sem akartam ismerni őket. Szerencsére a többiek rendben vannak, és hamar megszoktam a két "újoncot" is...

A hangokról szintén csak pozitívan tudok nyilatkozni. Soha sincs csend, valami kellemes, halk háttérzene mindig jelen van. Ezt különösen a műtéteknél figyeltem meg, miközben egy - orvosok elfordulni és előre is elnézést kérek! - fibrilláló és szaturáló beteg PTX-ét próbáltam kezelni úgy, hogy endoszkópiát és végbéltükrözést is alkalmaztam, folyamatosan szólt valami halk, nyugtató dallam. A szólamok, különböző hangok egyébként a The Sims sorozatot idézték számomra.

A szinkronnal sincs semmilyen probléma, s bár az eredeti színészek nem adták a hangjukat, teljesen élvezhetőre sikeredett. Nincsenek unott monológok, vagy túljátszott eszmefuttatások. Szimplán korrekt lett.
És most jöjjön a legfontosabb rész, ami az olvasót foglalkoztathatja. Nem más, mint, hogy milyen típusú játék is a Grey's Anatomy.
A stílust nehéz lenne meghatározni, talán a minijáték gyűjtemény lenne a legmegfelelőbb kifejezés. Nincs beleszólásunk a történet alakulásába, mint ahogyan semmibe sem, ami az alkotásban történik. Csak folynak a szemünk előtt a jelenetek, nekünk pedig egyetlen dolgunk, hogy megoldjuk az éppen felbukkanó minijátékokat. Közvetlen nem irányítunk egy szereplőt sem, inkább csak segítjük őket.


Hogy jobban tudjam szemléltetni, mondok egy konkrét ilyen esetet. A történet folyamán Alex meg akar védeni egy nőt, akinek zúzódások borítják az egész testét. Karev barátunk szerint vélhetőleg családi erőszakkal állunk szemben. Amíg ezen gondolkodik, felugrik egy kis ablak, amin 35 másodperc alatt egy minijátékot kell végigjátszanunk. Feladatunk, hogy gyűjtsünk össze X számú "dühgolyót", elkerülve a nyugalmas társaikat. Ha ez megvan, eltűnik az ablak, Karev pedig teljes erővel ugrik neki a férjnek. A férfi megpróbál védekezni. Ekkor hirtelen előjön egy primitív Guitar Hero-s rész, ahol megfelelő időben kell lenyomnunk a bal egérgombot. Ha ez megvan, Alex megbeszéli a férjjel a dolgot, és kész. Jelenet vége.
Örültem nagyon a játékban eltölthető időnek is. Hét órát töltöttem a kórház ügyeinek intézésével, a szereplők lelkének gyógyításával, mini feladatok elvégzésével. Tetszett nagyon, hogy egy-egy epizód elvégzése körülbelül annyi időt vett igénybe, mintha a mágikus dobozban néztem volna meg őket.
Ha már egyszer orvosok munkáját segítjük, előfordul az is, hogy operálnunk kell. Ezek még viszonylag érdekes feladatok, de egy idő sajnos után ismétlődnek, ráadásul a többi játékhoz hasonlóan túlságosan könnyűek.
Párszor választhatunk is, hogy egy-egy cselekvést milyen módon viszünk véghez, de hamar elvesztik az ilyen részek a varázsukat, amint az ember rájön: döntéseink nincsenek hatással a jelenet végkifejletére.
Az irányítást pár szóban lerendezhetjük, mivel összesen egy gombot kell használni az egész játék folyamán. Ez pedig nem más, mint a híres rágcsálónk bal oldali gombja. Tény, hogy az alkalmi játékosok biztosan örülni fognak az egyszerű kontrollnak, de hogy az kemény magot tuti szíven szúrja az ilyen, abban is biztos vagyok.

Többszemélyes opció nem kapott helyet a játékban, pedig szívesen eloperálgattam volna valamelyik internetes társammal. Ehhez persze több kihívást kellett volna a játékba zsúfolni, így ugyanis kicsit komikus hatást eredményezett volna. Általánosságban is igaz a nehézségi szint hibája. A legnagyobb baj az, hogy semmi kihívást nem tartalmaz. Ha kifutunk az időből egy-egy feladat megoldása közben, még mindig van négy másik lehetőségünk, ha pedig azt is elhasználjuk csak a másfél percig tartó jelenetet kell megismételni. Értem én, hogy az egyszeri játékosoknak próbáltak ezzel kedvezni, de a legnagyobb kezdőkkel is az unalom fog végezni pár fejezet kipipálása után.

Feltehetjük hát a kérdést magunknak: játékkal állunk egyáltalán mi szemben? Sokszor gondolkodtam ezen a kérdésen kórházi pályafutásom során, de bevallom, nem tudnék egyértelműen felelni rá. Egyfelől ha nézzük, egy - nem átlagos - game volt a bonckésem alatt. A rajzolt megjelenés, a minijátékok mind-mind ezt az oldalt erősítik. Másfelől viszont csak folyunk az eseményekkel, szinte semmibe sincs beleszólásunk és a jelenetek felépítése is a filmes - sorozatos - rész felé nyomja a mérleg karját.
A Grey's Anatomy nem átlagos alkotás. A Longtail Studios újat alkotott, de az, hogy ez mennyire fogja elnyerni a a hardcore játékosok rokonszenvét, már egy másik kérdés...