A kapzsiság bűn. Ezt szüleink is megtanították, a Biblia is említi, és a világon nincs is olyan kultúra, amely erényként tekintene rá. De mi történik akkor, hogyha figyelmen kívül hagyjuk ezt a csekély dolgot? Mi lesz velünk, ha már a józan ész sem szab határt a mohóságunknak? Képesek leszünk akkor is két lábbal a talajon állni, amikor mindenki más elbukott, vagy minket is elnyel a megnyíló föld? Az egész csak rajtunk múlik, nekünk kell eldönteni, hogy mi a profit-e a fontosabb, vagy netalántán az életünk. A válasz ugyanis sokszor nem annyira egyértelmű, mint amilyennek elsőre tűnik.
Greed Corp teszt következik.

Ha kicsit gonosz lennék, akkor azt mondanám, hogy történet, mint olyan, nincs a játékban. Igaz ugyan, hogy kapunk egy pár órás kampányt, melyben mind a négy csoportot kipróbálhatjuk, de ennek a sztorija olyan szinten lényegtelen és mellőzhető, hogy azzal sem lennénk kevesebbek, hogyha nem került bele. Ismeretlen időkben, egy steampunk ihlette világban járunk. A bolygó készletei kimerülőben vannak, ezért a cégek/klánok között eddig békésnek mondható hangulat felbomlott, és mindenki a másik torkának ugrott. Mindenki más okból persze, de a lényeg ugyanaz maradt. Megkezdődött a háború.
A W!Games neve valószínűleg nem sokaknak cseng ismerősen. Igaz, ezen oly sok csodálkozni való nincs, hiszen a holland fejlesztők egyetlen eddig megjelent játéka nem más, mint a 2007-es My Horse & Me, melynek már a címe is árulkodik rétegjáték mivoltáról. Igaz, ha innen nézzük, akkor a
Greed Corp ilyen fajta alkotás, bár talán az "egyedi" jelző jobban illik rá.
Stílusát tekintve körökre osztott stratégiával van dolgunk, azonban aki egyfajta Heroes-, esetleg Civilization-klónt vizionál a lelki szemei előtt, az bizony tévúton jár. A játékmenet sokkal intenzívebb, dinamikusabb az előbbieknél, ebből következőleg egy-egy mérkőzést is hamarabb le lehet tudni.
A
Greed Corp nem a több ezer fős csatákra helyezi a hangsúlyt, hanem egy olyan koncepció köré építkezik, amihez hasonlót nem sokat láthattunk még. A legnagyobb értéket a játékban nem a különféle gyémántok és nyersanyagok képezik, hanem maga a talaj. A talpunk alatt heverő föld öt réteg magasságú lehet, amely azt jelenti, hogy a kitermelési folyamat során ennyi kör alatt lehet teljesen megsemmisíteni. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért tennénk mi ilyet? A válasz egyszerű, nem másért, mint a pénzért. Ugyan minden kör elején kapunk egy csekély összeget, az igazi bevételt a kitermelőbázisok adják. A létesítményt úgy kell elképzelnünk, mint egy hatalmas légkalapácsot. Minden kör elején egy szinttel lejjebb bontja a földet, azonban nem csak a saját, hatszög alakú talajdarabkáján, hanem a környező területeken is. Mivel a pénz nagyon fontos a játékban - csak abból tudunk bármit is venni -, ezért érdemes már a kezdetekkor elkezdeni kiaknázni a természetet. Ha azonban ezt tesszük, készüljünk arra, hogy záros határidőn belül el fog fogyni a lábunk alól Gaia teste, ezért folyamatosan kell előretörnünk a túlélés érdekében. Éppen ezért a játék nem kedvez azoknak, akiknek a hasonló játékokban a védekezés, a bázisra való beásás a taktikájuk. Itt nem tehetjük meg azt, hogy körökön át telepítünk egy ágyút, ugyanis lehet, hogy mire töltényt szerezünk hozzá, addigra rég elnyeli a mélység. A siker kulcsa abban rejlik, hogy pofátlanul törünk előre, és képesek vagyunk a saját területünket is feláldozni a pénz érdekében.

A játékban összesen két támadóegység szerepel, igaz, ebből csak az első mondható aktívnak. Ezek a lépegetők. Akinek most a Csillagok háborúja birodalmi lépegetői ugrottak be, az nagyon is jó úton jár. Az Empire példának okáért szinte ugyanolyan gépekkel harcol - természetesen kissé steampunosítva -, mint amilyennel Luke-ék küzdöttek a Hoth felszínén. A lépegetők szolgálnak a területek elfoglalására, illetve az ellenséges csapatok legyőzésére. Mivel egyszerre csak 16 masina tartózkodhat egy földdarabon, tehát számuk kötött, ezért a harcok végeredménye is kétesélyes. Ha ugyanis a mi 16 darabunk támadja meg az ellenség 16-ját, akkor mi nyerünk. Ha ez fordítva történik, akkor a végeredmény is fordított lesz, éppen ezért érdemes párosával léptetni a csapatainkat, azaz mindegyik mellett legyen egy másik osztag, amely visszafoglalja az elveszett területet.

A másik támadóegység, amely meglehetősen passzívra sikeredett, a tüzérség. Persze, jó móka nagy távolságról ritkítani az ellenség sorait - na meg a talajt alatta -, de az ágyúknak van egy nagyon nagy hátulütője: az áruk. Drágák, ráadásul a muníciót is nekünk kell venni, amelynek ára duplája a játék eleji körönkénti költségvetésnek, ráadásul, ha nagyon drágán fel is pakoltunk ágyúgolyókból, még semmi sem garantálja, hogy valaki nem foglalja el a fegyvert. Ezért melegen ajánlom, hogy tegyünk le a távolsági támadások okozta örömökről, és inkább fektessük a pénzünket hasznosabb dolgokban - mint például csapatszállítókba, melyek képesek nagy távolságra, elszeparált földdarabokra repíteni a lépegetőinket.
A fentiek mind szépen hangzanak, azonban akármennyire is egyedi a
Greed Corp, néhány dologban nagyon is alulmarad bármelyik stratégiai játékhoz képest. Az első ilyen dolog a cégek maguk. Ugyan elsőre nem hangzik rosszul, ha azt mondom, hogy négy "klán" közül választhatunk - Freemen, Pirates, Cartel, Empire -, valójában semmi különbség nincs közöttük, mindösszesen máshogy néznek ki.
A másik ilyen dolog a játékban található egységek száma. A lépegetőkön kívül semmi mással nem tudunk területeket foglalni, pedig érdemes lett volna még legalább két-három fajta ilyen jellegű egységet berakni a játékba - gondolok itt például olyanokra, amelyek csak kettőt tudnak lépni, vagy éppen drágábbak, de 16 darabnál többet lehetett volna gyártani belőlük. A jelenlegi formájában a harc ugyanis nagyon kiszámítható, egysíkú, és ugyan a leomló földdarabok remek taktikázásra adnak okot - például elfoglalni egy kockát az ellenség legnagyobb seregei mellett, majd egy kitermelőbázist építeni ott -, a játék hamar unalomba fullad.
Az irányítás részletezésére nem szeretnék sok karaktert elfecsérelni, hiszen semmi jelentős nincs vele kapcsolatban. Mivel körökre osztott stratégiával van dolgunk, van időnk gondolkodni, megkeresni a megfelelő parancsot, nem kell a másodperc törtrésze alatt három különböző helyre kattintanunk. Az egyetlen dolog, amit kissé sajnáltam, az az, hogy nincs lehetőségünk forgatni a kamerát, vagy éppen zoomolni vele. Nyilván nem létkérdés ezen opciók hiánya, de azért szívesen viszont láttam volna, már csak a grafika miatt is.
A játék kinézetére ugyanis nem lehet panaszunk. Nem a realizmus ábrázolás volt a készítők célja, ez tisztán látszik az első pillanattól, ahogy belépünk a
Greed Corp világába. A steampunk környezet ehelyett rajzfilmbe illő módon elevenedik meg a szemünk előtt, amire egy rossz szavunk nem lehetne, azonban a játék rendszerigényét sikerült rendesen felnyomni. A mai gépeknek persze ez sem nagyon okozhat meglepetést, a néhány éves konfigurációk meg sem fogják érezni, azonban nem reális, hogy a
Greed Corp kinézete ekkora legyen. Persze, gyönyörűen néznek ki a felhők, illetve nagyon valósághűen omlanak össze a sziklák, de az ilyen effektek helyenként rendesen be tudják lassítani az aktuális rendszert. A helyzet ugyanaz, mint a Super Meat Boy esetében volt. A legtöbb embernek nem lesz gondja a futtatással, mindösszesen a képek alapján nem gondolnánk, hogy kell alá ekkora vas.
A hangok tekintetében már fényesebb a helyzet. A zenék nekem valamiért a Toy Story-t juttatták eszembe, szóval akinek bejöttek a Woody-ék kalandjai alatt hallható szólamok, az ezen a téren imádni fogja a
Greed Corp-pot. Szinkron egyáltalán nincs a játékban, igazság szerint azonban nem is nagyon hiányzik. Az effektekkel mindösszesen annyi baj van, hogy túlságosan is egy kaptafára szólnak, ezt pedig nem tudom másra visszavezetni, mint a játék által felállított határokra. Mivel csak egyféle támadóegység van, egyfajta kitermelő és így tovább, hiába adott bele apait-anyait az audioélményekért felelős csapat, egyszerűen nem elég.
Ha a
Greed Corp-ra úgy tekintünk, mint egy teljes értékű játékra, akkor megvan rá az esély, hogy csalódni fogunk. Ugyan az egyes részeivel külön nincs semmi probléma, összességében inkább egy technikai demonstrációra hajaz, mintsem olyan alkotásra, amellyel hetekig, hónapokig el lehet lenni. Nem mondom, hogy kár érte, hiszen nem sikerült rosszul, szimplán csak kevés a játék a mai korban. Aki viszont beéri ennyivel, az nyugodtan látogassa meg a Steam virtuális polcait, nem fog csalódni.