Ghostbusters: Sanctum of Slime teszt

/>A történettel nincs semmi gond, tagadhatatlanul vérbeli Szellemírtós sztori. Főszerepben Dumazu, a négyezer éve a talpunk alatt szunnyadó démon, aki aktív éveiben igen sokat huncutkodott, s most ismét galádkodni támadt kedve; Ismael, aki töretlen lelkesedéssel kívánja őt szolgálni; az ősi ereklye, mely segítségével Dumazo feltámasztható; maguk a közkedvelt Szellemírtók, akiket nem lehet nem szeretni; és természetesen mi magunk, a zöldfülű Szellemírtók, akiket az original társulat bérelt fel, hogy levegyünk némi terhet a vállukról. Minthogy a városban egyszeriben elszabadul a paranormális pokol, nyomban a nyakunkba is varrják első küldetésünket, s két percen belül már azon kapjuk magunkat, hogy az életünkért küzdünk egy szállodában 3 csatlósunkkal vállvetve. Alig telik bele 10 percbe, már át is estünk a Szellemírtók tűzkeresztségén, s csupán negyvenháromszor kerültünk földre, s mindössze tizenötezer ponttal maradtunk le bajtársaink mögött a pontösszesítő táblázat szerint. Mi a fene történt itt?! - visítom a kontroller másik végén.

Az egész úgy kezdődött, hogy elindítottam a játékot, s mihelyst a főmenüben találtam magam, menten elmosolyodtam, itt ugyanis felcsendült a téma védjegyéül szolgáló muzsika, amit annyira szeretünk. Ez a kis hangulatkreáló mindenképp szerencsés húzás volt, de ha arra számítottak, hogy a továbbiakban reánk leselkedő csalódások felett szemet húnyunk miatta, az ATARI-ék rossz lóra tettek. A menü egyébként nem árulkodik semmiről, minthogy itt szinte semmit sem látunk a főbb menüpontokon kívül: single player, multiplayer, opt... MULTIPLAYER?! Azt a hűha meg a hétszázát, ATARI, de hisz ez remek. Volna. Ha volna. De nincs. Legalábbis... a multiplayer funkció PC esetén nem terjed ki az 'online' szakszóra, csakis egy gépen játszhatunk a haverokkal...

Hát rendben, túl is vagyunk az első megpróbáltatáson, az ajkunkkal már kissé megbotránkozva csücsörítünk Kabos Gyula módra, de még nem adjuk fel a reményt. Irányunkat a single-player felé vesszük, s itt ki is választhatjuk a nekünk leginkább szimpatikus karaktert: lehetünk a baseball-sapkás Ian-nel, a talpraesett Bridget-tel, a testes szerecsennel, Gabriel-lel, valamint a szőke Samuel-lel. Persze a nagybetűs Véletlenre is bízhatjuk a választást, ha nem tudunk megbírkózni a helyzet súlyával. Egy szó, mint száz...

Végül a baseball-sapkások táborát erősítve Ian-t választottam, aki elszánt és hű avataromként szolgált az első néhány misszió során, de valahogy a kellőnél ellenszenvesebbnek bizonyult a másvilági rémségek szerint. Amint feltűntek az első szellemek, nekem is feltűnt valami. Méghozzá az, hogy csak és kizárólag engem támadnak, amíg talpon vagyok. Mialatt a padlón agonizálva várom, hogy társaim felsegítsenek - mert igen, akárhányszor eltaknyolhatunk, amíg valamelyik csapattagunk talpon van -, addig a kreatúrák kénytelenek fanyar pofával cimboráimat is célba venni, bár nem viszik túlzásba a dolgot. Alighogy lábra állok, a buli kezdődik elölről, én pedig úgy érzem magam, mint a kövér gyerek a kidobósban: "Először a dagadékot, mindenki!" Ha a játék rendelkezik idegesítő vonással, akkor ez mindenképp a dobogó tetején áll kéz a kézben a mesterséges intelligenciával, melyből társaim sovány ellátást kaptak.

A grafika egy nagy puff, méghozzá mintegy tíz év magasságából, de ezzel már az elején sem kérkedett az ATARI. Nem is óhajtom tovább szapulni, hisz eközben ott vannak az igényes kivitelezésnek örvendő képregény-kockák, melyek átvezetőkként szolgálnak az egyes jelenetek/felvonások között. Szinkronból nem kapunk egy kiskanálnyit sem, ám ez nem feltétlenül negatívum, sőt. Ami a derűre hangoló finom poénokat illeti, a Sanctum of Slime e tekintetben is gáncsot vet a Ghostbusters címen; jobban tesszük, ha a játék előtt olvasunk néhány Stirlitz-anekdotát, a kalandok során ugyanis a nevetésnek alaposan híján leszünk. Apropó, kalandok...

A küldetések felépítése, eszközök és a többi:

Akciódusnak nem mondanám a missziókat, ezek ugyanis majdnem egytől-egyig ugyanarra a lírai kaptafára készültek. Szobába be, ajtó bezárul, szellemeket eliminál, szobából ki. Az egyes küldetések végén pedig jön az elhagyhatatlan 'boss', a nagyfiú, akinél végre bevethetjük majd az a kis helyes elosztó formájú szerkezetet. Ám, hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog, még a proton-töltetek közt is válogatni kell a szellemek likvidálásához: némelyik ellenfelet csak a vörös (az alap), a sárga vagy a kék színű töltettel vagyunk képesek likvidálni (igazság szerint bármelyiket használhatjuk, csak jóval tovább tart majd). És hogy melyik szörnyhöz melyiket kell használni? Ez egyszerű: a töltet színét a szellem színéhez kell igazítani. Voilá. Épp csak társainkat zavarja meg kissé ez a rendkívül összetett gondolkodást igénylő feladat.

Néhány ugyanazon sablonra épülő bevetést aztán egy szabadtéri misszió követ, melyben az Echto-3-as jelzésű járgány tetejéről szórhatjuk proton-nyalábjainkkal az ellent, miközben a felhőkarcolók közt szlalomozunk. Ez némiképp dob egy parányit a játékon, s már azt hinnénk, hogy "rendben, akkor véget ért a beetetés": de nem. Az autós misszió után vissza nyomás a start mezőre! Már megint egy épületben vagyunk és megint szobáról-szobára járkálunk a másvilági tüneményeket írtandó, s ami a legjobb, mindegyik helyszín ismétlődik majd egyszer a 12 küldetés során.

Amit még a missziókkal kapcsolatban érdemes tudni, hogy azok nehézsége rapszodikusan változik. Egy ízben például vígan dalolva és táncot lejtve pusztítjuk az elvetemült rémségeket a temetőben, aztán mire felocsúdunk, már le is rohant minket a semmiből előbukkanó zombihad, akiket csak harmincadik reinkarnálódásunk alkalmával tudunk elpusztítani - akkor is egymagunk, pártfogóink ugyanis már az elején kifeküdtek. Ilyen és ehhez hasonló meglepetések bőven akadnak a pályákon. Bár a játék mellett szól, hogy a rágósabb ellenfelek szinte mindig elpottyantanak egy-egy értékes ereklyét halálukkor: ezek a tárgyak növelhetik pontjainkat, duplázhatják a begyűjtött pontokat, átmenetileg halhatatlanná tehetnek minket, stb.

Összegzés, avagy a végül és utolsó sorban 'de...':

A Ghostbusters: Sanctum of Slime-tól sok mindent el lehet vitatni és - amint azt talán észrevettétek - ezt nem bíztam a véletlenre, s erősen leküzdötte magát a videojátékok G-osztályára, ámde valami még mindig rezzenéstelen arccal áll haptákban ott a lesújtó kritikák ágyútüzében, ez pedig a hangulat, ami oly sokat nyom a latba. Igen, a pályák ugyan egy sablon alapján készültek és ismétlődnek, azonban mindegyik alapos kidolgozottságot mondhat a magáénak, és ott van a zene: nem tíz pontos, de az első perctől az utolsóig végigkísér bennünket (némiképp a szinkronhangokat is kiváltva) és mindég pompásan klappol az adott jelenetekhez. A hangeffektek is a játék pártját fogják, a töltetek beizzása például tökéletes Gósztbászter-hangulatot kelt - én történetesen imádtam a két szoba közt ezzel szórakozni.
#tv#S hogy miként lehetne dióhéjban értékelni a Ghostbusters: Sanctum of Slime-ot? Nos, egyesek szerint az ATARI a legjobban tenné, ha megpróbálná mondjuk a sarki pékre kenni a dolgot vagy legalábbis guillotineba fektetni a félkegyelműt, akinek ez kipattant az agyából, én azonban csak annyit mondok, hogy a szóban forgó produktum egy fokkal sem nyújtott jobb/rosszabb játékélményt, mint amit reklámoztak. Kétségtelen, hogy alkalmanként üdítő egy órácskán át szellemeket hajkurászni, de többre semmiképp sem használható: talán nem is szolgált ennél nemesebb célt. Az mindazonáltal továbbra is kérdéses, hogy elkérhetnének-e közel 10 dollárt egy ilyen müzli mellé fogyasztható alkotásért.