Szelíden kopogtak vállán az apró esőcseppek; léptei alatt nem reccsentek a nedves avarban lapuló ágak. Azt mondták, tartsa nyitva a szemét és mindenre legyen készen: de hisz mi történhetne ezen a szende hajnalon, itt a végtelen nyugalmat sugárzó természet lágy ölén? Még azt is meghallaná, ha valamelyik muslica eleresztene egyet... Ezen a tisztáson a fák sem oltalmaznák a behatolókat, a futurisztikus láthatatlanná tévő álcák meg miegyebek pedig csupán Hollywoodban léteznek. Meg aztán: ki a csuda merne itt tűzharcba bonyolódni az egész táborral? Talán még látta a farakás mögött fellobbanó jelentéktelen torkolattüzet, az alattomos szisszenés azonban a nyomába sem ért a koponyáján áthaladó lövedéknek.
Saját bőrén volt kénytelen megtapasztalni a pórul járt katona, hogy bosszúálló szellemek bizony léteznek, mi több, még Patrick Swayze-nél is több bonyodalmat képesek okozni az ellenség táborában - mert bár részben megférnek a két világ közt rekedt lelkek definíciójával, valójában olyan hús-vér emberek, mint Te vagy én, épp csak korát messze megelőző hadi ingyombingyomokkal felvértezve; olyanokkal, amelyek láttán már képtelenek leszünk nem megvetéssel tekinteni a fotocellás tolóajtókra. A Tom Clancy égisze alatt működő militáns szervezetek mindig is két lépéssel a rossz fiúk előtt jártak: nem másképp a Ghost Recon: Future Soldier divízió, akik útjára bocsátották a fentebb nevezett katona agyvelejébe tolakodó lövedéket.
Erre hát nem rágyújt a benzinkúton?!
A négy tagot számláló, emberpróbáló kiképzésben részesült egység elszánt, kötelességtudó, önfeláldozó és profik, eme elengedhetetlen tulajdonságokkal pedig futurisztikus hadi technika párosul, és ez alatt nem a lézeres pointerrel felszerelt lábköröm-csipesz értendő: a Future Soldier katonái átlátnak a falon, több száz méterről is leszednek bárkit, időnként pedig hajlamosak láthatatlanná válni.
A 12-14 órát felölelő kampány során bizony lesz is alkalmunk arra, hogy sorra kipróbáljuk az összes mókás felszerelést, hiszen egyre nagyobb fába vágjuk a fejszénket és a siker egyre kifinomultabb eszközöket követel meg. Afrikában például nem feltétlenül lesz szükségünk a földön és levegőben egyaránt otthonosan mozgó, távirányítású UAV-re, elvégre a sivár terep mondhatni teljességgel belátható, a mágneses látással pedig átlátunk mind a sátrakon, mind pedig a tomboló homokviharon. Ellenben az oroszországi erdőségekben óhatatlanul hasznát vesszük a felderítő alkalmatosságnak, miként a láthatatlanná tévő technológiának és a szenzoros gránátoknak, amelyek néhány másodpercre láthatóvá teszi számunkra a fedezék mögött lapuló ellenséget. Mindez persze fabatkát sem érne high-tech napszemüvegünk nélkül, amely folyamatosan listázza nekünk az újabb és újabb adatokat - időnként még a távoli célpontot is megjelöli nekünk a mi háromdimenziós világunkban.
Nincs semmi baj, Zsákos Frodó... Ez csak a TV-ből jön...
Minden eszközre és információra, de mindenekelőtt türelemre lesz szükségünk, az ellenség mesterséges intelligenciahányadosa ugyanis igen magas: a tűzharcok során taktikáznak, fedezékről-fedezékre rohannak, fedezik egymást, próbálnak megkerülni és kifüstölni bennünket, egyszóval nem ajánlatos nagyszámú ellenség ellen nyílt harcba bocsátkozni, mert bár a nehézségi szintekkel a Ubisoft jól láthatóan nem kedvez a Ghost Recon veteránoknak, mindazonáltal elég egy rosszul megválasztott sarok, földhányás, farakás vagy kerítés stb. is ahhoz, hogy fűbe harapjunk.
Ehelyett azt javaslom, próbáljunk néhány fokkal diszkrétebben konfrontálódni az ellenséggel, mondjuk úgy, hogy ne is tudjanak rólunk. A pazarul kivitelezett fedezékrendszert használjuk inkább lopakodáshoz, beszivárgáshoz, de mindig húzzuk be a fejünket, álcaberendezésünk kapacitása ugyanis korlátolt, tehát ha túl gyorsan szedjük a lábunkat, minden további nélkül kikapcsol. Arról nem is szólva, hogy ellenfeleink sem csak bizsuk tárolására használják a füleiket. Tehát mindenekelőtt találjunk egy biztos fedezéket, mérjük fel a terepet (célravezető a UAV-t használni), számoljuk meg az ellenségeket, vegyük górcső alá felszereléseiket, majd nézzük meg, kiket szedhetünk le szépen csendben feltűnés nélkül. A Future Soldier egyik legnagyszerűbb feature-e kétségtelenül a "címkéző rendszer", amellyel megjelölhetjük potenciális áldozatainkat, akiket aztán társaink szálkeresztbe fognak és a parancsunkra csöndben leszednek.
Nincsenek otthon, mi?! Ez aztán az átlátszó kifogás!
Hogy miként és honnan gyilkolnak, az nem a mi dolgunk; társainknak nincs szükségük koordinálásra, nem kell kézen fogva vezetnünk őket, mintha az anyukájuk lennénk. Van saját AI-juk, ők is fedezékről-fedezékre rohannak, közben jelentik az újonnan felbukkanó ellenségeket, helyzetüket és fegyverzetüket - mindezt suttogva, és nem Sam Fisheresen kajabálva, miközben az ellenség háta mögött osonunk. Cimboráink mesterséges intelligenciája eddig nem tapasztalt életszerűséget tükrözhetne, csakhogy a rendszere itt-ott visszaüt. Időnként ugyanis úgy fest, mintha kollégáinkra nem vonatkoznának azok a szabályok, mint amelyek minket tartanak rövid pórázon a kampány során. Mert tény, örvendetes, hogy végre valahára a saját talpukon állnak és segítség nélkül választanak fedezéket, a következetesség azonban láthatóan nem erényük - gyakran pofátlanul az ellenség szájába másznak, eléjük/mögéjük állnak, de hála az égnek ezzel nem akadályoznak bennünket, mert őket semmiképp sem veszik észre a sasszemű katonák (ellenben minket már 15 méterről kiszúrnak). A másik, amivel az idegeimre mentek, hogy míg futás közben az én álcám leválik, addig a mélyen tisztelt kollégák akár táncra is perdülhetnének bennük... Talán nekem jutott volna a selejt?
Bástya a H8-ra. Te jössz.
A kampányt erősen közepes történet övezi (és persze ez alkalommal is a csúnya gonosz oroszok orrára kell koppintanunk), ám a nem éppen kiemelkedő - mindazonáltal hellyel-közzel következetes - cselekményt parádés kalandok ellensúlyozzák: bevetéseink szerint a legváltozatosabb tájakon fordulunk meg, Afrikától Alaszkán át egész Oroszországig menetelünk, homokon, havon és sűrű erdőkön át, és noha időről-időre ellaposodhat a játékmenet, azért mindig időben ér minket egy atyai pofon, s egyik pillanatról a másikra megint az izgalmak nyergében találjuk magunkat; a felforrósodott talajon egymást követik az izgalmak. Lesz, hogy egy túszt ráncigálunk végig a karjánál fogva Afrika utcáin társaink gyémánt alakzatának közepén, máskor terepjárókon ropogtatjuk a géppuskát vagy éppen a tankok elől bujkálva próbáljuk a célpontra irányítani a föld-föld rakétát, esetleg robosztus páncélozott harci lépegetőkkel szórjuk az áldást. Egy szó, mint száz: ha néha késve is, de mindig adódik majd valami vérpezsdítő bonyodalom, ami a játék javára billenti az egyre visszájára dőlő mérleget, amelynek azért becsülettel odasóz egyet a kampány váratlan és szörnyen egyszerű befejezése - talán még most is üveges tekintettel merednék a stáblistára, ha döbbenetemből nem ráz fel az egyik macskám.
Békével jöttünk, Föld népe! Csak némi apró kéne és egy telefonfülke.
És sajnos a fentebb ecsetelt izgalmak ellenére is képtelen vagyok szemet hunyni a Future Soldier gyatra grafikus produkciója felett. Tény, hogy egy ilyen kifinomult osonós-lövöldözős akciójáték esetében nem elsődleges szempont az új távlatokat feszegető grafika és időnként meglehetősen nagy terekkel kell megbirkóznia a játéknak, de amilyen sovány a vigasz, annyira sovány a kifogás is. Nem köntörfalazok: a Future Soldier nemes egyszerűséggel csúnya. A tájak itt-ott részletes kidolgozottsággal büszkélkedhetnek, ám túlnyomórészt visszataszító pixelmoslékokkal és botrányosan leegyszerűsített modellekkel találkozunk, a karakterek pedig - még a főszereplők is - ormótlan kockákból állnak; arcuk a 2000-es évek elejét idéző merevség és kifejezésnélküliség jellemzi. Még a bejátszások zömében sem törekedtek arra a fejlesztők, hogy lenyűgözzenek bennünket. Olyan apróságok, mint például a "feneketlen" pohár és a csőszerű öltönyujjak együttes erővel késztetnek majd minket arra, hogy az ajkunkba harapjunk, az egységesített animációkról nem is beszélve.
Az élmény gyakran csak tovább csorbítják a nem kimondottan elvétve jelentkező script hibák és bugok. Alkalomadtán például Tihanyi Tamást megszégyenítő ügyességgel hidaljuk át a köztünk és az ellenség közti olykor több méteres távolságot, s markolásszuk pantomim módjára a levegőt, míg áldozatunk elterül a földön. Én jókat szoktam nevetni ezen.
Ramirez úgy áll ott, mint aki hátvakarót nyelt.
Ám technikai és grafikai malőrök ide vagy oda, mindez vajmi kevés befolyással van a játék legfőbb vonását képező multiplayerre, legyen szó a kampány pályáinak izgalmait tovább fokozó Co-opról, vagy Guerilla módról, amelyben összesen 50 ellenséges hullámot kell visszavernünk a kihelyezett célpont megóvása érdekében - és persze a még "multipalyerebb" mulatságokról...
A néhány héttel ezelőtti multiplayer béta teszt óta több játékmód is becsatlakozott az online hadszíntérre, így immáron nem csupán a percről-percre változó objektívákkal kecsegtető Conflict, vagy a bombák élesítéséről szóló Saboteur áll rendelkezésünkre, de felbukkant a Decoy is, amelyben 3 objektívát kell teljesítenünk, de azok közül csak egy, a kulcsobjektíva vezet győzelemre - az izgalmakat tovább fokozza, hogy egyik csapat sem tudja, melyik lehet az -, valamint a Guerilla módra némileg hasonlító Siege, amelyben az egyik csapat a támadó, míg a másik a védekező szerepét tölti be.
#tv#
A pályák száma tovább gyarapodott, ámbár többségük észrevételem szerint túlságosan is nyitott, amire persze mondhatnánk, hogy "de hisz tele van fedezékkel", azonban ha az egyes fedezékünk 350 fokban nyitott az ellenfél felé, nos akkor hamar saját bőrén fogja érezni haragunkat a markunkban szorongatott kontroller. A fejlesztők vélhetően ezzel is annak kívántak gátat venni, hogy arcátlanul elterpeszkedjünk egy-egy idilli konténer vagy más fedezék oltalmában. Ez sikerült: a multiplayer mérkőzések során folyamatosan mozgásban kell lennünk, és megteremteni a placcok felmérésére és az új fedezék felkutatására szánt idők közti harmóniát, egyébiránt pikkpakk alulról fogjuk lőni az ibolyát.
Természetesen - mint az várható volt - a Gunsmith feature is a multiplayerben csúcsosodik ki, hiszen itt challengek nélkül is igazi fegyverkölteményeket üthetünk össze kreditjeink felhasználásával. A játék ezen összetevője változatlanul zseniális! Némi türelemmel és persze XP-vel a zsebünkben viszonylag rövid idő alatt a szánk íze szerint, mondhatni csavarról-csavarra összetákolhatjuk életünk szerelmét, a mi kis badass csúzlinkat. A különféle elsütőbillentyűk - köznyelven "ravaszok" - például más-más tüzelési módot biztosítanak, a válltámaszok és a gázrendszer többnyire a pontosságot fokozzák és így tovább. A bőség zavarában bizony emberpróbáló feladat, egyszersmind szórakoztató lesz meglelnünk az ínyünkre való kombinációt.
Nem, Ramirez, nem tarthatod meg.
Fájdalom azonban, hogy a teljes verzióban sem fogyatkoztak meg a technikai malőrök. A lobby időnként ugyanúgy begolyózik és visszadob minket, a lagg ismét ránk kacsint és gyakran előfordul, hogy a játék egyszerűen nem hajlandó csatlakozni a Ubisoft szerverére, legrosszabb esetben pedig a már betöltött menetből vág ki bennünket. A tesztem során egyébiránt ez utóbbi dominált.
Végszó:
A Ghost Recon: Future Soldier történetvezetési és technikai hiányosságai az első perctől az utolsóig ádáz csatát vívnak a vitathatatlanul fergeteges hangulattal és a lebilincselően összetett lopakodós/harci rendszerrel - s hogy a végén melyikük kerül ki győztesként: bár több sebből vérezve, de számomra mégis a pozitív vonások diadalmaskodtak. Mert idejétmúlt grafika vagy bugok ide vagy oda, a Future Soldier itt-ott elvétve felfrissítette a lopakodós élménnyel megtűzdelt taktikai shooter műfaj véráramát, arról nem is szólva, hogy régen élveztem már ennyire multiplayer mérkőzéseket.
Ha látványban nem is ér fel műfajának kortárs alkotásaihoz, azért bátran kijelenthetem, hogy egy hamisítatlan Tom Clancy játék bucskázott le a futószalagról, amely ugyan sok szempontból kompromisszumokat köt a minőség rovására, mindazonáltal szórakoztató és ami a legfontosabb, nem ereszt minket az első végigjátszás alkalmával.
Azt mondták, kalapot és nyakkendőt hord, meg időnként piknikes kosarakat lopkod.
