Ghost Trick: Phantom Detective teszt

Sosem fog már elkapni az a régi, de kedves érzés, ami mindig felvillanyozott, mikor előhúztam zsebemből a 8 bit-es Nintendómat (ahogyan szüleim hívták), hogy rápillantsak és pátyolgassam Pokémonjaimat, vagy letoljak egy pályát bármelyik Mario vagy Wario játékon, miközben vitt a villamos, busz, avagy vonat. Most már a telefonomat kell előhúznom. Jap, az élet borzalmas.

Azért a DS vonal, még ha nem is hozta vissza tökéletesen ezt a klasszikus érzést, azért nagyon próbálkozott, és szomorú vagyok, hogy sosem szereztem be egyet sem ezekből a konzolokból, ugyanis akkor találkoztam volna közvetlenül fantasztikus Pokémon, Castlevania és Legend of Zelda alkotásokkal, illetve olyan elvetemült, ámde annál inkább szórakoztató címekkel, mint például a Ghost Trick Phantom Detective.

Eme játék eredetileg a Nintendo DS életútjának a végefelé, 2010-ben (egy évre rá jött ki a 3DS) jelent meg. A készítők pedig úgy vélték, hogy ezt pont most kellene kiadni PC-re, PlayStation 4-re, Xbox One-ra és Switch-re.

Ami hiányzik a játék prezetációjából, az pótlásra kerül csirke terén.

Hogy miért gondolták így, lövésem sincs, de én nem bánom, ugyanis egy igencsak kellemes detektíves játékról van szó, mely eredetileg kreatívan kihasználta a DS-nek az érintő képernyős technológiáját, bár tény, hogy ez az aspektus a mostani verziókban már nem kerül elő.

A sztori szerint egy szellemmel kell egy nap alatt egy hatalmas, éveken át tartó bűnügyet felgöngyölnünk. Mert, mint tudjuk, ez így szokott működni a videojátékokban, főleg a japánok által készítettekben. Meg hát egy szellemnek mégis mi más dolga lenne? Mások ijesztegetése hamar unalmassá válik, no.

A legelső karakter, akivel találkozunk, az egy piros öltönyös úriember, ki nagyon meggyőzően alakít egy hullát egy szeméttelep közepén. Ez a hatékony színjáték abból fakad, hogy ő tényleg halott. Ahogy a jelenet kibővül, úgy rávetül a rivaldafény egy csinos, fiatal nőre, kezekkel az égben, illetve egy fekete csuhás gengszterre, kinek a kezében egy puska van. Innen szerintem mindenki össze tudja rakni, miféle helyzetben is találjuk magunkat.

A szellemvilágban láthatjuk, melyik tárgyba tudunk átcsusszanni (limitált távolságban tudunk csak "közlekedni").

És el is indul a játék. Egy lámpaszellem (vagyis egy szellem, aki egy lámpában... él?) segít elmagyarázni az irányítást és a lehetőségeinket; tulajdonképpen tutorial-ként szolgál a legelső kihívás során. A rendszer úgy fest, hogy miközben nagyjából valós időben zajlik a jelenet, addig mi váltogathatunk az igazi világról a szellemvilágba és vissza. A szellemvilágban tárgyakat megszállva tudunk ide-oda mozogni.

Ha eljutottunk a megfelelő eszközhöz, akkor csak úgy lehet azokat aktiválni, ha visszatérünk a normálisan előre haladó időbe (mivel a szellemvilágban megáll minden, nem is lehet mozgatni semmit sem). Talán nem meglepő, hogy a legelső feladatunk, hogy megmentsük a nőt a bandita fegyvere által történő pórul járástól.

Azonban a kezdeti próbálkozásunk nem jár sikerrel, a gonosz úr pedig lepuffantja a főhősnőnket. Bakker... hát ez gyors volt. Szerencsére nem ér véget itt a kalandunk, mert a különleges szellemi képességeinkkel nem csak tárgymanipulációra vagyunk képesek, de az időt is vissza tudjuk pörgetni segítségükkel. Pontosan négy percnyit tudunk visszamenni bármely meghalt személy (vagy állat) halálának pillanatától.

A drámai narratíva legtöbb esetben írott dialóguson keresztül kerül közlésre.

Úgyhogy, egy bizonyos herceghez hasonlóan (aki Perzsiából származik), vissza is tekerjük az időt, hogy újra és újra nekiveselkedjünk, és különféle módon forgassuk, illetve mozgassuk az elérhető tárgyakat, ameddig sikerül annyira feltartani a gengsztert, hogy ne tudja tovább követni a hölgyet. Például, ha ráejtünk egy pár tonnás betongolyót, akkor jó sokáig nem fog tudni utána menni.

A nőnek a neve Lynne, míg az általunk irányított kísértet a Sissel névre hallgat. Ők a történetnek a főszereplői, és hozzájuk csatlakozik sok felejthetetlen, egyedi és némileg eszement mellékkarakter is. Lynne nem egyszer harap a fűbe, ahogy haladunk jelenetről jelenetre, így sokszor vissza kell mennünk az időben, hogy meg tudjuk őt, vagy épp másokat menteni a végzettől.

Minden egyes helyszínen alapos átgondolás és próbálgatás után fogunk tudni rájönni a megfelelő kombinációra, mely elvezet a célunkhoz. Végső soron egy detektíves, kalandos puzzle alkotást kaptunk a Capcom-tól, mely tele van vicces dialógusokkal, egy drámaibb háttértörténettel, hajmeresztő eseményekkel és a végefelé még a sztori is a feje tetejére áll kicsit, de mindvégig megmarad izgalmasnak és magával ragadónak.

A drámai narratíva néha fura táncon keresztül kerül közlésre.

A játék 17 fejezetből áll, és javára legyen mondva a készítőnek, egyszer sem érződik a mesélés fárasztónak. Mindig van sokkoló fordulat, vagy adalék, mely frissen tartja a játékmenetet. A kihívás nincs túlkomplikálva, még az utolsó fejezetekben sem. Némi fejtöréssel mindegyik feladatot hamar meg lehet oldani.

Egy-egy hosszabb pályánál "Checkpoint"-okat is kapunk, így, ha elbarmolunk valamit, akkor nem feltétlenül kell a legelejéről kezdenünk a dolgot. És erre szükség is lesz, ugyanis minden egyes újraindításnál végig kell nyomkodnunk a már ismerős beszélgetéseken.

Szerencsére a "Space" és a bal egérgomb nyomva tartásával felpörögnek a szövegbuborékok, de még így is többször elkapott az irritáció, mikor huszadjára kezdtem újra egy jelenetet, és már kívülről fújtam a dialógusokat. Ez duplán bosszantó, mikor valami apróságot néztem be, ugyanis annak ellenére, hogy a kihívások nem nehezek, a kis dolgokon nagyon könnyedén el tudunk úszni.

A rendőrök megint nagyon hasznosak.

Plusz ilyen téren hajlamos a játék kicsit megcsavarni a játékos orrát is. Ugyanis azt hinné az ember, hogy ha beállítja a tárgyakat a megfelelő pozíciójukra, és aktiválja azokat a helyes sorrendben, akkor minden működni fog, ő pedig mehet tovább a következő pályára. Azonban ez sokszor nem elég. Egy-két esetben meg kell várni, hogy a visszaszámláló eljusson az utolsó másodpercig és csak akkor fognak beindulni az események.

Ez a tendencia alaposan fel tudja borítani a kísérletezési kedvet és ki tudja forgatni az elvárásainkat. Hisz elképzeltük, hogy miként kellene felépíteni egy megoldást, aztán hiába alkalmaztuk a tervet, elindul az utolsó három másodperc visszaszámlálása, és látjuk, hogy nem történik semmi számottevő, ezért inkább rávágunk a "Restart" opcióra, gondolván, biztos elbarmoltunk valamit.

A helyzetet nehezíti, hogy néha még külön aktiválni sem szükséges semmit, csupán mindent a helyére kell raknunk, majd után várnunk kell. Ez szép és jó, kellemesen kiszámíthatatlanná varázsolja a játékmenetet és oldja a monotonitást. Ám, ami az előnye, az a hátránya is.

Igazi karácsonyi hangulat: bor, rózsaszirom haj és origami fenyő a falon.

Néha egyszerűen nem közlik a kisegítő karakterek, vagy maga a főhős sem, hogy most bizony a legvégsőkig kell várnunk. Persze ennek az ellenkezőjére is van sűrű példa, amikor túlságosan is a szájunkba rágják a megoldásokat. Minden helyes lépés után extra szövegbuborékokat kapunk, melyeken keresztül megkapjuk kommentárban, hogy most jól cselekedtünk-e, vagy rosszul, illetve a következő akciónkat is gyakorta elárulják ilyenkor.

Ugyan nem volt olyannyira közvetlen az információközlés, hogy totál kikapcsolhattam volna az agyamat, és voltak azért trükkösebb feladatok is, de a rengeteg segítség miatt a fejtörőket a legtöbb esetben hamar meg tudtam fejteni. Ez kétélű: vannak olyanok, mint én, akik csalásnak vélik a gondolkozást társasjátékokban is.

Számunkra tökéletes ez a segéd-rendszer, ugyanis zökkenőmentessé varázsolja a sztorit és megerősíti bennünk azt az elképzelést, hogy nem vagyunk totálisan saláták, ha logikai feladatokról van szó. Ám, ezzel szemben, a puzzle-fanatikusoknak, akik Monkey Island-en nőttek fel, nem fog túlságosan nagy mentális kihívással szolgálni a játék.

Az éppen megszállt tárgyat (ha lehet) csak a "valós" időben tudjuk manipulálni.

A prezentáció, annak ellenére, hogy bizony nagyon idejétmúlt még így, felújított formájában is, rendkívül hangulatos a "Noir"-os beütésével, melyet a passzolóan felépített, színes és relatíve részletesen berendezett környezetek egészítenek ki. A hab a tortán pedig a mókás, egyedi karakterek, melyek a fent említett helyszíneket töltik meg élettel, habár, mint már finoman utaltam rá, egy-két emberke talán kicsit túlságosan is szürreálisra sikeredett.

A grafika és a zene is a régies "Point-and-click" mókákra hajaz, és ugyan egyik részen sem sikerült túlságosan is emlékezeteset alakítaniuk a készítőknek, de én imádtam a múltidéző aspektusát eme alkotásnak, így nem tudok rá haragudni, még, ha mai szemmel nézve el tudom képzelni, hogy egyesek meghökkentőnek neveznék a grafikát, vagy némileg monotonnak a muzsikát.

Mindezektől függetlenül a Ghost Trick Phantom Detective egy zseniális játék, és örülök, hogy nem került a süllyesztőbe. Így a kiadása után több, mint tíz évvel egy tágabb közönség is megismerheti. A megjelenés, a zene és a kihívás nem lesz mindenkinek kielégítő, de én mai tesztünk alanyát a puzzle-rajongónak, vagy a detektív-sztorik szerelmeseinek csak ajánlani tudom.