G-Force: The Video game teszt

A képlet még mindig a régi. Újabb nyár, újabb tündi-bündi állatkákat megvillantó animációs film, újabb tuti siker a fiatalabb korosztálynak köszönhetően. Az elmúlt években hiába láttunk már depressziós hangyától kezdve cápákkal lógó bohóchalon át egészen a Superman komplexussal küszködő kutyáig minden ínyencséget, hiába hittük azt, hogy a filmkészítők már nem okozhatnak meglepetéseket, ismét csak itt az alkalom, hogy tátott szájjal csak lessük, amint az ezüstvásznat beveszik a legújabb bundás-szőrös szerzemények. Idén nyáron a titkos ügynök-tengerimalacok vannak a soron, s mint az várható volt, a film megjelenésével párhuzamosan meg is érkezett a játékadaptáció.

Úgy vélem, nem meglepő, ha már a cikk elején leszögezem, hogy hatalmasat csalódtam a játékban. Az már inkább csodálkozásra ad okot, ha azt mondom, hogy mindezt pozitívan tettem. A G-Force: The Video game ugyanis nem átlagos filmátirat lett. Nincs telepakolva bugyutábnál bugyutább minijátékokkal, csukott szemmel megoldható feladatokkal, szánalmas harcokkal, vagy éppen teljesen elrontott irányítással. Minden téren élvezetes produktum lett, amit nyugodtan ajánlok nem csak a legkisebbeknek.

A játék alapkoncepciója meglehetősen nem hétköznapi elemekkel bír. Adva van az FBI egy titkos, rágcsálókból álló alakulata, akik akkor kerülnek bevetésre, amikor a hagyományos ügynökök már nem jöhetnek szóba. Ezúttal is ilyen üggyel állunk szembe. Egy multimilliárdos üzletember világhódító terveinek kell gátat szabnunk. Feladatunk nem más, minthogy meghackeljük a számítógépes rendszerét, leállítsuk a műholdja felé küldött jelet, és békében hazavonuljunk szotyizgatni. Hiába tesszük meg azonban ezeket, mégis beüt a krach. Hirtelen minden elektromossággal operáló berendezés megelevenedik, s az emberek életére tör - na meg a miénkre. Feladatunk - nemmeglepő módon - az ügy felgöngyölítése, a probléma megoldása és mindeközben annyi életre keltett mákdarálót a zúzdába küldeni, amennyit csak bírunk.

Kreatív a sztori? Szerintem nem igazán, de tudjuk be annak, hogy a film története elevenedik meg előttünk, tehát a játék alkotóinak nem sok változtatási lehetőségük volt az eredeti nyomvonalhoz képest.


Stílusát tekintve a játék lopakodós-lövöldözős, bár inkább az utóbbi dominál. A produktumban Darwint, a G-Force vezetőjét fogjuk irányítani, vele kell a szellőzőrendszereket belülről megismernünk és rendet tenni az elszabadult gépezetek közt. Felszerelésünket képezi egy lézerostor, egy lézerfegyver, néhány spéci kütyü - termál szemüveg, rakétahátizsák -, illetve mindvégig jelen lesz Mooch, aki nem más, mint egy szintén high-tech eszközökkel operáló légy. Értelemszerűen előbbieket harc közben használjuk, míg utóbbiak a lopakodós részeknél lesz segítségünkre. Mooch például sokszor sokkal nagyobb segítség, mind gondolnánk, nem egy olyan rész van a játékban, ahol nélküle nem juthattunk volna tovább. Hogy csak egy példát említsek, ilyen szituáció volt, amikor egy ajtón kellett átjutnom, de csak belülről volt nyitható. Még ha fel is tudtam volna mászni a szellőzőbe, nem juthattam volna át a ventilátorokon. Nem úgy, mint Mooch, aki hihetetlen reflexeivel megáldva bárhol képes keresztülrepülni - reflex = időlassítás -, a testére szerelt lézerekkel pedig bármilyen ajtót kinyit, esetlegesen ellenségeket bénít meg.


A harc szintén üde színfoltja a játéknak. Ellenségeink igen változatosak, kezdve a megvadult optikai egerekkel a gyilkos iratmegsemmisítőn át egészen a lesből támadó füstjelzőig minden eszköz az életünkre fog törni. Vannak köztük amelyeket elég csak X ideig csapkodni/lőni, ám akadnak olyanok is, amelyek ellen különböző taktikákkal érünk csak valamit. Ilyen például a vasaló, amely a fém talpát pajzsként maga előtt tartva nem adja egykönnyen a bőrét...izé... műanyag borítását?! Ellenségeinket azonban nem mindig csak a rosszat okozzák nekünk, előfordul néha az is, hogy a segítségükkel tudunk csak tovább jutni. A plafonon található szívóberendezéseknek hála olyan magasságokba juthatunk, ahova egyébként nem tudnánk felkapaszkodni, de például sok ajtót kinyithatunk úgyis, ha beállva eléjük hagyjuk, hogy a szemközti falon megtelepedett lézer célba véve minket ránk tüzeljen, majd lyukat égessen a nyílászáróba - igaz, ehhez nem árt időben elugranunk a nyaláb elől.


Az irányítás szintén rendben van, a kamerakezelés megfelelő, ami szintén meglepetésként ért engem, ismerve az amúgy sem tökéletes - khm..khm.. - filmes átiratok még tökéletlenebb konzolokról PC-re való átültetését. Az egyetlen negatívum, ami szerény vélemény szerint említésre méltó, az nem más, mint a Mooch irányítása. Valahogy nem lett az igazi, igaz, kis legyünk teljes 3 dimenzióban veszi be a harctereket, és az emelkedés/süllyedés furcsán lett megoldva. Külön gombot kapott a magasság változtatása, amire nehéz ráállni. Összességében azonban ennyi bajom volt a kontrollal, s mint arra már utaltam, messze felülmúlja a többi filmport irányítását.

A grafika hozza a ma elvárható belépő szintet, de annál nem is nyújt többet. A textúrák életlenek, alacsony felbontásúak, a fények statikusak... egyszóval a jó néhány évvel ezelőtti állapotokat tükrözi. Tény, hogy nem ez a játék lesz az, amelyik a grafikájával hódítja meg a digitális világot, de véleményem szerint a fiatalabb korosztály maradéktalanul elégedett lesz fele.

Egyébként a gond itt nem is a kinézet minőségével volt igazán - a mesés vizualitás mozgás közben egész jól néz ki -, hanem azzal, hogy szokás szerint semmit sem lehet konfigurálni. Beállítjuk a felbontást és ennyi, mindenki mehet a dolgára. Azért 2009-ben már többet várna az ember, még egy filmporttól is.

Problémám volt még a helyszínek felépítésével is. Egyszerűen unalmasak, repetitívek, olyan, mintha állandóan ugyan abban a szobában keringenénk. Ráadásul, ha ez nem lenne elég, bútorok alig vannak még a központi helyeken is, egy kanapé meg két szobanövény figyel a sarokban, de ennyi, ezeken kívül felesleges bármit is keresnünk. Úgy látom, máig nem tudatosult a játékfejlesztőkben, hogy mekkora szerepe van a jól felépített környezetnek. Egy nem túl régi cikkem, az iFluid játéktesztje során már kifejtettem, hogy mennyire jól meg lehet csinálni az ilyen területeket, és mennyire hangulatossá varázsolják a játékot. Ez a "le vagyok kicsinyítve, minden olyan nagy" koncepció sokat tudna emelni a játék fényén, ha jól meg lenne csinálva, ám sajnos jelen esetünkben ezt nem sikerült kivitelezni.


Természetesen a játékból nem maradhattak ki a gyűjtögethető mütyörök sem. Ellenségeink levadászásával illetve a különböző tárolók - kukát, kartondobozok stb. - szétkapásával konstrukciós pontokat gyűjthetünk, amelyeket a pályák egy-egy részén szabadon elkölthetünk. Feltölthetjük életünket, fegyvereinkhez vásárolhatunk töltényt, illetve ha megszerzünk egy ezüst diszket, akkor annak begyűjtése által feloldott dolgokat is vásárolhatunk, mint például a kibővített tárkapacitás. A hangok elég jól sikerültek, a szinkron tökéletes, a zenék változatosak, az effektek is rendben vannak. Sajnos multimókához nincs lehetőségünk, pedig szívesen kipróbáltam volna egy-egy többszemélyes ütközetet a haverokkal, vagy egy kis kooperatív játékot.


Ha a G-Force: The Video gamere úgy tekintünk, mint önálló játékra, akkor azt mondom, nem lett az igazi. Ha viszont hozzávesszük, hogy moziátirattal van dolgunk, mindjárt fényesebben szerepelt. A hangok jók, az irányítás teljesen rendben van, a játékmenet szórakoztató, amit érdekes elemekkel - Mooch - sikerült megspékelni. A mérleg másik oldalán azonban ott a többszemélyes móka hiánya, a gyengécske grafika, illetve a szomorú tény, hogy a játék történetéből semmit sem fogunk érteni, hacsaknem láttunk a filmet. Azonban mindezeket figyelembe véve is szívesen ajánlom a moziból kiszabaduló gyerkőc számára a játékot, akik csak újra át szeretnék élni a filmben látottakat. Hisz egy ilyen játéknál ez az, ami fontos, aminek készítésénél elsődleges szempontnak kell lennie.