Gangs of Sherwood teszt

Érdekes dolog egy közkedvelt Disney alkotásra gondolni, miközben egy olyan játékot nyomogatok, mely igazából csak a nevek és a helynevek miatt nevezhető Robin Hood feldolgozásnak. Első ránézésre a cím, Gangs of Sherwood, akár még egy érdekes koncepciót is takarhatna; mivel bandákat említ, ezért reméltem, hogy valamiféle stratégiát kapunk, vagy esetleg egy nagyobb szabású kalandjátékot, frakciókkal és politikai intrikákkal ne adjisten. Egy jó kis bandaháború mindenkinek jót tesz, legalábbis a GTA 3-ból ezt tanultam.

Ám az Appeal Studios, a játék mögött álló készítő csapat, máshogyan szerette volna megragadni a híres, neves, ámde rendkívül zavaros mitológiáját Robin Hood-nak. Az akcióvonalat választották, amolyan Left 4 Dead-es struktúrával. A végeredmény egy eléggé biztonságos játék lett, amelyben nincs igazán semmi kiemelkedő, ámde szórakoztató, ideig-óráig, viszont nagyon rövid, ráadásul egy steampunk-os, világháborús környezetbe helyezte az ismert sztorit, ami nekem bejött, de lehet, mást el fog riasztani.

Úgy nézek ki, mint aki hasznos volna... és vadásszak le varjúkat... khm van baj.

Jó kérdés, persze, hogy mi is az ismert sztori? Robin Hood nevének megjelenését a késő 1200-as évekre lehet visszavezetni, és az őt övező mítosz össze-vissza változott az idők során, így meg sem kísérlek párhuzamot vonni a Gangs of Sherwood narratívája és az "eredeti" műalkotás(ok) között, lévén, hogy nincs igazából olyan iromány, amit biztos alapnak lehetne nevezni. Lényeg a lényeg: a Robin Hood legendájából ismert karakterek össze akarják verni a gonosz Nottingham-i sheriffet; ez a legtöbb hasonszőrű történet fő narratívája egyébként is, szóval az alapötlettel nehéz lenne vitatkozni.

A játékmenet, alapjáraton, kooperatív. Legfeljebb négy játékos állhat össze, hogy négy ismert szereplő bőrébe bújva nekiveselkedhessenek három fejezetnek, utána pedig három kihívásnak; mindegyik opció három nehézségi szinten érhető el. Válaszhatjuk magát Robint, illetve Marian kisasszonyt, Little John-t vagy Tuck Barátot. Mind a négyen más-más harcstílussal vannak ellátva, de talán a távolsági karakterekkel (Robin, Marian) könnyebb a játék. Erről majd lejjebb bővebben.

Küldetések között bábjátékkal (és repkedő poénokkal) történik a sztori mesélése.

A struktúra rendkívül egyszerű: minden fejezet három részre van osztva. Mindegyik rész, végső soron, egy-egy pálya, ahol harcjelenetből harcjelentbe ugrálunk, miközben mellékküldetéseket, gyűjtögethető relikviákat, pénzt és speciális hatással járó tárgyakat szedhetünk fel. Egy pálya végén általában egy nagyobb, főellenséges összecsapás vár ránk.

Ha végeztünk, akkor visszakerülünk a főhadiszállásra, a Major Tölgybe (melyet Őrnagynak is hívnak). Itt a szerzett aranyból új technikákat, avagy öltözeteket vehetünk, kibővíthetjük a táskánkat (ergo több tárgy lehet nálunk egyszerre), gyakorolhatunk az arénában, leadhatunk mellékfeladatokat és ha mindezzel végeztünk, kiválaszthatjuk a következő pályát. Ha pedig online módban vagyunk, várhatunk társakat, akik becsatlakoznak hozzánk.

A "Rebel Instinct" multifunkcionális: gyógyít, erősít, ám nem tart túl sokáig... sajnos.

Miután végeztünk a 9(!!!) pályával, kipróbálhatjuk magunkat három kihívásban is: az elsőben egy hatalmas bika-robotot kell összeverni, a másodikban a három fejezetzáró "nagy-boss"-t kell egymás után lecsapni, a harmadikban pedig harminc fordulót kell túlélni egyre erősödő ellenfeles csapatok ellen.

És... ennyi. Rendkívül saláta a tartalom; kicsivel kevesebb mint hét óra elég volt nekem ahhoz, hogy az egész játékon végigrohanjak normál szinten, és ugyan ismét neki eshettem volna a sztorinak, hogy más-más karakterrel is bizonyítsam a rátermettségem ("Achievement"-ekért, természetesen), a harcrendszer, sajnálatos módon, nem igazán nevezhető igazán dinamikusnak, hiába vagyunk lassan húsz évvel a Prince of Persia Sands of Time trilógia után, mely forradalmasította és egyben új alapokra helyezte a "free-form-fighting"-ot.

Őőő hát ez nem épp a legelőnyösebb kép (psszt Mari, valami izé van mögötted...)

A támadások darabosaknak érződnek, a kitérés nem mindig történik meg, a találati mező változó, és néha a gyors gombnyomkodások közepette elveszíti a fonalat a sorrend, és mondjuk Marian-nal hiába akartam sokszor késeket dobálni (jobb egér nyomva tartás), inkább akrobatikázni kezdett a főhősnő. Csupán azért nem válik játszhatatlanná móka, mert az ellenfeleket irányító mesterséges okosság néha (elég gyakran) megszűnik létezni, és ameddig újra nem éled, addig a rosszakaróink csak állnak és a megváltásra várnak.

Továbbá hiába a komplikált technikázás lehetősége, legtöbb esetben egyetlen manőverrel igen könnyen saslikot tudunk csinálni a gonoszokból. Vegyük példának Tuck Barátot, akinek méretével csak a pörölyének a súlya vetekszik. Az ő támadásait egérlenyomásra fel lehet "húzni" és lökéshullámokat tudunk így megindítani az ellenfelek felé, különféle fricskákkal felvértezve ezeket.

Jobb fent láthatjuk az adott összecsapás pillanatnyi értékelését.

Például levegőbe dobó, felborító, de akár gyúlékony hullámokkal is megkeseríthetjük a Sheriff embereinek az életét, azonban, ha elkezdjük nyomkodni a jobb egérgombot, akkor a jóBarát nagyjából egy krátert kalapál ki maga előtt a földbe, másodpercek alatt bedarálva bármilyen túl közel álló ellenfelet, legyen szó közkatonáról, vagy akár főellenségről. Robin hasonlóan galád, bár ő íjász, így vele már a bal gomb csapkodásával is könnyen el lehet érni sikereket, miközben köröket futunk a rosszak körül. Így mondjuk el tudnak nyúlni az összecsapások, de legalább mi fogunk nyerni.

Szóval a harc az felemás, a tartalom nem kielégítő, viszont mégsem tudnám rossz játéknak nevezni a Gangs of Sherwood-ot, és erről a pályák felépítése, illetve a zene tehet. Személyes vélemény, de nekem nagyon bejött a steampunk stílusjegyek keverése a Második Világháborús esztétikával, gyárépületekkel, falvakkal, városokkal, repülő hajókkal és nevetségesen túlméretezett ágyúkkal. A melankólikus, ám harcoknál ritmikus és fontosabb pillanatokban magával ragadó zene pedig nagyon sokat segített, hogy ne tudjam egykönnyen abbahagyni a játékot.

A főhadiszálláson új kombókat és képességeket is vehetünk, többek között.

Mondjuk az kicsit belerondít a szépen felépített képbe, hogy a civilek és a Sheriff követői között ég és föld a technológiai különbség, bár ez végül is még megmagyarázható. Az már kevésbé, hogy a romosabb, nem odaillő helyeken, például egy éppen égésben lévő hajónak a könyvtárában, az egyszerű lakosok fel s alá sétálgatnak és olvasgatnak mintha nem is érdekelné őket, hogy bármelyik pillanatban rájuk robbanhat a világ. Nem mindegyik helyszín ilyen, de előfordul egy-kettő, megtörve így kicsit a hangulatot.

Az is pozitívum, hogy nem vagyunk kötelesek csapatba állva randalírozni, hanem simán neki lehet menni egyedül is a sztorinak, és nem leszünk semmivel sem hátrébb a csapatjátékosoknál. Minimális erőfeszítésembe került a normál nehézségi fokon végigvinni a kalandot, és csupán a harminc körös túlélőkihívást találtam képtelenségnek, hála az irritáló fejszés "miniboss" ellenfeleknek, akikből, ha egynél több jön, akkor szinte állandóan futni fogunk a megállás nélküli offenzíváik elől.

Az egy két lábon járó mecha-oroszlán... legalább a tematika a helyén van... úgy ahogy.

Némi technikai hibába is belefutottam, bár egyik sem volt számottevő. Az kicsit irritált, hogy a tréningre szolgáló arénában, ahol különféle technikákat lehet gyakorolni, a "Rebel Instinct" nevű esszenciális trükk gyakorlása hamarabb válik elérhetővé, mint magában a játékban. Vagyis, aki még nem jutott el oda, hogy ezt megnyissa, az értetlenül fog ácsorogni, mikor a rendszer azt kéri, hogy támadással és védekezéssel töltsük fel a "Rebel" mércét. Azt a mércét, ami még nincs ott.

Elképzelhető, persze, hogy csak így egyedül érződött némileg laposnak és kevésnek a tartalom (sajnos nem volt lehetőségem másokkal összeállni a tesz során), de kétlem, hogy hosszú távon túl sok izgalomban lett volna részem, ha ilyen kevés óra alatt mindennel találkoztam, amivel a játék szolgálni tudott. Mondjuk nem is tudom, hogy mire számítottam 15 gigától, mely elfogadható grafikus motorral van felvértezve, kompetens muzsikával és elég sok dialógussal.

A kombókat vadul számolja a rendszer, miközben csillagmennyiségekkel dobálózik.

Persze ezek a beszélgetések főleg piszkálódásokból, beszólásokból és egysorosokból állnak, melyeket, gondolom, viccesre terveztek, de klisések és erőltetettek túlnyomó részt, csupán itt-ott mosolyogtattak meg. Illetve Marian-nal próbáltak egy viccsorozatot életben tartani, gúnyolódva azon, hogy mennyire fiútestvére van, mivel a játék főellenségeinek 90%-a Marian rokonsága. Hát nem is tudom...

Ami már kevésbé vicces, az az árcédula. Valamiért én nem látom indokoltnak a relatíve magas számot, egy olyan mókáért, amit néhány óra alatt végig lehet vinni. Egy próbát mindenképpen megér, főleg, ha van mellettünk három társ, ám nincs annyi szín, kihívás vagy tartalom a játékban, hogy ennyi lóvét hozzávágjak a monitorhoz. Legfeljebb egy leárazásnál... ha megjelent legalább az első DLC. Remélem lesz; van itt még jónéhány fejezet, amit el lehetne mesélni Robinék több évszázados történelméből.