A történet:
Amikor egy Nő úgy istenigazából pipa, akkor ideje nyúlcipőt húzni és egy másik lakható dimenziót keresni, egyébiránt beláthatatlan következményeknek nézünk elébe, amely akár ismert univerzumunk pusztulását is jelentheti: nos, Alma remekül példázza az efféle drasztikus eseteket. A csapongó érzelemvilágú hölgy azóta sem bír féket vetni heves indulatainak, hogy az első részben sikerült alaposan megtizedelnünk ellenségeinek számát az ő hőn imádott kicsi fiával, Point Man-nel, kinek valódi nevét azóta is homály fedi. Alma másvilági énje ez alkalommal is a bosszúra esküszik, ennek beteljesülésének érdekében pedig nem rest olyan radikális eszközökhöz nyúlni, mint mondjuk egy dimenzió bekebelezése, az érintettek meg persze éppen mi vagyunk.
A második rész után újfent Point Man szerepében tetszeleghetünk, akit idővel arcát takaró maszkjától és szabadságától is megfosztottak az Armacham Security emberei. Hogy miért? Passz. A lényeg, hogy a börtönből való menekülés pompás alkalom az irányítás elsajátításához. Még Fettel testvérünk is felbukkan, akinek előtte golyót repítettünk a fejébe, hogy fátylat vetve a korábbi nézeteltéréseinkre segítsen minket - mondanom sem kell: szakrális képességeivel persze.
Alma ereje és haragja ekkorra már iszonytató méreteket öltött, édesanyánk ugyanis fejébe vette, hogy mindenestül lecseréli dimenziónkat a sajátjára. És miként még egy férfi sem járt jól, ha dolgozószobáját átrendezte egy nő, úgy az Archam emberei sem nézik jó szemmel Alma tevékenységeit, és azon vannak, hogy minden a korábbi eseményekre utaló nyomot eltűntessenek.
A mi dolgunk nem más, mint Paxton Fettellel vállvetve ezt megakadályozni, lemészárolni minden ellent, megtalálni édesanyánkat és közben lehetőleg túlélni minden paranormális "tevékenységet".
A játékélmény:
Sajnos diplomatikusabban nem tudom megfogalmazni: a játék során sokszor úgy éreztem magam, mintha egy arcade gép előtt csücsülnék, amin a The House of the Dead és a Mechwarrior fárasztó keverékét játszom, éppcsak innovatívabb grafikával és az apróm sem fogy. A kampány mód egész egyszerűen semmi olyat nem nyújt, ami az első két részt varázslatossá tette, s bár a túlvilági fenevadak között akad, amelyikben megbújik némi fantázia, a lidércek és egyéb ellenfelek felbukkanása azonban abszolút kiszámítható, és egyetlen olyan mozzanatot sem tapasztaltam, ami akár a legkisebb meglepetést is kiváltotta volna belőlem. Azt is pontosan tudtam, mikor érkeznek megtermettebb és markánsabb ellenfelek, mikor jön el az ideje egy fárasztó BOSS-harcnak és mikor térünk vissza a halomra ölhető kiskatonákhoz: ezzel a fogással a Day 1 hozzávetőlegesen tíz évvel ezelőtti koncepciókhoz nyúlt vissza, amikor is igen közkeletűek voltak az efféle elemek.
Régóta ismeretes előttünk, hogy a F.E.A.R. harmadik részében Fettel testvérünk bőrébe is belebújhatunk - akinek homlokán a heg lövedéknyomot képez (Rejtő után szabadon) -, de ez szinte semmi extra mókával sem hinti meg az élményt. Persze, használhatjuk természetfeletti képességeinket az olyan tetszetős kivégzések érdekében, mint az ellenfelek szétrobbantása, stb. Ugyanakkor hiába leng minket körbe a misztikus vérfátyol, hiába haltunk már meg, a katonák mindezek ellenére ugyanúgy képesek minket elpusztítani, mint szeretett testvérünket. Eme opció ugyan hangzatos, de egy csöppet sem teszi élvezhetőbbé a kampányt.
Záró gondolatok:
A kifogástalan külsőbe burkolt rettegésből nem lehet kinőni. Az évek során megtapasztaltam, hiába hiszem magamat évről-évre érettebbnek, az interaktív horror a filmekkel ellenben egyszerűen nem enged ki a markából. Egy megvilágosodott buddhista szerzetes lelki békélyével ültem le az Xbox 360 elé és ugyanilyen állapotban láttam hozzá a játékhoz: ugyanis biztosra vettem, hogy össze fogom csinálni magamat. Ha létezne egy engem ábrázoló hatalomkártya, a speciális képességek lajstromában alighanem az lenne az első, hogy "egy angol Lordot megszégyenítő higgadtsággal és kimértséggel képes végigjátszani bármilyen horrorjátékot" - ez tény és való, bár azzal már ritkábban dicsekszem el, hogy a fapofa mögött egy halálra váltan sikongató tinilány bújik meg, aki minden váratlan nesztől két évet veszít az életéből. Pusztán azért mondtam el mindezt, mert időtlen-idők óta a F.E.A.R. 3 volt az egyetlen, amit úgy játszottam ki, hogy közben a másnapi buszjegyek árát kalkulálgattam. Unalmamban. A játék ugyanis az égvilágon semmi érzelmet nem volt képes kiváltani belőlem.
A játék összességében nem rossz, ezt bátran kijelenthetem, már csak azért is, mert időnként valósággal élveztem a pályákat, egy cserkészlegény lelkességével ropogtattam a fegyvereket - amik között sok olyan lapul meg, amiket a korábbi részekben ismerhettünk meg -, de valahogy egyetlen olyan momentummal sem találkoztam, ami azt a benyomást keltette volna bennem, hogy éppen egy F.E.A.R.-rel játszom. A játék jó, de csak és kizárólag akciójáték minőségében! Aki tehát szeretettel tekint erre a műfajra, annak minden további nélkül ajánlom, azonban azoknak, akik egy újabb F.E.A.R. játékot keresnek benne, csak azt tudom mondani: a F.3.A.R.-be valahogy kevés szorult belőle. Hisz valljuk be: ezt a franchise-t elsősorban a borzongás miatt kedveljük. Nemde?
F.3.A.R. / Tesztplatform: XBOX360
a polcon a helye- Stílus: Túlélő horror
- Megjelenés: 2011. június 24.
- Ár: 12.590 Ft-tól
- Multiplayer: van
- dinamikus, egy percig sincs nyugtunk
- pazar fegyverek
- remek multiplayer módok
- monoton koncepció
- fogszívós grafika
- követhetetlen cselekmény
- ez nem egy F.E.A.R. játék...