Elden Ring teszt

De talán érthető is. Ha valami nagyon jól megy, és rengeteg időt beleraktál, akkor nem meglepő, ha önkéntelenül is kamatoztatni szeretnéd a megszerzett tudásod. Ugyanez a helyzet a FromSoftware legújabb üdvöskéjével is. Ez, persze, nem probléma, ismét egy elismerésre méltó alkotást kaptunk az Elden Ring személyében, azonban, a készítők állításával ellentétben, ha érteni szeretnénk az előtörténetet, mielőtt belevetnénk magunkat a játékba, akkor végig kell néznünk az összes bemutató videót, vagy keresnünk kell egy makákót, aki már összefoglalta az ezekben fellelhető sztorit.

Aztán pedig ott van a Souls szériából megismert kegyetlen nehézségi szint. A készítők szerint könnyebb a kihívásokat teljesíteni, lévén, hogy a főellenségek nagyrésze csupán opcionális, ha pedig megakadnánk egynél, akkor bármikor kérhetünk segítséget más játékosoktól. Ha viszont nem kérünk, akkor, szerény véleményem szerint, nevetségesen lehetetlen "boss"-okkal kell megbirkóznunk, kik erősebbek akármelyik másiknál, kivel a készítők játékai során találkozhattunk. Legalábbis elsőre így tűnhet a laikus kalandornak.

Ez a vadalma vagy védekezik, vagy ledarál. Király.

Ám minderről kicsit később; előbb lássuk, mivel is van pontosan dolgunk. Remélhetőleg mindenki játszott, vagy legalább látott már Souls alkotásokat: Dark Souls sorozat, Bloodborne, Demon?s Souls, Sekiro; az Elden Ring, struktúráját tekintve, szinte megkülönböztethetetlen ezektől a mókáktól. Vagyis továbbra is egy akciódús szerepjátékról van szó, ahol tapasztalati pontok, tárgyak és alapanyagok gyűjtésével töltjük az időt, fejlesztjük magunkat, hogy erősebbnél erősebb főellenségeket csapjunk le.

A fegyvereinket akár harc közben is váltogathatjuk, pajzzsal tudunk blokkolni, illetve ott az univerzális védekezés, a kitérés, melyet, ha megtanulunk jól időzíteni, akkor minden támadás sebzését negálni tudjuk. Közel és távolharcra is van lehetőség, ezen utóbbi nem csak íjjal, íjpuskával, de varázslattal is elkövethető. A játék elején ugyan kiválaszthatjuk, milyen kasztként szeretnénk indulni, ám, mivel ez csupán az alapértékeket és kezdő fegyverzetet határozza meg, bárhogy alakíthatjuk stílusunkat játék közben.

A történet komplikált, ezért ebbe nem mennék bele; keressétek meg a fent említett makákót. Minden esetre a környezet középkori elemekkel szolgál: kastélyokkal, lovagokkal, barlangokkal és romokkal, többek között, de rengeteg helyszínhez lesz szerencsénk; rendkívül színes világot hoztak el a készítők. És igen, mocsaras rész is van, mert nincs Souls játék rohadással és méreggel lövöldöző ellenfelekkel teli lápos terület nélkül (több is van, természetesen).

Oké; készen állok arra a kalandra.

A központi szcéna, ahová mindig visszatérhetünk, miután először ellátogattunk oda, a Kerekasztal. Leginkább a kovács miatt fogunk ide járni, de kulcsokkal lezárt helyek is vannak itt (meg a nagyvilágban is, persze), értékes zsákmányt rejtegetve, illetve különféle áldásokat is szerezhetünk és kihívásoknak mehetünk neki. Mondjuk én tíz percnyi rohangálás után jöttem rá, hogy nincs kijárat, hanem a térképet felhozva, a gyorsutazás opcióval lehet távozni, no meg vissza is térni a Kerekasztalhoz. Ezért szenvedek én, hogy nektek ne kelljen.

Apropó szenvedés, mivel egy nyitott világú kalanddal van dolgunk, ezért a nehézségi szint fifikásan lett kiegyensúlyozva. Ha követjük a mentési helyek (Elvesztett Kegyelet Színhelyei) által megjelenített nyilakat (a nagytérképen láthatóak ezek), akkor nagyon hamar bele fogunk botlani egy nyakig páncélba öltözött, pajzsos, lándzsás őrültbe, akit nem fogunk tudni legyőzni. Utána jön egy óriás, akit nehezen, de le lehet gyűrni, majd kalandunk véget ér a legelső kötelező főellenségnél, Margit-nál (tényleg így hívják).

Mikor legelőször jártam ennél a förmedvénynél, nagyjából százszor ölhetett meg, és a feladás szélére kergette idegrendszeremet. Margit gyorsan támad, gusztustalan mennyiséget sebez, az én fegyvereim keveset ütöttek, és néhány kiszámíthatatlan támadása elől még kitérni is majdhogynem képtelenség. Két lehetőségem volt: a "ragequit", vagy egy másik út keresése. Az utóbbinál tettem le a voksom. Ti is tegyetek így. Csak akkor térjetek vissza, ha sikerült a harmincas szint környékére eljutni. És olyan bénák vagytok, mint én.

Százszor mentem neki Margitnak, úgyhogy normálisnak nem lehetne engem nevezni.

A készítők így rendkívül könnyedén rá tudják venni a játékost, hogy ne foglalkozzon a legelső, látszólag lehetetlen akadállyal, alapfelszereléssel, nulla fejlesztéssel, hanem húzzon el felfedezni a világot, szerezzen jobb cuccokat és lépjen sok szintet. Persze szintlépés a szó szoros értelmében nincs, csupán tapasztalati pontból (amit itt Rúnáknak hívnak) az értékeink növelése, és attribútumaink alapján egy összesítés hozza ki a szintünket. Emellett rengeteg más adatra is figyelnünk kell, melyeket a tárgyainkkal tudunk jobbá tenni.

Védekezés, ellenállás, támadásaink sebzése; ezek mind erőteljesen függenek a felvett cuccoktól. És mivel rengeteg eszköz fog a táskánkban megfordulni, ezért hamar el kell döntenünk, mire is akarunk igazán ráfeküdni, mert nem lehet omnipotens harcost létrehozni. Jómagam nagy sikereket értem el az egykezes fegyver, plusz pajzs kombinációval, miközben az erőre, az állóképességre és az ügyességre adtam emberkémnek, de ahány játékos, annyi lehetőség. Az persze nem garantált, hogy mindegyik főellenséget könnyedén le fogjuk tudni csapni a testhezálló stílusunkkal.

Ebben a játékban újra visszatér a kétkezes harcstílus. Ha a kezeinkben tartott gyilkok megegyeznek fajtájuk szerint, akkor egy speciális rohamozó támadást vihetünk végbe velük. Ha nem, akkor marad a képességek használata (skill), melyeket NPC-ktől vásárolhatunk, vagy a nagyvilágban találhatunk, és adott fegyverekhez hozzácsatolhatunk. A megfelelő billentyűkombináció lenyomásakor hősünk ellövi az adott képességet némi mana (itt FP-nek hívják) elköltésével (ám mindig csak a főfegyverre rakottat; a másik kézben tartott eszköz képességét nem fogjuk tudni használni).

A struktúra nagyon ismerős lesz a veteránoknak.

Emellett érdekes újításnak lehetne a lovat is nevezni, melyet megidézhetünk, utazásainkat gyorsabbá téve így. Tudunk a hátán harcolni, sőt, olyan rosszaságokkal is fogunk találkozni, kik maguk is lóhátról hadonásznak, azonban én a hátasról történő csatát nem találtam szórakoztatónak. "Boss"-ok ellen értelmetlen, mivel egy csapásra kiütik alólunk szegény paripát, célozni a paciról macerás, és manőverezni sem a legkönnyebb, főleg, ha több ellenfél van, kikben könnyedén el tudunk akadni.

Szóval vár ránk egy hatalmas, színes, nagyrészt nyílt világ. Nagyon sokat kell felderítenünk, és még többet menekülnünk, ugyanis a játék előszeretettel dob ránk olyan ellenfeleket, akiket nem fogunk tudni legyőzni. Például egy csapda által bekerültem egy kristálybányába, ahol kristályokkal összeolvadt emberek, illetve százlábú-szerű humanoidok támadtak rám. Az embereket erős támadással még le lehet csapni, de a százlábúak gyorsak, és millió varázslövedéket eresztettek meg felém, igencsak gyakran.

Mivel állandóan futkostak ide-oda, a bánya pedig dugig volt ezekkel a rondaságokkal, ezért esélytelen volt leállni harcolni velük, úgyhogy menekülőre fogtam. De elég tréning, és jobb felszerelés után simán vissza lehet menni az ilyen helyekre, hátha rejtegetnek szaftos kincseket. Ilyen és ehhez hasonló helyzetek fognak ránk várni ebben az alkotásban.

A világ tele van romokkal, és alattuk meghúzódó barlangokkal, kriptákkal, tárnákkal.

Persze a főellenségek mások; ők legyőzhetőek, de gyakorta szint- vagy felszereléshiány miatt lehetetlennek fog egy-egy tűnni. Ám még azokat is könnyű lecsapni, ha van mellettünk egy támogató játékos. Ha online vagyunk, bármikor kérhetünk segítséget egy különleges tárgy felhasználásával, melyre akárki válaszolhat. Azonban tényleg ugyanolyan érzéssel jár, ha ketten gyakjuk le a "boss"-t, mint egyedül? Valóban tudunk-e olyan önfeledten üvölteni a monitorral, hogy "VÉGRE MEGPURCANTÁL, TE SZARHÁZI!", ha segítséggel nyertünk?

Ki tudja, elképzelhető. A PvP nem sokat változott az előző címekhez képest. Továbbra is be lehet hatolni egy játékos világába, de csak akkor, ha kooperatív módban játszik az áldozat, vagy ha egy tárgy aktiválásával engedélyezi az inváziót. Mi is fogunk találni ilyen eszközöket, és mivel egy "coop" játék minimum két személyből áll, ezért aki inváziózni akar, az készüljön fel, hogy általában túlerővel fogja szembe találni magát. Kivéve, persze, ha más is ugyanabba a játékba hatol be.

A párbajozás része ennek elfogadhatónak fest, ám két érdekesség teheti kissé fantáziátlanná a játékosok egymás ellen történő küzdelmét. Az egyik a végtelen állóképesség, ha nem vagyunk csatában (ez mondjuk PvE szituációkban kifejezetten jó), illetve az ugrásból történő támadás, mely könnyedén meg tud törni bármiféle védekező állást. Talán nem kell mondanom, melyik manővert fogják előszeretettel használni a játékosok.

A lóháton folytatott csatázás nem a legoptimálisabb.

A prezentáció hozza, amit elvárunk tőle. A grafika szép, részletes és dinamikus, bár karakterünk nyomán nem változik a növényzet, azonban épületeket ránk tudnak szakítani az erősebb ellenfelek, ha épp olyanjuk van. A zene az alapjáraton nagyszerű, még ha monoton is sokszor, azonban a "boss"-oknál olyan epikus szimfóniákat kapunk, mint, amilyeneket megszokhattunk az elődökből. A nagy baj valószínű csak a PC-s verziónál, az optimalizálással van, ugyanis gyakran, főleg mikor a füves, fás, zöldes területeket róttam, mélyugrásokat követett el az FPS. Mondanom sem kell, milyen szórakoztató "boss"-okat ölni az ilyen helyszíneken.

A kamerakezelés, a bug-ok és az érthetetlen szabálytörések (kitérek, mégis eltalál, nyomom a pajzs gombját, de nem emeli fel azt az emberkém) továbbra is jelen vannak, de megszokhatóak... úgy ahogy. A billentyűzet-egér kombináció kissé fura, elsőre; rángatós és darabos a kamera mozgása, mely eléggé szembántó, és egyedül az egy célpontra való fókusznál, vagy kontrollerre váltásnál válik simává a látómező változása. Sebaj, néhány óra játék után még ezt is meg lehet szokni.

A kezdősorokban említettem, hogy az Elden Ring kisebb változtatásokkal, de ugyanazon alaprendszerrel dolgozik, mint az eddigi Souls játékok. És azt is, hogy ez tökéletesen működik. A kihívásokat a multi lehetőségei miatt könnyebb teljesíteni, de ha elakadunk valahol, ne legyünk restek inkább körbenézni, hátha találunk egy még felfedezetlen részét a világnak. Abból mindig lesz. A sztorihoz pedig sok sikert kívánok mindenkinek.