EA Sports FC 24 teszt

Az EA Sports FC-re elkeresztelt sorozat minősége cseppet sem romlott a névcsere ellenére, ami egyszerre jó és rossz is. Jó, mert végső soron megbízható, viszont rossz, mert nagyjából nincs konkurenciája, mivel a legközelebbi rivális, az eFootball, készítői (korábbi nevén Pro Evolution Soccer; náluk annyira nem vált be a névváltás) a bánatért sem képesek egy normális játékkal megörvendeztetni a rajongókat. Így nem csoda, ha az Electronic Arts nem viszi túlzásba az innovációt.

Talán nem fog senkit sem meglepni, ha azt mondom, ez az új epizód ijesztően hasonlít az elődjére. Programindításkor a már megszokott, nyugis, hangulatos, populáris beütésű muzsika hernyózza ki magát a hangszórókból, a kommentátorok szövegelése változatlan, és a már megszokott játékmódok is minimális extrákkal vannak ellátva. Otthon éreztem magam. Azonban nem lehet egy játékot egy az egyben újra kiadni, nemde? Újdonságokban reménykedve bele is vetettem magam a játékosi Karrier módba.

A foci legfontosabb eleme: a labda bámulása.

Sajnos ez a része a receptnek nem esett túl sok változáson át, bár ez a tény nem rökönyített engem annyira meg, mint hittem volna, hisz az EA nem arról híres, hogy sokat foglalkozna ezen módokkal. Miután létre hoztam a játékosomat, be is hajítottam a legközelebbi német (Borussia Dortmund) csapatba és neki is kezdtem világsztárt faragni belőle.

Az ismerős szerepjátékos elemek visszaköszönnek: a képzettségpontok osztogatása, illetve a személyiség mércék növelése (Maverick, Heartbeat, Virtuoso), azonban ezen utóbbi implementáció igencsak érdekesre sikeredett. A nehezen összegereblyézett pénzünket különféle szolgáltatások, avagy luxuscikkek vásárlására költhetjük, melyek megnövelik a három csík egyikét, plusz különféle fizikai bónuszokat (gyorsabb futás, agresszívabb támadás) is szerezhetünk így.

Mint tudjuk a pénz jobbá tesz mindenkit.

Személyiségünk a megszerezhető technikákat és képességeket befolyásolja így érdemes lesz ezekre egy pillantást vetni, mielőtt meggondolatlanul adakoznánk állatmenhelyeknek, vagy luxus villákat vásárolnánk. Ez a pozitív újdonság itt; a negatív már kicsit jobban befolyásolja az egyébként változatlanul szórakoztató (bár kissé repetitív) játékmenetet; és ezek a kihívások. Ezen feladatok eléggé le tudják rontani az élményt, ugyanis ilyenekből a rendszer hajlamos irgalmatlanul nehezeket hozzánk vágni. Például, ha át akarunk igazolni egy királyi fizetéssel kecsegtető klubhoz, akkor nem elég hatvan góllal jeleskedni egy szezonban; abból legalább tíznek ollózásból kell történnie. Ez PC-n még irritálóbb lehet, lévén, hogy az irányítás továbbra sem a legjobb.

A menedzser mód szerencsére kicsit érdekesebbre sikeredett, ugyanis kapunk egy úgynevezett taktikai identitás lehetőséget (hét darab van ebből) már a karrierünk elején, mikor megkapjuk a csapatunkat, mellyel egyediebbé tudjuk varázsolni klubbunkat. Ezek az opciók az úgyszintén újnak számító "Playstyles" lehetőségre hajaznak, melyekről lentebb fogok bővebben beszámolni.

"Nézd, Hank, egy százas." "Há' makákó vagy Jürgen? Az egy négyszázas. Egy euró..."

Míg egy "Playstyle" egy játékosnál jelent számottevő pluszt, úgy a taktikai identitás az egész csapatunkra kifejti a hatását, és igazából egy fajta játékstílust takar. Például a "Gegenpressing"-gel embereink a pálya ellenfeles harmadában jeleskednek inkább, ám, ha inkább vágyunk a biztosabb, sok labdatartással járó taktikázásra, akkor a "Tiki-taka"-t válasszuk, mely segítségével a középpálya ördögeivé válunk, könnyebben kialakítva helyzeteket így, és megnehezítve a másik csapat játékát.

Kár, hogy az újdongások ennyiben ki is merülnek, viszont még így is jobban jártak a Karrier módok, mint a Volta. Ez a fantasztikus addíció még a FIFA 20-ban tette tiszteletét és minden rákövető epizódba is belekerült. Olyannak érződik, mintha a készítőknek kényszer volna újra és újra berakni ezt a módot, és mondvacsinált fejlesztésekkel "felturbózni", mert a főnökék azt mondták, hogy mikor legelőször megjelent, akkor nagy visszahangot keltett, de lővésük sincs, hogyan lehetne megújítani és igazán érdekessé tenni ezt a játékopciót.

A PC-s irányítást továbbra is megkavarja a Volta, ugyanis más itt a kontrol séma.

Ráadásul itt más játékosokkal együtt kell játszanunk, ami már a League of Legends-ben is nehezen megy sokunknak (főleg nekem). Nem egyszer volt szerencsém önző, labdaölelgető makákókkal, vagy olyanokkal, akik a billentyűzetüket valószínű kihajították félúton, mert a játék java részét egy helyben ácsorogva élték túl. Amit érdekességnek lehetne itt megemlíteni azok a változatos stadionok lennének. A kapuk méreteivel vagy a falak magasságaival zsonglőrködtek a kollégák, és tény, nem érződik minden mérkőzés borzalmasan repetitívnek, de továbbra is csak akkor jó igazán ez a játéklehetőség, ha vannak haverok, akikkel együtt ökörködhetünk.

Láthatjuk, tehát, hogy a szóló játékos felhozatal, mely egyébként sem tartozik a készítők erősségei közé, most sem került a figyelmük középpontjába. Inkább a prezentációval, illetve az Ultimate Team-mel (az F-et el kellett hagyniuk, de a lényeg ugyanaz) foglalatoskodtak és ez talán érthető; ameddig lesz, aki hajlandó költeni a kártyacsomagokra, addig van értelme újra és újra kiadni ugyanazt, némi ráncfelvarrással ellátva.

Egy jó menedzser mindig a zöld számokat nézi. Az a pozitív... asszem...

Mint, ahogyan a Heartstone, a Yu-gi-oh és a hasonló kártyás játékok is nehezen akarnak kimenni a divatból, úgy az UT-t sem bírja elengedni az EA, sőt egyre inkább a zászlós játékmódjává válik a franchise-nak. Ezzel igazából nincs baj, ha nem kellene állandóan a nulláról kezdeni minden egyes új résznél a gyűjtögetést. Szóval az alapvető receptúra itt is változatlan: költsél minél többet és előbb-utóbb világklasszis csapatod lesz.

Ám kettő érdekes frissülés teszi mégiscsak vonzóvá az UT-ot. Az első az "Evolutions" mechanika; itt kihívások teljesítésével meg tudjuk emelni az igazán értékes kártyáink pontjait, még értékesebbé varázsolva azokat. Ezek teljesítése szerencsére messze nem olyan hajmeresztően nehéz, mint a Karrier módban, és értéknövelés mellett csinos háttérfrissítést is kap a lap.

Ha sok csíkot és karikát helyezünk egy képre, akkor a következő játékra okosabbá válunk.

A másik új dolog az a mérhetetlen tartalom, mely ebben a módban el lett dugva, és itt nem a különféle játékmódokra gondolok, hanem az elérhető játékosokra és csapatokra. Több, mint 19000 focistát szerezhetünk meg, 700 csapatra leosztva, és még a női ligából is elérhető harminc. Sőt, mi több, csapatunk kevert is lehet, mely az inkluzivitásnak egy egész jó implementálása, ráadásul az értékek nem változnak egyik nemről a másikra, tényleg meghúzva az egyenlőség vonalát a nők és férfiak között. Vagy mellett.

Azonban még, ha nem is vagyunk túlságosan rácuppanva a kártyagyűjtögetésre, akkor is van értelme belevetni magunkat a különféle online lehetőségekbe, hisz a játékmenet, mint ahogyan az elődben tapasztalhattuk, továbbra is rendkívül szolid, ráadásul a HyperMotion V technológia az AI forradalomnak hála nevetségesen élethű animációkat hoz el a játékosoknak.

Színes a csapat, az biztos. Minden értelemben.

Még ráközelítve is elismerésre méltó a grafika, ráadásul a labdavezetés, a cselezés és lövések nagyon folyékony egyvelegének hála tényleg úgy érezzük, mintha egy igazi focimeccset irányítanánk. Azonban ez a nagyszerű technológia hátulütőkkel is jár. Ironikus módon a gépi tanulás, amilyen hatékony a kinézet fejlődésében, illetve a sportolók és a közönség(!!!) részletes megjelenítésénél, a csapattársakat, az ellenfeleket és a bírót irányító mesterséges okosság még mindig távol áll az optimálistól.

Gyakorta előfordult, hogy leálltam a játékosommal, hogy gyönyörködjek a többiek togyorgásában, bizonytalan támadásában és az ellenfél néha röhejesen béna védekezési próbálkozásaiban. Konkrétan félreálltak a támadó útjából, helyenként. A kapus pedig vagy baromi jól védekezett, vagy dobott egy hasast, ezzel kimerítve a kapu védelmére fordított lehetőségeit. A bírói döntések sem voltak a legkonzisztensebbek, de sikerült kicsikarnom egyszer, hogy kiállítsák a Karrier módban az emberem.

A közönség meglepően részletesre sikeredett, ha nem nézzük őket túl sokáig.

Mondjuk eléggé langyos szabálytalanságok váltották ezt ki a sporiból, mikor pedig bolygókörüli útra állítva rúgták fel egymást a játékosok, akkor oda sem hederített, de legalább van remény. Ám kárpótol a következő érdekesség, mely az egész játékot belengi, ez pedig a már említett "Playstyle". Ezek tulajdonképpen hatékonyabb, precízebb variánsai a megszokott technikáknak, melyekkel felvértezhetjük játékosainkat: erősebb fejelés, jobban célzott lövések, precízebb ejtő rúgások, illetve kimértebb szabadrúgások lehetőségei várnak ránk, többek között.

Aztán van a "Playstyles+", mely erre a mechanikára épül, és még keményebbé varázsolja a célpont játékost, azonban ilyet csak a nevesebb karakterekre lehet ráaggatni, kiemelve így a való életben is megjelenő erősségeiket. Mindez párosodva a minimális, de azért néha érezhető fejlesztésen átesett célzással, és az előző iterációhoz képest jóval működőképesebb PC-s irányítással, egy olyan egyveleggé áll össze, melyre nem tudok haragudni.

Karrier módban az értékelésünket növelő feladatok közül egyet meg is tolhatunk, bónusz pontokért.

Annak ellenére, hogy nem mentes a bug-októl ez az új része a sorozatnak sem. Villódzó textúrák, véletlenszerű kilépések tarkították a meglepően hosszú tesztidőszakot (Márkó fejszével esett neki az ajtómnak egyszer, finoman érdeklődve a késedelem okáról... a Ragyogás felvillant bennem... szó szerint), továbbá a rendszer a rossz gombokat mutatja egy-egy technikához, ha billentyűzetről van szó, alaposan megnehezítve egy-egy tréning, vagy kihívás teljesítését PC-n.

Végső soron azonban kellemes a végeredmény, mely jobbnak érződik, mint a tavalyi verzió. Az persze ismét jó kérdés, hogy az újítások, illetve az UT-nek a teljes újrakezdése megérik-e a pénzüket, de az EA nem csinálná, ha nem lenne kifizetődő ez az üzleti modell. Mert mindig lesznek azok, akik fizetni fognak.