Desperados III teszt

Ha pluszban még nem egy sima akció stuffot akarnánk a témában, akkor az amúgy sem túl bő halmaz tulajdonképpen eltűnne, mert nem hinném hogy találkoztatok mondjuk ranch építgetős címmel, esetleg cowboy szimulátorral. Ezt próbálta megtörni a Desperados franchise, ahol a klasszikus, külső nézetű puffogtatást átültették valós idejű stratégiába.

Megdöntötték a nézetet amolyan Diablosan, nekünk meg végtelenül okosan kellett használni az eltérő karakterek képességeit, kifigyelni az őrjáratokat, kicentizni a látómezőket. Ha játszottatok a Commandos-szal (esetleg valamelyik korábbi epizóddal) akkor pontosan tudjátok, miről beszélek. Ritka, mint a fehér holló, na.

Fiam, ez egyszer mind a tiéd lesz

Ráadásul nem mostanában toltuk John Cooper kalandját, hiszen a második rész még 2006-ban látta meg a napvilágot. Viszont a Mimimi Games jó adag fantáziát látott benne, ezért felhasználva korábbi tapasztalatukat a Shadow Tactics: Blades of the Shogun-ból, összekalapálták nekünk a harmadik, teljes értékű részt, ezt vesszük mi is górcső alá. Történetünk még az első előtt játszódik, tehát ha esetleg nem ismernéd ennek a világnak szereplőit, ne ess kétségbe, nem szükséges komolyabb lore ismeret.

Szóval, Cooper (ügynök), egy igencsak tökös cowboy/önjelölt igazságosztó a múltjában történt sérelmek megtorolása érdekében eszeveszettül keres egy Frank nevű ürgét az igazi, nagybetűs vadnyugaton, olyan 1870 környékén. Miközben cseberből vederbe esik, megismerkedik útitársaival, akik saját, belső motivációjuk miatt csatlakoznak a nemes feladathoz - persze előtte mindannyiukat kihúzza a csávából derék "főszereplőnk".

Igen, jól látjátok, nem feltétlenül a roppant összetett és komplikált sztori miatt kell megvásárolni a D3-at, ugyanakkor nem is annyira rossz, mint amennyire elsőre hangzik. Tény, hogy nem ezen van a fő hangsúly, de abszolút vállalható.

Bianca in eksün. Na, nem úgy, kis perverzek

Értekezésünket kezdjük talán a külcsínnel, amiben találunk sok jót és picit kevesebb rosszat. Az egész amúgy a Unity motorral készült (amiért én speciel nem vagyok oda túlzottan). Tulajdonképpen első pillantásra vagy beleszeretünk a döntött nézetbe, az egészen autentikusan kidolgozott pályákba és karakterekbe, vagy pedig pislogunk kettőt és hagyjuk a csudába az egészet.

Tény, hogy távoli nézetből klasszikus hangyafocinak tűnik az egész, viszont ha kicsit közelebb jövünk, akkor már értékelni tudjuk a sok apróságot. Mindegyik szakasz teljesen eltérő (erre még később visszatérek), viszont teljesen mindegy, hol akciózunk éppen: az épületek kidolgozottsága parádés, hőseink roppant stílusosan mutatnak, felszerelésük legutolsó szegecse is korrektül látszik. Ugyanakkor az engine határait nem sikerült a fejlesztőknek kitolnia, tehát senki se számítson Last of Us jellegű parádéra.

A tisztán funkcionálistól messze van, de dobogós helyet sem osztanék neki. PC-n lehet, hogy egy kicsivel jobban mutat, bár nincs brutál gépigénye, szóval valószínűleg hasonlóak a variánsok. Bugokkal amúgy nem találkoztam, a töltési idők is korrektnek mondhatóak. Egyedül akkor voltak apróbb gondok, amikor szélsebesen suhantam a bejárható területen. Néha ilyenkor előfordult, hogy beszaggatott egy-egy pillanatra, de semmi ennél komolyabb.

Kérek egy Péter Pál kevertet, nehéz napom volt

Természetesen ahogy a Shadow Tactics esetében, úgy itt is a játékmeneten lesz a hangsúly, ami köszönhetően a roppant változatos szituációknak és főszereplőknek, egészen kiváló. Alaposan verjük a fejünkbe azt, hogy a játék a csendes, megfontolt, taktikus játékmenetet díjazza - virtuális Rambóknak nem terem túl sok babér.

Szóval, alapvetően arról van szó, hogy viszonylag nehéz szituációkba helyez minket a gép, ahonnan ügyesen ki kell vágnunk magunkat, felhasználva az eszünket valamint szereplőink merően eltérő képességeit. John például tud egészen messziről kést dobni, zajt kelteni egy pénzérme segítségével, de végső esetben használhatja dupla pisztolyát is.

Ezzel szemben például a vörös hajú démon, Kate, álruhába tud bújni, aminek segítségével el tudja terelni az őrök figyelmét, sőt, még arra is rábírhatja őket, hogy egy rövidebb ideig kövessék őt. Hector, a nagydarab spanyol ezzel szemben előszeretettel alkalmazza imádott medvecsapdáját, Biancát, lefűrészelt csövű shotgunját, illetve bizonyos típusú ellenséggel csak ő tud végezni.

Na, ez itt a Brand puskám

"Doc" McCoy ezzel szemben egy alkimistába öntött mesterlövész: egészségügyi ládáját dobálva rövid ideig meg tud bénítani egy delikvenst, ami persze pontosan elég arra, hogy leüssük vagy kibelezzük szerencsétlent. A felsorolás végére hagytam talán a legérdekesebbet, Isabelle Moreau-t, aki kvázi varázserejét tudja a jó ügy szolgálatába állítani.

Ezalatt azt értem, hogy simán át tudja venni a hatalmat majdnem bárki felett, legyen az egy nagydarab fogdmeg vagy egy éppen arra grasszáló csirke. Összességében szerintem remekül összerakott kis kompánia ez, kiválóan kiegészítik egymást. Ne ijdedjünk meg a sok opciótól, anyagunk nem dob bennünket a mélyvízbe. Szépen, lassan, fokozatosan építi fel tudásunkat, ráadásul minden egyes szereplő kap tulajdonképpen egy saját pályát, ahol kellően "begyakorolhatjuk" lehetőségeiket.

A játéktéren több dologra is figyelnünk kell egyszerre. A legfontosabb talán az, hogy állandóan monitorozzunk az őrök látóterét. Ha valamiért észrevesznek, még talán akkor sincs minden veszve, mert pár másodpercünk van cselekedni, mondjuk leguggolni. Ha ügyetlenek vagyunk, jön a riadó és simán bedarálnak minket.

Mit is tervezünk?

Pontosan ezért lehetőségünk van az úgynevezett Showdown opciót használni. Ha megnyomjuk a dedikált gombot, akkor megáll az idő, mi pedig megtervezhetjük, mit szeretnék egy időben cselekedni katonáinkkal. Szimultán elvághatjuk két őrnek a torkát, esetleg valakit megzavarhatunk míg a többiek arrébb sunnyognak, satöbbi.

Ha ezt ügyesen kihasználjuk, iszonyúan élvezetes lesz a program. Feladataink viszonylag egyszerűek, mert vagy el kell jutnunk A-ból B-be, vagy pedig meg kell lovasítani valamit, amit majd később használni kell a továbbjutás érdekében. Mivel a pályatervezés egészen parádés, ezért simán megbocsájtható a dolog, plusz a rendszer el tudja hitetni velünk, hogy most igazából másról van szó.

Kommandózhatunk egy kisiklott mozdony körül. Túl kell élnünk egy ostromot, miközben a vaksötétben meg szakadó esőben sunnyogunk. Le kell rombolnunk hidakat lopott dinamittal. Szerencsétlen Kate-et meg kell szöktetnünk a saját esküvőjéről. Nem sorolok fel mindent, de a fejlesztők alaposan kitettek magukért nemcsak változatosságban, de hosszban is.

Valami itt nem kóser

Ahogy haladunk előre, úgy válnak egyre hosszabbá a szintek. Első nekifutásra bő másfél-két órát simán számoljunk egy-egy szakaszra (vagy akár többet). Összesen tizenhat pályát kapunk, ebből ki lehet matekozni a harminc plusz órányi játékidőt. Persze ezzel nincs még vége, hiszen akárhányszor nekik futhatunk, más beállítások mellett. Ez mondjuk a maximalistáknak lesz érdekes, mert ha teljesítettünk egyet, akkor megnyílnak extra kihívások, amik teljesítésével vért fogunk izzadni.

Aztán ott lesznek az úgynevezett Baron's Challange-ek, amik tulajdonképpen kiragadják a sztori menetéből a választott szintet és valami totál mást fogunk átélni rajtuk. Az általános nehézség szerintem teljesen korrekt lett. Én Normalon kezdtem neki a kalandnak első nekifutásra, ami pont elég kihívás elé állított.

Sokszor bonyolódtam olyan szituációba, amit brutál alaposan át kellett gondolni, mire rájöttem az egyik lehetséges megoldásra a sok közül. Térjünk rá a negatívumok listájára, mert sajnos van pár elem, amit ide kell helyeznem.

Pont ilyen esküvőről álmodtam

Az első, amivel nehéz megbarátkozni, az az irányítás meg a kamera kezelése. Alapvetően ezt a műfajt ugye PC-re szánták, ahol a billentyűzet plusz egér kombóval simán lehet uralni mindent. Konzolon kicsit nyögvenyelős lett. A bal karral irányítom aktuális emberemet, akinek mozgását egyáltalán nem követi a kamera, mindig a jobb karral kell kvázi utána mennünk. Az sem segít, hogy a d-pad lefele nyomásával azonnal középre ugrik. A másik nem túl jó dolog a zene. Iszonyúan semmitmondó, ráadásul majdnem állandóan ismétlődő melódiák csendülnek fel, ami nem segít az elmélyülésben.

A harmadik pont, ami igazából nem is negatívum, az maga a műfaj. Ugye ezek a valós idejű stratégiák azért viszonylag kevés embert mozgatnak meg és nem hiszem, hogy tesztünk alanya lesz az, ami meghozza az áttörést ezeknek. Viszont azt el kell ismernem, hogy a tesztelés időszaka alatt kifejezett jól szórakoztam a Desperados 3-mal. Valószínűleg magamtól sosem vettem volna meg, viszont most már tudom, hogy egy kifejezetten kellemes cuccot hagytam volna ki. A pontszám ne riasszon el senkit: amennyiben kedveled az ilyesfajta címeket, nyugodtan adj hozzá egy egészet.