Deliver At All Costs teszt

Azonban meghozta, úgyhogy íme az idei év egyik fekete pontja, a Deliver At All Costs. Még egy példa arra, hogy a Steam értékelések annyira hihetőek, mint én, mikor azt mondom kedvenc főnök urunknak, hogy ne aggódjon, holnapra kész lesz a cikk. Azonban nem is nevezném igazán rossznak vagy borzasztónak mai tesztünk alanyát. Inkább olyan semmisnek. A történet unalmas, a karakterek nem érdekesek, a játékmenet elfogadható, bár kissé repetitív és megszokást igényel, a narráció helyenként követhetetlen, az animáció pedig elszomorító.

Történetünk a hőskori 60-as években játszódik három fiktív amerikai városban, St. Monique-ban, Shellington-ban és New Reed-ben. A főszereplő, becses neve Winston Green, egy zavaros előélettel rendelkező, kicsit idegbajos úriember, aki a múltjától elmenekülve kezdi az új pályafutását St. Monique-ban, ahol felvételt nyer a We Deliver nevű szállító kompániához, mint sofőr. Azonban ahogy haladunk küldetésről küldetésre úgy derülnek ki egyre csúnyább részletek Winston sötét hátteréből.

Melyek nem igazán érdekesek, arról nem is beszélve, hogy a játékban végrehajtott feladatoktól szinte teljes mértékben függetlenek, az utolsó városban történő küldik kivételével. Ennek a végeredménye az volt, hogy egyáltalán nem tudták lekötni az érdeklődésemet a botladozó történetvezetés, az irreleváns, semmis dialógusok és az egyáltalán nem szerethető karakterek. Nemhogy a kiegészítő szereplők nagyrészét, de magát Winston-t sem sikerült megkedveltetnie velem a játéknak, így pedig nagyon hamar elengedtem az átvezetőket, és a vicceskedni próbáló, vezetés közben elcsattanó dialógusokat. Ezekből egyébként meglepően sok volt, ám csupán arra voltak jók, hogy gyógyírül szolgáljanak az inszomniámra.

Az életlátásúak megpillanthatják a szakszerűen ráncigált szobrot a kocsi mögött.

Szerencsére azért maga a vezetés és a gyűjtögetős része a játéknek elfogadhatóra sikeredtek. Nem mondom, hogy kiemelkedőek lettek, de ezek legalább tovább tudták tüzelni a lelkesedésemet annyira, hogy eljussak a sztori végéig. A címben ott szerepel a Deliver, így nem nehéz kitalálni, hogy a mókának java része kiszállítással fog telni, legyen szó javakról vagy emberekről... vagy mindkettőről. Mivel izometrikus, vagyis felső nézetes alkotásról van szó, ezért aki ismeri ezt a műfajt, az tudni fogja, hogy kicsit nehézkes fentről nézve autót vezetni.

A helyzeten nem segít, hogy nincs eléggé kizoomolva a kamera, illetve, hogy azt 90 fokkal lehet elforgatni, ráadásul csupán egyszer. Mint tudjuk, a környezet tökéletes belátása az a núboknak való, és igazán próknak érezhetjük magunkat, ha egy épület kitakarja a fél látványvilágot előlünk. Tehát nem lehet teljesen megforgatni a kameranézetet, hogy az épület másik oldalát, és ezzel együtt egy kocsit, vagy épp a lábbuszt használó főhősünket megfelelően láthassuk.

Ez az egyszeri forgatásos megoldás sokszor nem elegendő, hogy rendesen fel tudjuk fogni a környezetünk részleteit, ami különösen problémássá válhat, ha mondjuk egy hegycsúcsra szeretnénk felkocsikázni. Jó, az autónk és Winston sziluettje látszódik a képet takaró akadály mögött, ám más utunkat elálló dolgokat, tárgyakat és embereket nem mutat a rendszer, emiatt pedig nem egyszer történt meg velem, hogy megakadtam valamiben, beragadtam valahova, vagy épp lezuhantam egy lyukba, melyet nem láttam meg időben (vagy egyáltalán).

Naszóval, mindenki, aki vásárolt tőlünk, az jó fiú (vagy lány) volt, és kap egy lufit. Kasztömer szervíz.

Bár belátom, sokszor nem (csak) a furcsán kialakított nézet miatt követtem el roncsderbizést a városban. A vezetés élménye eléggé felemásra sikeredett. Sok gépkocsi opciónk van, bár nincs nagyon nagy különbség kezelhetőség között, ha átszállnánk egy másik járgányba. A gáz nem egyenletesen, hanem robbanásszerűen gyorsít az autón, a kanyarok mindig csúszkálósnak érződnek, a fizika pedig igencsak rugalmasra sikeredett, amitől olyan érzésem volt, mintha a játékban minden entitás félig gumiból készült. Legnagyobb meglepetésemre, azonban, eme nem hétköznapi irányítást egy idő után meg lehetett szokni.

A hibázást pedig igencsak megbocsájtóan kezeli a játék. A kocsink (legyen szó bármelyikről is) eléggé jól bírja a strapát, és alaposan meg kell dolgozni azért, hogy kipukkanjon a négykerekű alólunk. És még ha fel is robbanunk... nem történik semmi olyan, amit igazán negatívként lehetne felfogni. Visszakerülünk a legutóbbi Checkpoint-ra, melyből egyébként nagyon sok van, emiatt pedig az adott küldetést sem kell újrakezdenünk a legtöbb esetben, ha szétesne a jármű.

Apropó küldetések, ezek ugyan nem sikerültek túl izgalmasra, de legalább változatosak voltak. Vezetni kell egy járművet, és mint fent említettem, valami(ke)t, vagy épp valaki(ke)t el kell szállítani valahová. Azonban ez igen hamar nagyon unalmassá tud válni, ha nincs valami érdekes körítés mellé. Mai játékunk úgy gondolta, hogy a klisékből történő gúnyűzés, vagy épp hajmeresztő helyzetek bemutatása tökéletes lesz körítés gyanánt.

Találhatunk elköthető kocsikat a nagyvilágban, melyek kinézeten kívül sokban nem különböznek egymástól.

Például az egyik feladat során rohadt dinnyéket kell fertőtleníteni, lefesteni, hogy majd a megbízó teljes áron el tudja adni (milyen rendes ember), egy másikban pedig távirányítós autókat kell eljuttatni különböző házakba, miközben távirányítású rendőrautók jönnek utánunk. Ezek az érdekesebb, viccesebbre sikeredett küldetések. Ám az ufóvadászó küldi már egy fokkal irritálóbb volt, hála annak, hogy elég volt csak hajszálnyira megérinteni a lebegő masina halálsugarát, és pukkantunk is szét, miközben a bosszantó társunk egyfolytában azt kiabálta, hogy menjünk még közelebb, és úgy csináljunk fényképeket.

Az igazán szomorú dolog viszont, amit már korábban említettem is, az volt, hogy az első két városban kapott missziók 90%-ának semmi köze nincs a kalandot felölelő sztorihoz. Tény és való, még a GTA játékokban is vannak töltelék küldik, de a készítők megoldották, hogy a legtöbbje így is passzoljon a világba, a hangulatba és bizonyos mértékben a történetbe is. Itt azonban narratívától teljesen független feladatokat kapunk félbe vágva a háttérben lassan kibontakozó mesét.

És ezek a küldetések többször voltak bosszantóak, semmint izgalmasak. Az UFO-s kalandot már említettem, de lássuk a legelsőt, amitől harapásnyomok keletkeztek (majdnem) a monitoromon. Stílusosan végtermékről szól ez a misszió, mely madarakból kerül kilövésre. Ebben a küldetésben a feladatunk az egyébként ugyancsak idegesítő polgármesternek a szobrát egyik pontról a másikra átvinni, miközben sirályok próbálják meg fehérre festeni azt a salakanyagukkal.

Az időlimit ritkán jelent problémát egy küldi folyamán; az akadálytömeg annál inkább.

Értjük a viccet, ugye? A madarak sokat tojnak a szobrokra, haha... Miután túltettem magamat ezen a meta-poénon (ami annyira vicces, mint egy égő kórház), rá kellett jönnöm, hogy ezt a feladatot csak Checkpoint-ról Checkpoint-ig túlélve lehet teljesíteni. Ugyanis szinte képtelenség volt az egyébként is nehezen irányítható kocsit, egy hepe-hupás, csúszkálós úton úgy irányítani, hogy a vezetés nehézségei mellett még ki is kerüljem a madaraknak az olyan volumenű támadásait, melyekkel egy falat is gond nélkül át tudtak volna festeni.

Ám nem csak ez volt az egyetlen agyvíz forraló misszió. Az egyik fejezet végén nehezen kikerülhető sziklák zuhantak rám egy hegyről, ahová egyébként fel kellett vezetnem; pontosan olyan szórakoztató volt, mint amilyennek hangzik. Volt egy másik, ahol a hadsereg mozsárágyúinak szolgált céltáblájául a kocsim, végül, de nem utolsósorban a "kedvenceim" közé azon küldi fúrta be magát, ahol egy ügynök által kiásott bombát kellett elvinnem egy bányába.

A helyzetet "kicsit" nehezebbé tette a kitétel, hogy semminek sem mehettem neki, különben bumm. Ilyenkor kifejezetten szerettem a képet kitakaró hegyek és épületek mögött megbújó partizán akadályokat, melyeket még egy látnok is eltévesztett volna első próbálkozására.

Durva gáz lehet azokban a lufikban...

Továbbá a küldetések nagy része nonszensz. Ami végülis érthető, hisz a játékról nagyon hamar kiderül, hogy nem szabad komolyan venni, ez egy paródia-féle, de akkor is... Ha megrendelek A Just In Time cégtől egy csomagot, de a We Deliver kocsija hozza ki, akkor legjobb esetben is megrökönyödök, hogy ez mégis miként történhetett, és nem fogok a We Deliver-hez átpártolni, mondván, hogy a Just In Time-nál inkompetensek dolgoznak.

Mindegy, igazából nagyon hamar elengedtem az ilyen apró részleteket, hisz sokkal jobban bosszantott a fizikának az ugrálós természete, a nézet kényelmetlen mivolta, a rendőrök majdhogynem lerázhatatlan tulajdonsága (szerencsére velük ritkán találkoztam), illetve a fárasztó küldetés-adalékok. Mindezek együttesen nem igazán tették a játékélményt szórakoztatóvá, bár belátom, hogy a végefelé egészen belejöttem a ritmusba, ám a játék a legjobb pillanatában is csupán egyhangú és unalmas volt, egy-két találó viccel, és egyetlen szórakoztatónak mondható tulajdonsággal feldobva a menetet.

Ez pedig abban nyilvánult meg, hogy a várost majdhogynem teljesen le lehet rombolni. Simán áthajthatunk épületeken, kidöntve falakat, támasztékokat, porrá zúzva egész házakat is akár, bár amikor újra megfordulunk egy korábban lerombolt helyszínen egy átvezető, vagy városrész-váltás után, akkor természetesen minden újra fel lesz építve... hogy aztán ismét átzúzhassunk rajtuk. Sajnos, ha túl sokat csináljuk ezt, akkor hamar ránk akadnak a rendőrök, akik a Rustler-hez hasonlóan turbó sebességgel hasítanak, és ha ki merünk szállni a kocsinkból, akkor azonnal lerohannak és letartóztatnak.

A képregény-stílusú átvezetők egész elfogadhatóak... lettek volna, ha nem a játékbeli grafikával készültek volna.

Azonban még ez a féktelen rombolás is csak ideig-óráig lehet érdekes. Mivel semmi praktikus értelme a tombolásnak, a Postal 2-vel, vagy a Carmageddon-nal ellentétben, ezért én ezt hamar meguntam. Nem maradt más, csak a gyűjtögethető dolgok felszedése. Ezzel mondjuk eléggé megtaláltak engem a készítők, és gondolom a többi betegesen maximalista játékost is.

A városrészek tele vannak ládákkal, melyeket széttörhetünk, hogy pár dollárral gazdagabbak lehetünk. Bárcsak így működne ez a valóságban is. Ezek azonban újra termelődnek, így nem nevezhetőek igazi "collectible"-öknek. A teljesítési százalékot a következő dolgok összegyűjtése növeli: távcsövek, melyekkel relatíve esztétikus látványvilágot juttathatunk retináinkba, eldugott járművek, amiket elkötünk, dobozok, melyekben fejlesztéshez szükséges alapanyagok figyelnek, illetve a mellékfeladatok, melyeket nem játékos karakterek adnak, ha beszélünk velük.

Sajnálatos módon a fejlesztéseknek sok gyakorlati hasznuk nincs, lévén, hogy a küldetésekhez szükséges kocsi-extrákat az adott feladatok legelején automatikusan megkapjuk, így kicsit feleslegesnek érződik a pénz gyűjtögetése is, amit tervrajzokra, alapanyagokra és egyéb gyűjtögethető dolgokra válthatunk be.

Otthon édes otthon... egy kisebb földrengés és borul is minden.

Amit viszont nagyon is eltalált a Deliver At All Costs az a hangulat. Ezt leginkább a nagyszerű zenével sikerült elkapni, mely ugyan kissé ismétlődő, azonban nagyszerű és tökéletesen adja a 60-as évek modernizáció felé hajló, ámde mégis retrós beütését. Akármennyire is irritált a játékmenet és hagyott hidegen a történet, a hangulat, az elfogadható pályatervezés, és az ízlésesen elhelyezett díszletek nagyon meghozták bennem azt a kicsit mafiás, kicsit rock'n'roll-os hangulatot, amitől én nagyon dögleni szoktam.

A prezentáció viszont több érdekességgel nem tud szolgálni. A grafika és a karakterek animációi eléggé satnyára sikeredtek, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy teljesen hidegen hagyjanak a szereplők. Egyszerűen nem bírtam komolyan venni egyiket sem, ráadásul a szinkronszínészi munka sem tudott semmiféle érzelmi reakciót kiváltani belőlem, annak ellenére, hogy a színjáték maga nem volt rossz. Csupán a szöveg, amit át kellett volna hihetően adniuk volt kifogásolható.

A Deliver At All Costs elhozza azt, amit ígér: kaotikus küldetések sorozatát, egy idegbeteg főszereplővel, aki mondjuk nehezen bírja ezt az idegbeteg személyiségi "bónuszt" konzisztensen fenntartani. Azonban ennyi még nem elég ahhoz, hogy a végeredmény szórakoztató legyen. Szerencsére nem lett borzalmas, végig tudtam játszani, sőt végig akartam eme mókát játszani, egy érzés, mely nem minden címnél tölt el engem. Azonban sok ásítozás, fejvakarás és minimális frusztráció is végigkísérte a folyamatot. Egy próbát megér. De csak egyet. Epic-en talán még mindig ingyenes. Aztán mindenki menjen vissza Mafiázni, vagy GTA Vice City-zni.