Death To Spies: Moment of Truth teszt

Az idei évben ráadásul még számíthatunk további világháborús játékokra, például ott lesz a The Saboteur decemberben, de két Theatre of War 2 expanzió és az új Red Orchestra sem kizárt, hogy megérkezik az idei esztendőben, így aki szereti a második világégést, bizony egyetlen percig sem panaszkodhat. Többek között azért sem, mert amilyen gyorsan csak lehet, mi kezelésbe vesszük ezeket az alkotásokat, és bemutatjuk nektek egy-egy hosszabb és rövidebb teszt keretein belül, amelyek közül a sort már megnyitotta a Wolfenstein, most pedig folytatja a Death To Spies: Moment of Truth.

Lássuk honnan is indult a projekt. A mára már sorozatnak nevezhető játék első epizódja még 2007 őszén jelent meg, szimplán Death To Spies címmel, hogy bemutassa a játékosoknak, milyen is volt egy orosz kém élete a második világháborúban. Az izgalmas első epizód több kritikustól is nagyon jó értékeléseket kapott, így valamilyen szinten már akkoriban könyvelhető volt, hogy bizony lesz folytatás, ami meg is érkezett végre angol nyelvterületekre is. Ő lenne a Death To Spies: Moment of Truth, amely mivel orosz fejlesztés, előre leszögezhető, hogy nem egy grafikai műremek, ellenben játékmenetében és hangulatában hatalmas alkotás.


A játék főszereplője Semion Strogov, aki a negyedik szovjet kémelhárító szolgálat, avagy a SMERSH kapitánya. Strogov azonban rangja ellenére nem ül tétlenül irodájában, hanem nagy kalandokra szomjazva elindul, hogy visszatérjen néhány befejezetlen régi küldetéséhez, és messze anyaországától, a náci Németország hadseregétől lopjon titkos adatokat. Természetesen mindezt irányításunk alatt kell végrehajtania az úriembernek, akit a lopáson és kémkedésen kívül sokszor fogunk véres ügyekbe is keverni, hiszen ahogyan egy bölcs ember is megmondta valamikor: "Minden háborúnak van áldozata."

A fentiekből már kiderülhetett, hogy a Death to Spies folytatása bizony folytatja a kitaposott ösvényt, azaz hátsó nézetes, lopakodós akciójáték stílusának becses neve, ez pedig olyannyira igaz, hogy akarva akaratlanul is a Hitman-sorozat jut eszünkbe már rögtön az első pálya, első másodperceiben is. Gonoszan tehát azt is mondhatnánk, hogy a játék egy második világháborús Hitman, és ez a hasonlat olyannyira megállja a helyét, hogy tulajdonképpen a kopasz titkos ügynök kalandjait ismerők már most pontosan tudják, mire is számíthatnak. Hatalmas akciókra bizony nem, hiszen egy kém élete sohasem erről szólt, így lássuk is gyorsan, hogy épül fel maga az alkotás.


Minden egyes küldetés elején a szokásos eligazítást hallhatjuk, látunk egy térképet, rajta a megoldásra váró feladatokkal, választásunk, visszalépésünk pedig nincsen, ha kellően áttanulmányoztuk a rendelkezésünkre álló adatokat, a program felkínálja, hogy milyen fegyverekkel szeretnénk végrehajtani a műveletet. Itt választhatunk sokféle puska, pisztoly és gépkarabély között, de vehetünk fel hátizsákot, késeket, gránátokat, gyógyító csomagot, egyszóval minden olyan fontosságot, amire egy kémnek szüksége lehet. Vagy mégsem? Sajnos nem, hiszen tulajdonképpen teljesen mindegy itt mit választunk ki, mikor belépünk a kezdő területre, néhány perc után (hacsak nem játszunk őrült mészárost) így is úgy is ruhát kell cserélnünk, vagy eldobni fegyvereink nagy részét, hiszen a német katonák nagyon gyanakvó természetűek.

Mi viszont nagyon eszesek leszünk, és célunk eléréséért mindent meg fogunk tenni. Nincsenek szuper képességeink, de még csak morfiummal sem lőhetjük be magunkat (Velvet Assassin ugyebár), a hangsúly a teljes realizmuson lesz, méghozzá olyan mértékben, hogy ha például sikerül eltenni láb alól egy német tisztet, és átöltözünk a ruhájába, a közkatonák hatalmas "Heil Hitler!" felkiáltással köszöntenek minket. Ez nyilván csak egy példa, de úgy gondolom a leghatásosabb is egyben. Mindenesetre egy-egy küldetés alatt általában több feladatunk is lesz, sőt, ahonnan belépünk egy adott területre, általában arra is kell távoznunk. Ez azért fontos információ, mert nagyjából a fél német hadsereggel meg kell küzdenünk a játék alatt, hiszen hadi titkokat, valamint fontos személyeket a valóságban sem csak néhány ember őrzött.


Ez azonban nem minden, hiszen menet közben újabb küldetések, illetve mellékszálak is bekapcsolódhatnak egy adott pályán, sőt, előfordulhat olyan eset, mikor valami egyáltalán nem ott, vagy nem úgy van, mint azt mi előzetesen gondoltuk volna. Ilyenkor persze borul az egész előre kitervelt manőverünk, és hiába vagyunk már például egy náci tábor kellős közepén, rögtönöznünk kell, hiszen ha meglát minket egy őrjárat, akkor a túlélésre kevés esélyünk marad. A feladatunk nyilván az, hogy a kitűzött cél mellett a lehető legkevesebb gyilkolással, a leghalkabban és a legkisebb feltűnéssel hajtsuk végre feladatunkat.

#tv#

Így tehát aki úgy gondolja, fog egy gépfegyvert, és nekimegy a hadseregnyi katonának (tényleg elképesztően sokan lesznek), az már el is felejtheti, hogy érvényesülni fog a játékban, hiszen itt tulajdonképpen össze kell dolgoznunk a térképünkkel és az idővel is. Meg kell találnunk a megfelelő útvonalat, ha gyilkolnunk kell azt úgy, hogy halkan, nyomot se hagyva magunk mögött, sőt, még a holttest eltüntetéséről is nekünk kell gondoskodni, hiszen ha egy katona megtalálja a hullát, máris jön a riadó, és vagy menekülhetünk, vagy kereshetünk egy másik ruhát magunknak, hiszen a játék erre is épít.

Beöltözhetünk szinte az összes olyan német katonának vagy éppen tisztnek, akit csak látunk, hiszen erre szükségünk is lesz, egyrészt álruhában az ellenfél orra előtt is el tudunk suhanni gyilkolás nélkül, másrészt pedig a feladatok többségében egy-egy helyszínhez csak bizonyos ruhában engednek közel minket. Ha egy tisztet kell eltennünk láb alól, akkor például szakács ruhában nem, de katonai egyenruhában már közel férkőzhetünk hozzá, vagy ha egy tengeralattjáróba akarunk bejutni, akkor tengerészegyenruhára lesz szükségünk, ilyen egyszerű. Ruhákat vagy elszórtan egy-egy szobában, vagy az arra alkalmas, és már nem lélegző ellenfelekről tudjuk lerángatni, persze azok hatása is csak addig jó, amíg ki nem szúrnak minket, vagy nem teszünk valami olyant, amit nem szabadott volna.


Az egész alkotás tehát tulajdonképpen a türelem és az idegek harca, én például életemben nem mentettem talán annyit, mint a Death To Spies: Moment of Truth közben, viszont pont ettől volt érdekes, és nem utolsósorban értékes is a program. Itt ugyanis a Hitman és a Thief játékok óta először sikerült azt éreznem, hogy valóban egy kém vagyok, valóban van felelősség a vállaimon, és ha csak egy kicsit is hibázom, az végzetes lesz. Rengeteg izgalmas helyzetet generál ugyanis a program, mikor is olyan döntéseket kell meghoznunk, amelyek bizony nem egyszerűek. Sok feladata a játéknak tényleg csak másodperceken múlik, vagy éppen csak annyin, amíg egy őr elfordul, bemegy egy szobába, netán egy őrjárat körbeér egy épületet, egyszóval a játékmenet tekintetében a program majdhogynem jelesre vizsgázott, de azért nem ilyen rózsás a helyzet.


A harcrendszer ugyanis valami borzalmas gyengéje lett a második Death To Spies játéknak, és hiába futkároznak körülöttünk német katonák, hiába érezzük magunkat valóban kémnek, ha az izgalom a tető fokán van, akkor egy rossz harcrendszer bizony mindent tönkre tud tenni. Nem egyszer fordult elő például, hogy egy őr mögé osonva, egy órási tarkón vágás helyett sikerült elé ugranom, mert valamiért a játék úgy gondolta, ez sokkal viccesebb lesz. Igen, én is jót mulattam, miközben töltöttem be a mentett állást. Ez azonban még nem minden, hiszen az egy ütéses halál, a késdobálás, vagy éppen a pisztolyos lövöldözés (szigorúan hangtompítóval) még csak-csak elmegy, de ha géppuskás tűzharcra kerül a sor, akkor inkább adjuk meg magunkat, mert esélyünk sem lesz a rossz célzó- és harcrendszer, valamint a tetemes túlerő miatt bármit is tenni.

Mindemellett szintén nem tudtam túl nagyra értékelni azt sem, hogy ha egy őr meglát, tulajdonképpen azonnal gránáttal jutalmaz minket, ami elől finoman szólva sincs menekülés. Ilyet márpedig nem csinált a német hadsereg egyetlen katonája sem, tehát az oké, hogy rögtön lelőnek, de a gránáttal dobálózás szerintem nem volt divat a második világháborúban. Mindemellett a játék nem tartalmaz semmilyen újdonságot sem, tehát nem fogja megreformálni a lopakodós játékok stílusát, ami jelen esetben nem is baj, hiszen a hangsúly a játék élvezetén van, és aki szereti a műfajt, az bizony elégedetten dőlhet hátra az alkotás betöltése után, sőt, a legnehezebb fokozat még a leggyakorlottabbakat is padlóra küldheti (én abban öt métert nem voltam képes haladni), tehát hiába az a néhány negatívum, a hangulat, és maga az egész játékmenet nagy vonalakban rendben van, nagyobb hibái nincsenek, viszont ha türelmetlen egyének vagyunk, akkor inkább ne is próbálkozzunk még csak az első pályával sem.


Mindemellett egy hatalmas dicséretet érdemel a játék kinézete is, hiszen ugyan nem egy világszínvonalú és csodaszép darab, de rettentő hangulatos és berendezett az egész, ami érthető nem csak a külső tájakra, hanem az épületek belsejére is. A rossz fizika, a bugyuta animációk és mozgásmodellek, valamint a kissé kopottas látvány miatt természetesen a közelébe sem ér a maximális pontszámnak, de szégyenkezésre így sincsen oka. A zenék és a hangok viszont sajnos most sem győztek meg túlzottan, itt kicsit el is vérzik számomra a projekt, ellenben a "jobb" pontszám csak és kizárólag azért van, mert egyes helyszíneken (például a német tisztek szobáiban) bakelit lemezekről, eredeti német dalok szólnak (érdemes áttanulmányozni őket, nem akarok semmilyen poént sem lelőni), persze attól még a szinkronok, illetve a többi hang elég borzalmas lett.


Nos, hát akkor pipáljuk is ki gyorsan azokat a momentumokat, amelyek meggyőzőek voltak a Death To Spies: Moment of Truth betöltése után. Viccesen szólva, most következik az igazság pillanata. A hangulattal probléma nincsen, aki szereti a második világháború témáját, azt rögtön le fogja nyűgözni. A játékmenet kellően nehéz, legalacsonyabb fokozaton, kellő türelem mellett bárkinek lehet sikerélménye, csak az első pályát játsszátok végig, hiszen az a vízválasztó. A küldetések változatosak, az alkotás megfelelő hosszúságú, nem frusztráló. Ezzel szemben sajnos sokszor akad olyan része a játéknak, amelyik elvon a realizmusból, a mesterséges intelligencia is néhol kissé bugyuta (meglát a katona, ordít, még mindig ordít, majd öt másodperc múlva fejbe dob egy gránáttal), ráadásul pedig a kinézet is a legtöbb játékosnak a "majdnem csúnya" kategóriába fog esni.

Továbbá nem árt tudni, hogy aki a keletről, például Oroszországból érkező játékokat nem szereti, az a Death To Spies második epizódjával sem fog megbarátkozni, hiszen az ilyen nációjú alkotások jellegzetességeit bizony ez a program is magán fogja hordozni. A végső pontszámokhoz tehát hozzátartozik az is, hogy személy szerint rajongok az orosz fejlesztésű alkotásokért, illetve a második világháborúért is, tehát aki nem értene egyet a végső ítélettel, az legyen szíves ezt észbe vésni. Mindenesetre ha imádtad a Hitman-sorozatot, és szeretnéd ugyanazt átélni világháborús köntösben, a Death To Spies: Moment of Truth egy hatalmas kedvenceddé válhat.

#tv2#