Mi történik akkor, ha a középkor legnagyobb hőse hirtelen az egész történelem megmentőjévé kell, hogy váljon? Mi a helyzet olyankor, ha az Erény tangái korrupttá tették viselőiket, s az egykoron kedves emberekből megalomán őrültek lettek? Mi a teendő, ha az Ereklyéről kiderül, hogy egy értéktelen kacat, a Holdon űrbázis épül, szalmonellás csirkék rohangálnak az erdő szélén, mialatt a Mikulás galád módon elégeti a gyerekek összes levelét, mert attól fél, hogy anthraxot küldenek neki a gyerkőcök? Had kérdezzem meg, meredeknek tűnnek az előbbi dolgok? Pedig ez mind még csak a jéghegy csúcsa...
Körülbelül egy hónapja olvashattátok a GCO hasábjain a DeathSpank-ről szóló cikket, melyből tisztán kivehető volt, hogy a Hothead Games eszement szerepjátéka engem teljesen levett a lábamról. Ugyan voltak benne apróbb hibák, kisebb kellemetlenségek, összességében egy nagyon érdekes, de ami talán még fontosabb, eszméletlenül vicces játékot kaptunk, mely szabályszerűen képes volt a monitor elé szegezni bárkit, aki egy kicsit is értékeli Ron Gilbert humorát. A kritikusok szerették, a készítők pedig anyagilag sikeres alkotásnak könyvelhették el a játékot, így semmi sem akadályozhatta meg őket abban, hogy bő egy hónappal a júliusi megjelenés után bejelentsék a folytatást, mely szeptember végén a két konzolgyártó óriás, a Sony és a Microsoft virtuális boltjainak polcaira is került. Bár, a PC-seknek egy kicsit többet kellett várniuk Ron Gilbert gyümölcsére, egy hónappal az októberben megjelent első rész után végre hozzánk is megérkezett a Thongs of Virtue keresztelt folytatás.
Mielőtt belekezdenék a játék kivesézésébe, fontosnak tartom tisztázni, hogy pontosan mi is az a Thongs of Virtue, ennek fényében egy kis történet következik. Amikor Ron Gilbert és csapata belekezdett a DeathSpank fejlesztésébe, még egy epizodikus, bizonyos időközönként megjelenő, letölthető játéksorozat készítése volt tervben. A kezdeti koncepciót azonban hamar elvetették, és inkább egy teljes értékű, jó pár órányi játékidőt felölelő alkotás elkészítésére koncentráltak. A végstádiumhoz közeli állapotú játékot látván azonban Gilbert úgy gondolta, jobb lenne két darabban megjelentetni a DeathSpank-et, s így az első rész egyfajta felvezetésként szolgálna, míg a második epizódé lehetne a tényleges cselekmény.
Azt nem igazán tudni, hogy végül miért döntöttek úgy, hogy a játék két részben jelenik meg, mindenesetre határozottan egyetértek azokkal, akik a DeathSpank kettévágása mellett szavaztak. Teljesen eltér a két játék történetvezetése, és bár külön mindkettő megállja a helyét, egy alkotásban nem férnének meg. Az alapjáték sztorija lassan csordogált, megismerhettük a világot, a szereplőket, majd tíz órányi harc után el is jutottunk a főellenséghez, akit egy kemény ütközetben padlóra is küldünk. Ezzel szemben a Thongs of Virtue egy sebes folyású folyó, és ugyanannyi idő alatt - a történet szempontjából - sokkal több dolgot teszünk, sokkal monumentálisabb eseményekben veszünk részt.
A történet közvetlenül ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész eldobta azt. Lord Von Prong legyőzése után DeathSpank (akit én még mindig csak Fenek Eleknek hívok) észak felé indul, amikor hirtelen egy sajnálatos esemény kellős közepébe kerül, amely nem más, mint a második világháború. A középkorból érkező hősünk nincs felkészülve a technikai újításokra, így a háború gépezete pillanatok alatt bedarálja. DeathSpank ezután egy Orque fogolytáborba kerül, azonban amint megelégeli a krumplipucolást, megszökik onnan. Sikeres menekülése után találkozik Sandy-vel, aki megismerteti vele az Erény tangáinak a mítoszát. A történet szerint egykoron élt egy ember, aki mágikus hatalommal bíró tangákat kovácsolt (nem, nem írtam el), szám szerint hatot, melyet hat különböző személy kapott meg. Eleinte a varázsbugyik jól működtek, ám tulajdonosaikon lassan eluralkodott a hatalomvágy, míg mindannyian megalomán őrültekké nem váltak, akiknek egyetlen célja a többi fehérnemű felkutatása és viselése lett. Sandy megkéri hősünket, hogy kutassa fel a tangákat, majd ölje meg a viselőjüket, hogy elpusztíthassák az ördögi varázstárgyakat.
Feladatunk a játékban nem más lesz, mint megtalálni és elpusztítani a maradék három fehérneműt - ugyan hatot kreáltak, Sandy csak ötnek tudja a helyét, melyek közül az egyiket Elek hordja, míg a másikat Von Prong viselte. Így hát kezdetét veszi a gatyavadászat, melyben csak a legjobbak nyerhetnek...
Be kell látnunk, a történet első hallásra eléggé betegen hangzik. Ami azt illeti, másodjára is. Folytathatnám a számolást, a sztori akkor is az utóbbi idők egyik legidiótább felállása maradna. Míg az első rész alapkoncepciója teljesen átlagos hőstörténetnek mondható (ereklyevadászat a világvége elkerülése érdekében), addig a Thongs of Virtue sokadjára is képes egyrészt ledöbbenti a játékost, másrészt mosolyt csalni az arcára, legyen akármilyen komor is a kedve. Hát, ha még figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a játék főellensége nem más, mint a nemrég ünnepelt nagy szakállú Télapó...
A humorfaktor ezúttal is igen magas, viszont játék alatt úgy éreztem, mintha nem igazán lenne képes megugrani az első rész által felállított lécet. Félreértés ne essék, a legtöbb játékhoz képest a Thongs of Virtue meglehetősen viccesre sikeredett, de az első rész fénye valamiért mégis képes beárnyékolni. Lehet, hogy amiatt érzem így, mivel ott még megvolt az újdonság varázsa, ami ebben az epizódban nyilván már kevésbé van csak jelen, mindenesetre valamiért nem nevettem annyit, mint bő egy hónapja.
Amiben jelen tesztünk alanya észrevehetően eltér az első epizódtól, az nem más, mint a távolsági fegyverek használata. A játék főleg világháborús-, illetve vadnyugati környezetben játszódik, így nem egy olyan fegyverre rátehetjük a mancsunkat, amelyeket meglátván bármely Call of Duty rajongó a nyálát csorgathatja. A puskák, gépfegyverek és pisztolyok mellett akadnak még rakétavetők és gránátok is, így a tömegoszlatás senkinek sem jelenthet gondot.
Mivel a Thongs of Virtue technikailag szinte teljesen megegyezik az előző résszel, így a játék ezen részeibe nem óhajtok különösképpen belemélyedni. A grafika semmit sem változott, szintúgy maradtak a hangok is. Az kontrollálás azonban minimális szinten eltér az alapjátéktól.
A konzolos játékportok egyik legnagyobb rákfenéje az irányítás, mely a legtöbb esetben katasztrofálisan szokott sikerülni. Ebből a szempontból is szépen teljesített a DeathSpank, a készítők tisztességesen átírták az irányítást, így a játék ezen pontjára nem is nagyon volt panasz, maximum a rögzített kameraállás lehetett zavaró egyes emberek számára, de sokaknak ez is nagyon bejött. A Thongs of Virtue egy kis változtatást kapott, konkrétan belekerült - esetleg a portolás során benne felejtették - a harcrendszerbe az automata célzás, amelyet valószínűleg többen fognak szidni, mint áldani. Nem egyszer előfordult, hogy egy-egy nagyobb dög üldözött engem, és amikor már elvesztettem minden reményt a túléléssel kapcsolatban, hirtelen megláttam egy robbanó hordót. Az ilyen esetekben eleinte mosoly villant az arcomon, mely azon nyomban le is hervadt róla, amint megpróbáltam ily módon lángra lobbantani a mögöttem koslató szörnyet. Hiába kattintgattam ugyanis bőszen a hordóra, hősünk valamiért jobbnak látta a mellette álló lényt lövöldözni. Száz szónak is egy a vége, a célzásrásegítés miatt nem vagyunk képesek az első epizód slágergyilkolásának a kivitelezésére, amely bizony sokszor életeket is menthet.
A Thongs of Virtue személyében méltó folytatást hozott el számunkra a Hothead Games csapata. Függetlenül attól, hogy az újdonság varázsa szinte teljesen hiányzik belőle, illetve a poénok is mintha gyengébbek lettek volna, a DeathSpank folytatása megközelítőleg majdnem olyan elmebeteg, mint az első epizód volt. Nagyobb kaliberű sztori, két -féle befejezés, vezethető kalózhajó, rakétavető, illetve Mikulás, mint főellenség... kell ennél több? Akinek a válasza nem, az jobban jár, ha azonnal nekiesik a játéknak, aki pedig igennel felel, annak is ajánlom, hogy tegyen egy próbát, rosszul nem járhat. Egy valami biztos: évek múltán is emlékezni fogunk arra, hogy ki is az a Fenek Elek.
