Dead Island 2 teszt

Ám maga a Dead Island egy érdekes alkotás volt. Nem rengette meg a játékos világ falait, de, mint akciójáték, eléggé kompetens volt, és amellett, hogy pont időben lovagolta meg az akkoriban tomboló zombis lázat, akár négyen is rombolhattunk a kooperatív módban, így senki sem vette észre (túlságosan), hogy a sztori eléggé felemásra sikeredett és a prezentáció is hagyott maga után némi kívánnivalót.

Mint láthatjuk, nem kapkodták el a folytatást, ám ilyenkor azt remélhetné a rajongó, hogy ezt a rengeteg időt arra használják a készítők, hogy beletegyenek apait-anyait, és egy olyan mókát hozzanak el nekünk, mely bepanírozza, kisüti és el is fogyasztja a játékost, miközben az mindvégig vigyorog. Ez egy érthető "költői kép", nemde? Ám, sajnálatos módon, nem ez történt.

A zombik "élethűen" csonkolódnak, ahogy végtagjaikat csapkodjuk.

A történet tíz évvel az előd után veszi fel a fonalat, ám most Kaliforniát kapta el a zombifertőzés, és négy helyett hat túlélő közül kell egyet kiválasztanunk, akivel végigrohanunk az egyébként bőven megpakolt játékon. Látványosan különböző szereplők állnak a rendelkezésünkre, bár azt nem mondanám, hogy borzalmasan színes repertoárt kaptunk.

Természetesen, mint az első Dead Island-ben, emberünk immunis a fertőre, amit a zombik terjesztenek, és nagyon hamar egy élőhalott-irtó géppé növi ki magát... legalábbis én így gondoltam, de a játék hamar orrba vágott az igazsággal. Hiába választottam a legmagasabb szívóssággal és életszinttel rendelkező karaktert, így is másodpercek alatt fel tudták zabálni a hullák, ha kicsit is szuperembert próbáltam alakítani.

Különböző kategóriákban válogathatunk össze képesség-lapokat.

Struktúra szempontjából nagyon keveset változott eme alkotás az előzőhöz képest. Célunk továbbra is küldetéseket végrehajtani, miközben felkapott és megmókolt eszközökkel irtjuk a zombikat. Egyedül talán a trancsír szintje emelkedett, mely egyébként is jó magasan volt már; a játék elejétől a végéig fürdeni fogunk a vérben, az úgy-ahogy hiteles módon leszabdalt végtagokban és a földre hullott zombik széttaposott fejmaradványaiban. Olyannyira látványos a brutalitás, hogy néha engem is el-elkapott az émelygés, pedig általában bírni szoktam gyomorral a keményebb mókákat is.

Az elsődleges zombiirtó megoldás, nem meglepő módon, a rengeteg fegyver, melyeket a nagyvilágban találunk (és küldik után kapunk néha), és az összegyűjtött nyersanyagokból a kedvünkre tuningolhatunk. Ezek mellett képességkártyákat is szerezhetünk, melyekből annál többet tudunk magunkra aggatni, minél magasabb szinten vagyunk.

Igen, a szerepjátékos rész is visszatér és a szintlépés nem csak a kártyák számának maximumát tolja ki, hanem az életcsíkunkat és támadásainkat is növeli, legyen szó pusztakezes, közelharcos, avagy lövöldözős megmozdulásokról.

Mindenképpen ki kell használni a környezeti hatásokat a hatékony hentelésért (tűz, elektromosság, sav).

Két dobófegyver is lehet nálunk, melyek frissüléssel ("cooldown") rendelkeznek, így használat után várni kell, hogy újratöltődjenek a következő dobás előtt. Ezen repíthető eszközök lehetnek gránátok, shurikenek, de akár rohadt hússal töltött flaskák is (a zombikat elcsalja). A játék végefelé, pedig igazi dühöngő őrültté is változhatunk, de ezen speciális képesség forrását nem lövöm le (bár a sztorit ezen a ponton engedtem el teljesen).

A különféle technikák, az elemi hatásokkal felvértezett fegyverek és a környezeti tényezők kihasználása egy dinamikus, akciódús, gondolkodást is igénylő, ámde gyakorta roppant frusztráló harcrendszerré állnak össze. Ez abban merül ki, hogy a szörnyek nevetségesen sokat sebeznek, és a találati felület nagyon csalóka, így olyan csapások is betalálnak, melyeknek első ránézésre nem kellett volna.

Ezt tetézi, hogy támadásaink nem mindig tántorítják meg az ellenfeleket, és állandóan összecsapunk velük, úgyhogy ha nem időzítjük tökéletesen a védekezést (mely lehet blokkolás, vagy kitérés), és nem válogatjuk meg gondosan a támadásainkat, akár három-négy csapásból le tudnak teríteni minket a rosszakaróink.

A játék során rengeteg értékes fejlesztés-tervrajzzal gazdagodhatunk.

Ha pedig beragadunk egy sarokban, vagy statikus akadályba? Akkor reménykedjünk abban, hogy a rúgás megmozdulással tudunk egy kaput nyitni a zombifalon, és még úgy sem valószínű a túlélés. Jól össze kell válogatnunk a képesség-kártyáinkat, no meg a fegyvereinket és a rájuk aggatott kiegészítőket, különben hamar meg fogunk akadni a későbbi sztori küldetéseknél.

A nehézséghez hozzájön, hogy a rengeteg ellenfél mellett több fajtájút is hozzánk vág a játék, és/vagy több mini-boss-szal megtoldja a gyengébb hullámokat. Engem leginkább a tűzoltó zombik, illetve a "Runner"-ek bármilyen variánsai irritáltak, ugyanis az előbbi immunis minden elemi sebzéstípusra, az utóbbiak pedig lerohannak, és több ütést is be tudnak vinni, ha véletlenül pont nem rájuk figyelünk (egy tömeggel szemben ez bizony előfordulhat).

Ha elfogy a kék csíkjuk a zombiknak, akkor összeesnek.

A főellenségekkel való összecsapások sem szoktak nyugodtak lenni, ugyanis mindig kapunk újratermő, gyengébb zombikat, hogy még véletlenül se legyen könnyű dolgunk. Az ilyen "eldobható" ellenfelek egyébként is gyakran újraszületnek, sokszor szemünk láttára bújis ki egy újabb garnitúra a csatornákból, szellőzőkből, emiatt pedig kevés esetben van értelme megállni és kiélvezni az irtás örömét.

Ha meghalnánk, akkor a legközelebbi "Checkpoint"-on éledünk újra, ám a tárgyaink állapota nem változik. Szóval ha egy nagy harc közben leamortizálódnak a fegyvereink, és kifogyunk kötszerből, akkor halálunk után a zombik visszatérnek, de a mi harci állapotunk megmarad csapnivalónak.

Ezért kell mindig kihasználni a környezeti tényezőket: a tüzet, az elektromosságot, a savat és a szakadékokat. Néhány küldetés még rá is játszik, azt a feladatot adva, hogy égessünk el tíz élőhalottat, vagy lökjünk a tengerbe ugyanennyit. Ezekkel a fricskákkal egy egyszerű küldetés hatványozottan megnehezedik és, ami jobb, el is húzódik, még jobban bosszantóvá varázsolva a halált, mely bármikor bekövetkezhet, ha benézünk valamit. Bár az univerzális igazság mindig is állni fog: ha túl gyengék vagyunk, foglalkozzunk a kiegészítő feladatokkal és lépjünk sok szintet.

Hmmm Kék Rák... nem hangzik túl étvágygerjesztően; a fogyasztói vélemények képviselőjét jobbra láthatjuk.

Sajnos a mellékküldetések mind egy kaptafára készültek. Menj ide-oda, szerezz meg valamit, verj szét egy zombihordát, majd gyere vissza. Jutalmunk a nagy rakás XP-n kívül lehet lóvé, fegyver, tervrajzok (melyek segítségével eszközkiegészítőket csinálhatunk) avagy képesség-kártyák. Ha unjuk ezeket, akkor egy fokkal interaktívabb küldetéseket, a Lost and Found-okat is letudhatjuk, melyek ugyan nem sokkal színesebbek, de cserébe nem is teljesíthetőek olyan könnyedén, mint az előbbiek.

A játék tele van ilyen kiegészítő feladatokkal, ami azt jelenti, hogy jó sokáig a székben tudjuk felejteni magunkat, ráadásul rengeteg gyűjteni való cucc is vár ránk, kihívásoktól kezdve, feljegyzéseken át hanganyagokkal bezárólag. Ezek nem adnak túl sokat a játékmenethez, de érdekes részletekkel támogatják az egyébként nem túl izgalmas történetet, illetve gúnyt űznek a manapság médiafertőzésben, avagy Carpe Diem szindrómában fetrengő emberekből.

Speciális, nevesített zombik különleges zsákmánnyal kecsegtetnek, de cserébe nehéz őket lecsapni.

A prezentáció kellemes; részletesen ki vannak dolgozva a különböző terek, habár a tengerparti részek megdöbbentően kopárra és élettelenre sikeredtek, és itt most nem arra gondolok, hogy tele vonnak hullákkal. Hanem, hogy még azokkal sincsenek tele. A mellékszereplők egyáltalán nem emlékezetesek, így nem tudott érdekelni, mikor a zombik elfogyasztották egyiket s másikat körülöttem. Nem, mintha a főhőst is annyira meghatotta volna.

Nem igazán tudta eldönteni a Dead Island 2, hogy pontosan milyen játék is akar lenni. Vannak benne vicces részek, melyek még az én szőrös szívemből is ki tudtak váltani nyerítést néha-néha, ám a gyakorta megjelenő lezser hangulat hajmeresztően szemben áll a tragédiával, hogy Los Angeles és San Francisco lakossága majdhogynem teljesen felemésztődött a járványban. Ja, és horror elemek is előfordulnak, mikor kinyitunk egy ajtót és egy zombi ránk ugrik... bár unalmassá, és idegesítővé válik, mikor ezredszerre is ellövik ugyanezt a "poént".

Jah menekülő házibuli. A rocker-élet a világ végén sem ér véget.

A játékmenet hiányosságai mellett bug-ok is előfordulnak. Az élőhalottak előszeretettel ragadtak be kisebb-nagyobb akadályokba, estek át felületeken, változtak spagettivé haláluk pillanatában, egyszer pedig egy karakter teste egy átvezetőt félig a padlóban vitt végig. Mondjuk nem a technikai bajok teszik mai tesztünk alanyát savanykássá. Hanem a felemás harci nehézség, a némileg lapos történet és a nem túl fantáziadús küldetések.

A nagy kérdés, mint mindig: van-e értelme megvenni a Dead Island 2-t? Szerintem van. Elképzelhető, hogy az irritáció abból fakadt, hogy egyedül játszottam mindvégig, és ha ott lett volna velem három pajtás, akkor sokkal flottabbul ment volna a kihívás legyűrése. A karakterek így ki tudják egészíteni egymást, és ha véletlenül leheverednénk, akkor nem feltétlenül kapnánk azonnal Game Over-t, ezzel elsimítva a szólójáték egyik legnagyobb frusztrációját. És a barátokkal mindig sokkal szórakoztatóbb kiabálni, mint önmagunkkal.