Ahhoz képest, hogy mennyire felkapott téma, meglepően kevés játék foglalkozik a Bermuda-háromszög rejtélyével. Azt, hogy pontosan mi is folyik az Atlanti-óceán azon a bizonyos részén senki sem tudja biztosan, viszont számos elmélet látott napvilágot ezzel kapcsolatban. Jelen tesztünk alanya, a Capcom gondozásában megjelent
Dark Void a leplet hivatott lerántani a rejtélyről. Az egyetlen gond csak az, hogy a showműsör keretein belül nyakát szegi a világ szeme előtt.
Nem véletlenül használtam a műsoros hasonlatot a bevezetőben. A
Dark Void viszonylag nagy híresztelést kapott, hetente el voltunk látva az újabbnál újabb anyagokkal, képek, videók tucatjai álltak folyamatosan rendelkezésünkre, s mind azt mutatták nekünk, hogy ez lesz az a játék, amivel érdemes közelebbi kapcsolatba kerülnünk. Aztán megjelent a játék demoja, s a legtöbb gamer kiábrándult az Airtight Games alkotásából. Irányíthatatlan volt, csúnya, unalmas és amikor már az ellenőrzőpontok béne elhelyezése miatt tizedik alkalommal kellett ugyanazt a részt megcsinálni, a legtöbb játékos egyszerűen felállt és otthagyta az egész cumót (a türelmesebbeknek még volt annyi lelki erejük, hogy rákattintsanak az Uninstall gombra). Páran azonban reménykedtünk benne, hogy a teljes játék jobb lesz. Hátha finomítanak még rajta és tényleg azt fogjuk kapni, amit megígértek nekünk. Tévedtünk. A
Dark Void teljes verziója ugyanolyan lett, mint amilyen a demo változat, csak kicsivel többet kellett szenvedni ahhoz, hogy a végére érjünk.
A történet 1938-ban, közvetlenül a második világháború előtt játszódik. Will átlagos magánpilóta, akinek legújabb megbízatását nem más, mint egykori barátnője, Ava adja. A feladat egyszerű, mindössze pár csomagot kell átszállítania az óceán túlsó részére. Felszállás után azonban bonyodalmak adódnak. Mialatt a gép a Bermuda-háromszögön halad át valami elsuhan előtte, s pár pillanat múlva a repülő zuhanni kezd. A roncsok közül kikászálódva az egykori pár egy trópusi szigeten találja magát. Az idilli környezet azonban hamarosan pokollá változik, gépek támadják meg őket, s az egyetlen kiutat egy, a szigeten rejtőzve élő tudós, bizonyos Nikola Tesla jelentheti. Egyre több kérdés merül fel, amire válaszokat kell kapniuk. Kik azok a figyelők? A szigeten élők miért hiszik őket isteneknek? Mi az az üresség? És mi köze van Hitlernek ehhez az egészhez?
A történet első blikkre korrektnek tűnik, ám nagyon sajnálom, hogy a készítőknek nem sikerült kihasználniuk a benne rejlő potenciát. Hiába a teljesen újszerű világ, a két ellenséges frakció, a steampunkra jellemző különleges technikai vívmányok, egyszerűen nem lettek kiaknázva a lehetőségek. A figyelők sztorija még viszonylag kidolgozott a többi elemhez képest, de például az ellenállás teljesen el van hanyagolva. Tudjuk, hogy ott vannak, tudjuk, hogy harcolnak, de semmi egyebet. A szereplők szintén jellegtelenek, nincs köztük egy sem, akire azt mondanám, hogy megszerettem az alatt a bizonyos 8 óra alatt, amíg végigverekedtem magam a játékon. Will teljesen átlagos karakter, semmi kiemelkedő tulajdonsággal nem bír, Ava az a tipikus "tökös csaj", aki egyszerre kemény, kitartó, harcos típus, mégis mindvégig nő marad, a többi szereplő pedig egyszerűen jellemezhetetlen, ugyanis alig töltenek egy kis időt a "vásznon", s azalatt a pár perc alatt, amíg színen vannak, semmi olyat nem képesek nyújtani, amiért akár a nevüket is megjegyeznénk.
Az ellenségek terén szintén sivárság uralkodik. Ezúttal a figyelők azok, akiket irtanunk kell, az egyetlen gond az, hogy szinte semmi különbség nincs az egyes változatok között. Az egyik lézert lő, a másik plazmát, a harmadik meg repkedni is tud, és körülbelül itt ki is fújt az egész. Ha a levegőbe emelkedünk lesznek még ellenünk csészealjak is, illetve egy-két erősebb miniboss is tiszteletét teszi, de ennyi. Több változatosságot azért elvártam volna, mert így elég hamar egysíkúvá válik a játék.
Ami a harcot illeti, mondhatni egész jól sikerült. A játék a manapság oly népszerű fedezékrendszeres megoldással operál, így ha kedvünk van hozzá, faltól falig, doboztól ládáig rohanhatunk, hogy kiugorva a biztonságot nyújtó felület védelme alól megsorozzuk a figyelőket. Az igazság azonban az, hogy mindez teljesen felesleges, mert egyszerűen nem kihívás lenyomni az ellenségeket. Ha akarunk, beállhatunk a tér közepére és onnan szórhatjuk az áldást, az elhalálozástól nem kell félnünk. A fedezékrendszer ettől az apró dologtól függetlenül teljesen rendben van.
Tetszett, hogy a harcokat nem csak horizontális, hanem függőleges módban is le kell bonyolítanunk. A játékban elég sokat fogunk peremről peremre ugrálni/repkedni, s ellenségeink szintén így tesznek. Tulajdonképpen nem sokban más ilyenkor a csata, mint amikor normál módban vívjuk (mindössze annyi a különbség, hogy rá vagyunk kényszerítve a fedezékek használatára), viszont mégis eltér a megszokottól, s ez ad egy újfajta színezetet az egész harcnak.
Ha sikerül ellenségeinket átküldeni a túlvilágra, haláluk után pontokat kapunk, melyeket kedvünkre költhetünk a felszereléseink feltápolására. Három szinten növelhetjük a tűzerejüket (a legutolsó már komoly erőt jelent), illetve miután megkapjuk a rakétahátizsákunk, annak a fegyverzetét is feltuningolhatjuk, s ami azt illeti, nagyon érdemes ezt megtennünk. Az ok egyszerű, de nagyon szomorú is, és itt ki is térnék a játék leggyengébb pontjára, ami nem hogy katasztrofálisra sikeredett, hanem még annál is rosszabb lett.
Az irányítás egyszerűen förtelmes. A földön még nincs is gond, a szokásos billentyűkombináció teljesen jól működik, de amint a levegőbe kerülünk, elszabadul a pokol. Egérrel egyszerűen lehetetlen a jetpacket irányítani, de gamepaddel sem sokkal jobb a helyzet. A legnagyobb gond az, hogy a karakterünk egyszerűen "túlmozog", egy kicsit is meglökjük az egeret és már azt sem tudjuk, hogy hol vagyunk. Szűk helyeken lehetetlen manőverezni, s a nyitott területeken is csak úgy van esélyünk leszedni az ellenséges csészealjat, ha az pontosan velünk szembe jön, és mindenféle extra mozgás nélkül kezdjük el lőni. Ezért érdemes hamar maximumra erősíteni a jetpackünk tűzerejét, mert csak néha-néha lesz esélyünk normálisan eltalálni az ellenséget, máskor örülhetünk, ha egy-egy töltény célba talál.
Ezért is alkalmaztam sokszor azt a technikát, hogy a közelébe érve megpróbáltam elfoglalni az idegen hajókat, amiket utána használhattam a saját céljaimra. Irányítani persze azokat sem lehet, de legalább megmagyarázza azt, hogy miért nem támadtak meg még minket az űrlények. Ilyen irányíthatatlan gépekkel én sem vállalnám be a Föld megszállását...
Nem beszélve arról, hogy a játékban nagyon gázul vannak elhelyezve az ellenőrzőpontok is. A leglehetetlenebb szituációkban ment a játék, de amikor szükség lenne rá, sehol sincs egy checkpoint sem.
A grafika szintén nem egy nagy durranás. Ugyan a játék alatt az Unreal Engine 3 dübörög, de nem lett igazán kihasználva. A textúrák alacsony felbontásúak, összehúzták a nadrágszíjat az effektek terén is, egyszóval nem a kinézete miatt fogjuk a játékot szeretni.
A hangok viszont egész jóra sikeredtek. Változatosak, nem ismétlődnek folyton, ezen felül megtalálhatóak köztük mind a nyugisabb, mind a pörgősebb zenék is.
Tiszteletét teszi Nolan North is, akinek a hangját számos játékban hallhattunk már, így aki odavan az úriember tónusaiért, külön örülhet azoknak a pillanatoknak, amikor Will beszédbe elegyed valakivel.
Sajnálatos módon a
Dark Void személyében nem azt a játékot kaptuk, amire olyannyira vágytunk. Vannak ugyan jó pillanatai, de sokkal több a problémás elem benne, s ezek nagyon le tudják húzni az összképet. Nagyon sajnálom, hogy ennyire gyengére sikerült, ugyanis megvan benne a potenciál. A baj az, hogy a készítőknek ezt nem sikerült kiaknázniuk. Olyan lett a játék, mint egy karácsonyi kitolás. Képzeljünk el egy hatalmas dobozt, ami hatalmas ajándékot sejtet, kinyitva azonban kiderül, hogy csak apró, értéktelen vacak van benne. Pedig ott a nagy doboz, meg lehetett volna tölteni rendesen.
