Dark Souls 2 teszt

Alapjába véve nincsen semmi gondom azzal, ha egy játék nehéz, sőt. Mivel én még emlékszem, hogy milyen volt a Hunchbackkel vagy a Wizards of warral játszani C64-en, kifejezetten igénylem azt, hogy nehezen adja meg magát egy program. Persze határok azért vannak. Ha a saját hibámból halok meg, mert mondjuk béna, lassú és körülményes vagyok, az még oké. Az viszont már nem, amikor a készítők úgy próbálják megnehezíteni az adott játékot, hogy a teszem azt, elbaltázott irányítás mellé még megkapunk a nyakunkba a legnehezebb dögökből több hullámot. Biztos tudjátok mire gondolok. Itt most képzeljetek el egy olyan kiselőadást, ami arról szól, hogy a mai játékok mennyire könnyűek, ami bizony nem kis részt a játékosok hibája.

Ez még mindig nagyon jól néz ki.

Szent meggyőződésem, ha nem puhultunk volna el az évek folyamán, akkor a Demon és Dark Souls játékok nem lehetnének ennyire sikeresek, hiszen nagyon sarkítva, de nem szólnak másról, mint a brutális nehézségről. Persze ettől eltekintve is zseniálisan durvajó volt mindkét rész, hiszen az igazán nyomasztó dark fantasy körítés a túlélésért való harccal karöltve olyan atmoszférát teremtett, hogy hiába patkoltál el akár percenként, magával rántott és nem is engedett. Illetve ne felejtsük el a zsaniális multiplay opciót, hiszen nagyon jó móka volt a barátainkkal karöltve megbüntetni az addig legyőzhetetlennek hit ellenségeket, vagy éppen más világokba átjárni egy kicsit fosztogatni és gyilkolászni. Ne is pepecseljünk tovább, indítsuk el a Dark Souls 2-t és nézzük, hogy mit kínál nekünk a következő, szenvedésektől terhes 100 óra.

Az intro az megint valami káprázatos lett, mind hangulatában mind pedig technikai kivitelezésében. Egy sötét, csuklyát vielő alak lépdel valami olyan hátborzongatóan gyönyörű, kihalt tájon, hogy minden szőrszálam az égnek állt. Botladozva, többször is elesvén aztán nagy nehezen elvonszolja magát egy kapuhoz, ahol egy pokolbéli vihar csap le rá. Ha ez nem lenne elég, egy nem annyira kedves, idős női hang éppen azt ecseteli, hogy azok, akik magukon hordják az élőhalott bélyegét és átkát, sosem fognak megszabadulni az örök kárhozattól. Hősünk egy kis tétovázás után beleveti magát az előtte lévő tavon nyílt örvénybe, hogy megkísérelje a lehetetlent, és megváltást hozzon a lelkének. Ezekkel a nem annyira szívderítő képekkel indul a kaland, hogy aztán egy sötét erdő ellős közepén térjünk magunkhoz. Itt már egy jó nagyot sóhajtottam, hiszen ahogy megpillantottam a tájat, egyből jöttek is vissza az emlékek az előző résszel kapcsolatban.

És akkor újratölt.

Egy kis bóklásázt követően egy házat veszünk észre, ahol a helyi matrónák először kinevetnek minket, aztán pedig verge megalkothatjuk a karakterünket. Itt nem kell visszafognunk magunkat, olyanra szabjuk virtuális képmásunkat amilyenre szeretnénk, majd a kaszt kiválasztása, meg persze a nagyon fontos kezdőtárgy megválasztása után készen is állunk a hirigre. Haha, azt hittétek, mi? Eslő körben én mindenképp valami kardos dolgot választanék (még a veteránoknak is ezt ajánlom), mert a varázslatok erejéből érezhetően visszavettek a készítők. Ahogy kilépünk a kunyhóból, már rögtön találkozhatunk is az első újdonsággal, a tábortüzeknél alapból elérhető fast travel lehetőségével.

Igen, ez a sima DS-ben is ott volt, de csak a játék felétől vált elérhetővé. Miután a folytatás is egy teljesen szabad világú akció rpg, ezért nagoyn üdvözítő, hogy ha elakadunk valahol, akkor nem feltétlenül kell órákat visszagyalogolnunk, hanem egyből repülhetünk is egy másik helyre. Természetesen az eddigi funkcióikat sem vesztették el, azaz itt tudunk majd menteni, meg valamennyire feltölteni a készleteinket, valamint a fáklyánkat meggyújtani. Ez utóbbi szintén egy izgalmas dolog, mert 5 percig ég, aztán csak valami halvány derengés fogja megvilágítani a vaksötét alagutakat. Itt megint egy érdekes döntést kell hoznunk, ugyanis lesznek olyan rusnyaságok, amik rettegnek a fénytől, meggyorsítván az átjutást bizonyos részeken, ugyanakkor ha így belefutunk mondjuk a mamájukba, akkor aztán jön is a You died képernyő. Ha viszont egy pajzsot ragadunk a bal karunkba, akkor sokkal nagyobb biztonságban leszünk, ellenben könnyen lehet, hogy egy szakadékban fogjuk végezni, ami trükkösen lett elrejtve.

A kezelhetőség hála a jó égnek megint nagyon jó lett, egyetlen dolgot leszámítva, amitől már a tutorialban is a falnak mentem: a sprintelésből való ugrás gyalázatosan körülményes. Szerencsére ezt nem kell majd sűrűn használni, de amikor igen, akkor szívni fogunk. Ettől eltekintve az most is igaz, hogy azért nem fogunk meghalni, mert modjuk későn reagálna a gombokra a joy, ezt így kell csinálni, szép munka From Software. Az életerőnk alatt ott a stamina csíkunk is, ami minden cselekvésnél csökken, épen ezért nagyon jól meg kell fontolnunk, hogy egy harcban mikor milyen támadást használunk, ugyanis nulla energiával védekezni sem lehet természetesen. Ha már a HP szóba került: amint elpatkolunk, élőhalott formába kerülünk, ahol valamivel kevesebb lesz a max életerőnk mindaddig, amíg egy Human Effigy nevű tárgyat fel nem használunk. Ez azért egy bájos húzás, mert ebből a kis szalmabábúból iszonyű kevés van, ráadásul a a játék fele után nem is nagyon találunk.

Meg itt is.

Maga a mechanizmus az természetesen marad a már jól megszokott sémánál, azaz a levert ellenségek utáni lelkekből tudjuk fejleszteni magunkat, meg persze találunk majd egy csomó lélekkristályt utunk során is, amit jól gondoljuk meg hogy mikor használunk fel! Azt hiszem, itt az ideje, hogy rátérjek a nehézségre. Ha volt is valakinek olyan félelme, hogy esetleg könnyebb vagy barátságosabb less az elődnél, akkor az most ezt felejtse is el, mivel a DS2 még egy lehelletnyit az előzménynél is szigorúbb. Hiába a jó fast travel lehetősége, irdatlan sokszor fogunk meghalni. Persze az itt is igaz lesz, hogy ezek a halálok nem hiábavalóak, hanem mindegyik után tanulunk valamit az adott ellenség képességeiből, valamint a támadásaiból. Ha nem tisztelettel és alázattal ülünk neki ennek a játéknak, akkor garantálom, hogy percek alatt kontrollert fogunk törni. Fogadjuk el, hogy a game over itt egy szükséges rossz, valamint igyekezzünk tanulni a hibáinkból. Kicsit fogjuk fel úgy, hogy minden egyes harc egy kvázi minijáték, amit meg kell oldanunk.

Az olyanokat meg felejtsük el, hogy 10ezer lélekkel rohangálunk, ugyanis ha kinyírnak minket, a legközelebbi tábortűznél éledünk újra, aztán ha nem érünk el a halálunk helyére, papa lelkek. Szóval a progi még mindig kutya nehéz. Nekem ez mondjuk akkor esett le, amikor a tutorialban három vakond eltett láb alól. Az új világ amúgy ha lehet, még az elődnél is változatosabb, egészen szemkápráztató helyeken fogunk bolyongani. Egyszer a térdig érő fűben gázolunk a szikrázó napsütésben, aztán persze jön egy olyan mocsár, aminél azt hisszük, ez már a Pokol bejárata. Az ellenfelek is sokkal változatosabbak, a főellenségekről meg nem is beszélve! Persze vannak relative könnyen elverhetőek is, de akad majd olyan, mint például a Tükörlovag, hogy legszívesebben kettétörnénk a lemezt a gépünkkel együtt, és elvonulnánk valamelyik hegységbe remetének hogy birkákat molesztáljunk.

Itt még nem.

A grafika viszont eléggé vegyes összképet mutat. A hangulata és a változatossága a terepnek egészen kiváló, csakúgy, mint a játék mérete is. Szerencsére stabilan fut az akció 30 fps sebességgel, ennek viszont ára van. Kicsit olyan, mintha a kamera forgatásánál a kép töredezne, valamint elég sokszor belefutunk majd alacsony felbontású, kifejezetten ronda textúrába, illetve az élsimítás is elég gyenge lett. Mindez persze az elsöprő hangulatból egy cseppet sem fog elvenni, de azt hiszem ez a sorozat is megérett a következő generációra. Az ambient dolgok szintén elég jók lettek, például amikor egy félhomályos folyosón botorkáltam és a végéből valami olyan állandó hörgést hallottam, hogy egy kicsit el is ment a kedvem attól hogy tovább menjek, na, ilyenkor adtam volna egy piros pontot a fejlesztőknek. Zene nagyon nincs a stuffban, de itt nem is baj, mert a környezet annyira élettel teli.

Természetesen a jól megszokott multi is benne van, kibővült opciókkal. Még mindig hatalmas királyság fekete fantomként beletrollkodni másnak a játékába, vagy egy haverral válltvetve küzdeni a dögök ellen. Új lehetőség, ha például egy patkányos covenantba lépünk be, akkor nagyon sok helyen csapdákat tudunk lerakni egy másik játékos világában, amit konkrétan csak akkor venne észre, ha ő is abba a rendbe tartozni. Igen, ez elég rohadék dolog, de nagyon szórakoztató!

Itt viszont igen.

A tartalmat azt hiszem felesleges dícsérnem, hiszen azt csak a jól megszokott brutális jelzővel tudom illetni. Nekem első nekifutásra olyan 50 véres órámba került amire a végefőcímet megsasoltam, de természetesen a felkínált New Game plus opciót azonnal elfogadván bele is vágtam újra. Nagyon jó lett tehát a Dark Souls 2! Csuklóból hozza azt a hangulatot mint az elődök, ráadásul a nehézségre még egy kávéskanálnyit rápakolt. Az atmoszféra kifogástalan, trollkodni mindig jó, a főellenségek durvák, kihívás az egekben. De ezt vártuk, nem? Démonvadászatra és töménytelen Game Over képernyőre fel!

A szomszédom kutyája.