CYGNI: All Guns Blazing teszt

A Konami igazi legenda a videojátékok világában, rengeteg sikercím köszönhető nekik, évtizedek óta ontják a jobbnál jobb (és persze időnként nagyon rosszul sikerült) játékokat, amivel több generáció szórakozását biztosították már. Ha egy ilyen kiadó egy olyan frissí csapatra bíz valamit, mint a skót KeelWorks, akiknek ez az első munkája ebben az iparágban, akkor azért az emberben merülnek fel kérdések - amiket a végeredményt látva viszont egyből el is hesseget.

A CYGNI: All Guns Blazing története szerint az emberiség rommá használta anyabolygóját, a Földet, így új planétán keresett kizyákmányolási lehetőséget, választásuk pedig egy olyan bolgyóra esett, ahol letűnt korok civilizációinak nyomai sem rettentették el: megérkeztünk hát Cygnire. Igen ám, de miután belaktuk új otthonunkat, az eredetileg ott lévő biomech cuccok valahogy életre keltek (ez ilyen vírus fíling) és úgy döntöttek, hogy ledarálnak minket a bolygó színéről.

Készülj fel, hogy KEGYETLEN nehéz játékkal találod magad szembe

Persze az ember jó szokásához híven nem veszi jó néven, hogy hívatlan látogatását meg merték zavarni a hirtelen életre kelt őslakók, így felvesszük velük kesztyűt (vagyis csaj főhős lévén felhúzzuk a bugyira az overállt) és nekiálllunk a darálásnak. Kőkemény darálásnak. A Cygni ugyanis igazi bullet hell játék, egyetlen szempillantásra sincs megállás, és ez az igazi veteránokat is nehéz kihívás elé fogja állítani. De miről is van szó pontosan, ha azt mondjuk: shoot 'em up?

Jómagam azon szerencsések közé tartozom, akik megélték a 8 bites érát - a Commodore 64, Plus/4, ZX Spectrum korszakát - , sőt én még olyan korban nőttem fel, amikor még óriási játéktermek voltak mindenfelé, ezeket pedig uralták az árkád masinák. A mai tinik el sem tudják képzelni, miből maradtak ki - nyilván én sem hogy jelenleg miből maradok ki az ő korosztályukból - , legyen elég annyi nosztalgia, hogy egy megismételhetetlen korszak gyermekeként láttam a semmiből kinőni a mai játékok őseit, a műfajok, stílusok létrejöttét - és ez meghatározó lett számomra, hiszen itt a Game Channel is ugyebár.

Maga a műfaj - illetve anak előfutárai - egyébként igen régóta a videojátékos piac részét képezik, 1962-ben a SpaceWar! (még kör alakú kijelzőn!) tette le a stílus alapjait, már akkor a ma is használatos recept szerint: leginkább űrhajóval egy pörgős csata közepén találni magad, ahol irtózatos mennyiségű ellenféllel kell megküzdened, hogy túléld az adott szakaszt. Minden pálya végén kötelező elem a főellenfél (Boss), aminek legyőzése kis jutalommal jár: néhány másodpercig pihentetheted az ujjaidat az újabb bevetés előtt.

Az ott a Cygni Prime, amire költözik az emberiség - aztán hipphopp feléled egy régi civilizáció és legyak

És ami még mit sem változott az eltelt hatvan évben: nehéz, brutálisan nehéz tud lenni egy ilyen játék. A folyamatosan, nagy és még nagyobb hullámokban érkező ellenfelek, a kikerülhetetlen lövedékek, az irtózatos menniségű látványelem olyan kihívást jelent, amit manapság semmi. Éppen ezért sem lesz a CYGNI mindenki kedvence, hiszen az MMO-kon és FPS-eken elkényelmesedett gamereknek - nem, ezt nem degradálón írtam - olyan megpróbáltatást fog jelenteni, amihez egész egyszerűen sokan nincsenek hozzászokva.

A látvány egyébként egész egyszerűen szemkápráztató: rengeteg szín, elképesztően pörgős játékmenet, hihetetlen mennyiségű és változatos ellenfelek várnak ránk. Ezeket még tetézi a térbeli megjelenítés, ugyanis a bolygó felszíne felett repülünk ugyan és csatáink nagy részét ott is vívjuk, de a földi egységek sem kímélnek minket, így természetesen mi sem kíméljük őket.

A felszínről felnyúló óriási karok, különféle ellenfelek jönnek elő a "ködből" amiket nyilván nem tudunk csak úgy ledarálni, hiszen a talajon lévő elemeket is pusztítanunk kell, így a egyszerre két fegyverrel is megy a gyakás: itt fent a levegőben lévő egységeket, ott lent a földi egységeket kell egyaránt aprítani, és ez sokszor fog komoly fejfájást okozni.

Laza sétagalopp: egy kis piffpuff itt, egy ki bimmbumm ott, aztán jön a csittcsatt is

Merthogy checkpoint mint olyan, egész egyszerűen nincsen. A skót fejlesztőcsapat vérkomolyan vette a műfaj feltámasztását, nincs segítség, ha meghaltál meg vagy halva és punktum. Mármint medium fokozatban, ahonnan nagyon hamar le fog kapcsolni mindenki easybe, ahogy jó mazsola módjára tettem én is. És itt senki ne higgye azt hogy ez könnyű mókát jelent: az engedmény "mindössze" annyi, hogy három életünk van egy egy pályán, és egy hangyányit kevésbé szórják arcunkba a bulletet a dögök.

Nincsenek továbbá powerupok, tehát nem tudunk menet közben fegyvert váltani és egyebek. Egyedüli plusz amit fel tudunk venni, az elhalálozott ellenfelekből származó energia, amire nagyon nagy szükségünk is lesz, hiszen a pajzsunk és a fegyvereink ereje folyamatosan fogy. A felvett energiával azonban mi magunk is tudunk némileg balanszírozni: alapvetően a pajzsunk töltődik tőle, de tudunk átvinni a fegyverenergiába is, hogy még nagyiobb csapásokat tudjunk kivitelezni.

A játékelemek elképesztően festenek, bizton állíthatom az egyik - ha nem A - legszebb játékot kapjuk a stílusban, amit a zene és a hangok csak még tovább tetőznek. Elképesztő precizitással adagolják a nótákat a srácok, olyan atmoszférát teremtve, ami az olyan vén rókák szívét is megmelengetik, nint jómagam. Az igazi hőskorszakot éreztem visszatérni a játékban.

A hajónk fejleszthető is - bár nem sok értelme van

A pályák nehézsége azonban némileg kevésbé balanszírozott mint elvárható lenne, az első pálya kifejjezetten nehéz, ráadásul három boss is van, majd később meg van olyan szakasz, ahol pikkpakk átjutunk. és a legtöbb helyen csak a szokásos egy főellenséget kell legyőzni. Persze elképzelhető, hogy ezzel kis levegővételhez akartak juttatni a fejlesztők, ha megkérdeznék őket, valószínűleg ezt is mondanák.

Fejlődési rendszer egyébként némileg fellelhető, tudunk a hajónkra aggatni időnként ezt-azt-amazt, de sokat ez nem tesz hozzá az élményhez, és nem is könnyen átlátható, merthogy semmilyen magyarázat nincs mellé, gondolták, tapasztaljuk ki. Mindez azonban nem vesz le az összélményből, ami az árkád gépeken nevelkedőknek igazi nosztalgiafaktor, az új generációnak pedig egy új élmény lesz. És mindenkinek igazi kihívás.

Apropó, generációk és nosztalgia. A játékban van coop mód is - szükség is van rá ha mediumban toljuk - . azonban ebben is van egy kis csavar: csak lokálisan működik, azaz online nem tudunk társat keríteni magunknak, bizony ott kell ülnünk egymás mellett és csapatni közösen a jóságot. Igazi retró hangulat, közös pizzakóla és közös ordbálva anyázás. Emellett ranglista is van, nem tudok rá mást mondani: imádom.

Már az első pálya bossa megmutatja mitől döglik a légy. Vagyis mi.

A Cygniben tehát minden elem megtalálható ami egy jó shoot 'em up játékhoz szükségeltetik, egyedül talán a játék hossza lesz az, ami kicsit visszavesz a lelkesedésünkből. Easy fokozaton ugyanis egy kis gyakorlás után másfél - két óra alatt megvagyunk azzal a mindösszesen hét pályával, amit kapunk. Persze átkapcsolva mediumra, vagy akár hard fokozatra tulajdonképpen végtelenné tesszü a játékot: legalábbis az első pálya első húsz másodpercét, mert kábé ennyit fogunk túlélni.

Technológiailag nincs mibe beleküötni, az Unreal Engine teszi szépen a dolgát, a teszt alatt - ami XBOX Series X|S-en zajlott - az égadte egy világon semmi olyan nem történt, amit meg kéne említeni: se egy röccenés, akadás, FPS-drop, semmi a világon. Jól össze van rakva, nah.

Van egyébként egy arcade fokozat is, ami akkor nyílik meg, ha sikeresen teljesítettük mind a hét szintet, na ez való az igazi kőkemény arcoknak. Itt ugyanis egyetlen életünk van, és a hét pálya össze van fűzve, magyarul egyetlen pillanatnyi szusszanásnyi időnk sincsen, egy szempillantásra sem áll meg a dara. Kíváncsi vagyok, mikor jönnek az első jutyub videók, ahol büszkén mutatják majd be a srácok: ők megtették a lehetetlent.

Én nem leszek köztük.