Crackdown 2 teszt

/>A Crackdown első része még 2007-ben jelent meg, s egy igazán szórakoztató alkotásnak számított, annak ellenére, hogy nem volt egy túlságosan bonyolult játék. Feladatunk egyszerű volt, mindent le kellett lőni, ami az életünket fenyegette. Szuperképességeinknek hála ez viszonylag könnyedén ment, akár egy kilométerről is halálos pontossággal szedhettük le ellenfeleinket, a hatalmas ugrásokkal pedig könnyedén menekülhettünk el biztonságos helyre, ha veszélyben volt az életünk. Mivel egy GTA-hoz hasonló free-roam játékról volt szó, ezért értelemszerűen a járművek is fontos szerephez jutottak: minél jobban fejlesztettük a vezetés képességünket, annál jobbá változtak a járműveink is. Ez pedig szó szerint értendő, hiszen amikor beültünk az Ügynökség egyik autójába, az a szemünk láttára alakult át látványos animációk közepette egy szupergéppé. A Crackdownnak volt még egy kiváló tulajdonsága, nevezetesen a kooperatív mód, amelyet azelőtt hasonló stílusú alkotásban még nem nagyon láthattunk. A hab a tortán pedig a Halo 3 bétaverziója volt, amivel ennek a produktumnak a DVD-jéről játszhattunk.


A Crackdown 2 megjelenése ezért ésszerű dolog, az előző rész sikere után elképzelhetetlen lett volna, hogy nem érkezik egy folytatás. A második epizódban azonban már nem csupán a hagyományos értelemben vett bűnözőkkel gyűlik meg a bajunk, hanem az éjszaka megjelenő megannyi mutánssal is. Ha emlékeztek az előző rész végére, akkor volt egy küldetés, amely után egy laboratóriumból kiszabadultak ezek a lények, s a mostani állapot éppen ezért alakulhatott ki. A mutánsok megjelenése remek színfolt a játékban, és ad egy kis változatosságot is, hiszen éjszaka szinte lehetetlen hosszabb ideig egy helyben maradni. Ezek a lények ugyanis sokan vannak, szívósak, ráadásul van közöttük jópár olyan, amelyik elől kifejezetten nehéz elmenekülni.

Nappal azonban ismét a régimódi rosszfiúké a főszerep, akik mindent megtesznek azért, hogy a város lakói rettegésben éljenek. A bandákkal a játék elején azonban jóval kevesebb bajunk lesz, annak ellenére, a mutánsokkal ellentétben ők messziről is veszélyesek lehetnek. A későbbiekben azonban megfordul a dolog, a rakétavetős ellenfelekkel pedig különösen vigyázni kell, hiszen elég egyetlen találat ha egy tetőn állunk, és máris az arccal az utca kövén találhatjuk magunkat. A bűnözők még egy dologban különböznek a mutánsoktól: ők járműveket is tudnak vezetni, így gyakran találhatjuk magunkat olyan helyzetben, hogy egyik pillanatról a másikra hat páncélozott jármű vesz körül. De egy szuperügynöknek még ez se jelenthet gondot.


A hagyományos fegyvereken kívül ugyanis szinte minden tereptárgyat használhatunk fegyverként egy bizonyos fejlettség után. Éppen ez a Crackdown 2 legnagyobb bája: ha úgy tartja kedvünk, akkor egy autót is rádobhatunk az ellenfelekre, vagy éppen egy lámpaoszlop segítségével győzhetjük meg őket arról, hogy nem érdemes harcba szállni velünk. A verekedés is fejlődött egy kicsit az előző részhez képest, hiszen már nem egyetlen fajta rúgásból áll a közelharc, hanem megannyi más mozdulatból is. Ez szintén fejlettség-függő, de egy idő után akár negyven-ötven ütéssorozatot is bevihetünk. Sajnos a verekedés nem működik a legjobban, ráadásul nem is elég látványos: néha úgy tűnik, hogy simán eltalálunk valakit, de valójában mégse, máskor pedig egy láthatóan félresikeredett suhintástól is tucatnyian esnek össze.

A járművek ismét fontos szerephez jutnak, a vezetési képességünk növelésével minden Ügynökség-jármű erősebbé válik. Amennyiben ezen a téren felfejlesztjük magunkat, a járművek is új képességeket kapnak: míg az egyik autón hatalmas gépágyúk jelennek meg, míg egy másikkal akár helyből is fel tudunk ugratni. Autóval közlekedni nem csupán azért éri meg, mert gyorsabban odaérünk a célhoz, hanem azért is, mert egy bizonyos fokig védelmet nyújtanak az ellenfelekkel szemben. Vigyázni kell azonban, mert egyik járgány se elpusztíthatatlan, így ha megjelenik egy szürke füstpamacs a motorháztetőnél, akkor ideje elhagyni a gépet.

Hiába a sok újdonság, a Crackdown 2 eredetiségben messze elmarad az előző résztől. Ez persze természetes dolog egy folytatásnál, de itt még inkább szembetűnő a dolog. A játékban ugyanis semmi forradalmi ötlet nincs, a változások szinte minden eredetiséget nélkülöznek. Bár a fejlődés látható, és valóban vannak használható ötletek (mint pl. a siklórepülés képessége) összességében olyan érzésünk van, mintha inkább egy kiegészítő-lemezzel játszanánk, mintsem egy vadonatúj játékkal. Egyedül a mutánsok jelenléte ad valami plusz ízt a Crackdown új részének, ha ők nem lennének, akkor szinte teljesen ugyanazt a játékot kapnánk, mint három évvel ezelőtt. Éppen ezért ha valaki régen sokat játszott az első résszel, az hamar megunhatja a folytatást. Ugyanúgy gömböket kell gyűjtögetni, az egész város minket támad, a képességeink nyolcvanöt százaléka ugyanaz, és még a járművek között se lehet sok változást felfedezni.

Ez hatványozottan igaz a játék grafikai megvalósítására is: bár a látótávolság jelentősen megnőtt, grafikailag mégis ugyanott tart a játék, mint három évvel ezelőtt. A cell-shaded megoldás akkoriban remek dolognak számított, jelen esetben viszont éppen ez rontja el a látványvilágot. A textúrák messze vannak a 2010-ben elvárható szinttől, ráadásul a karakterek sincsenek túlságosan kidolgozva. Persze ezt rá lehetne fogni a grafikai stílusra (amivel nincs is baj, hiszen a rajzfilmes kinézetet személy szerint mindig szerettem) de bizonyos helyeken nagyon érezhető, hogy itt sokkal inkább a grafikus motorral van a probléma. A robbanások kifejezetten csúnyák, ráadásul ezekkel bőségesen fogunk találkozni egy-egy nagyobb lövöldözés során. A Crackdown 2 engine-je csupán egyetlen dologban nyújt többet az átlagos free-roam játékoknál, ez pedig az ellenfelek száma. A mutánsok megérkezésekor több tucatnyi, vagy éppen több száz karakter rohangál egyszerre a képernyőn, és a játék ennek ellenére sem kezd el jelentősen szaggatni. Ez azonban édeskevés ahhoz, hogy szép jelzővel illessük a játék grafikáját.

Zeneileg már jobb a helyzet, hiszen ezúttal is sikerült remek muzsikákat összeválogatnia a készítőknek. Szinte minden undergroundabb zenei stílus képviselteti magát, a tört ütemeketől kezdve a kicsit ambiensebb hangzású zenéken át a populárisabb rap műfajáig. A robbanások, lövések hangja viszont erőtlennek hat, szemben a járművek hangjával, amelyek egészen jól szólnak. Nem lehet szó nélkül elmenni a kommentátor mellett sem, amit sikerült olyan idegesítőre megcsinálni, hogy az ember már a tutorial során leveszi a hangerőt. Míg a Crackdown legnagyobb varázsa az olykor-olykor beszólogató, humoros narrátor volt, addig itt annyira sokszor lehet hallani, hogy hamar az ember agyára megy. Ezen a téren kissé túllőttek a készítők, sikerült pont azt a dolgot elrontani a játékban, ami talán a legjobb volt az előző részben.

Nehéz dolgom van, mert az első részt nagyon szerettem, és így sokat vártam a folytatástól is. A Crackdown 2 azonban egyáltalán nem váltotta be a hozzáfűzött reményeimet, annak ellenére, hogy még mindig egy kifejezetten szórakoztató játékkal állunk szemben. A négyszemélyes kooperatív mód lehet az egyetlen olyan dolog, ami miatt szívesen ajánlom ezt a produktumot, de csak annak, aki még nem játszott az előző résszel. Akinek viszont volt szerencséje az eredeti Crackdown-hoz, az inkább várjon még egy kicsit, és csak akkor szerezze be magának ezt az epizódot, ha már elfelejtette a nagy előd játékmenetét, mert kétszer pénzt fizetni szinte ugyanazért a játékért nem feltétlenül a legjobb döntés.