Contra: Operation Galuga teszt

Ez a tendencia talán azért lehet, mert a Konami inkább más franchise-okkal óhajtott foglalkozni, vagy a csapat nem akarta vagy nem is tudta a "run-and-gun" stílust tovább vinni az utókornak, minden esetre a legutolsó két Contra játék tükrözi, némileg, ezekt a kevert érzéseket. A Hard Corps: Uprising erős közepes szinten teljesített, a Contra: Rogue Corps viszont igencsak gyengére sikeredett, szóval készen voltam bármire is a mai tesztünk alanyát illetően.

A Contra: Operation Galuga az 1987-es játéknak az újrafeldolgozott kiadása legalábbis elvileg. Ehhez a klasszikushoz nekem ugyan nem volt szerencsém, csupán képeken és videókon láttam, így nem tudom megítélni, hogy tényleg hű frissítése-e annak a címnek az Operation Galuga. De mivel a játék Steam-es leírása azt mondja, hogy új pályák és új ellenfelek néznek velünk szemben itt, ezért inkább nézzük a játékmenetet és ne foglalkozzunk az összehasonlítgatással. Az adaptációhűség nem fontos: az már annál inkább, hogy mégis mennyire sikeredett Contrásra eme móka?

A klasszikus páros, Bill és Lance, rajta van az ügyön. Bicepsszel és hasizommal oldják meg a rejtélyt.

Eléggé. A bejáratott és hőn szeretett struktúrát hűen megőrizte a fejlesztőcsapat, a WayForward. Ez azt jelenti, hogy a mozgás a két dimenzióban történik, viszont a képi világ háromdimenziós (úgynevezett két és fél dimenziós a nézet). Lehet ugrani (néhány karakter duplán is tud), speciális képességet használni (ez különbözik bizonyos szereplőknél) és az adott fegyverünkkel lőni.

Mindegyik pályán a cél eljutni a főellenségig és hülyére lőni azt, miközben az odavezető út teli van rosszaságokkal, katonákkal, élienekkel és mechanikus ellenfelekkel. A kép nagyon hamar meg fog telni lövedékekkel, a motoros pályákon pedig olyan sebességet érnek el a járművek, hogy ember legyen a talpán, aki bármit is fel tud fogni az egészből. Hatásos, az biztos, és megunni sem fogjuk egyhamar.

A töméntelen akció adott, és ez így a jó; a Contra mindig is erről szólt. A főgonoszok ellen viszont már nem elég ráfeküdni a tűz gombjára, miközben ide-oda csúszkálunk a lövedékek elől. Illetve igazából de, ennyi bőven elég, viszont nem lehet azt ész nélkül csinálni. Vagy de, ám akkor hamar találkozni fogunk a "Game Over" képpel. A stílusos győzelemhez az út a gondolkodáson át vezet: meg kell figyelni a különféle támadási szekvenciáit a főmuftiknak és ha működnek a reflexeink, akkor akár sérülés nélkül is túl lehet élni egy ilyen összecsapást. Aztán ott vannak az olyan lassú csigák, mint én, akiknek a HP-rendszer is néha kevés a hasra esés elkerüléséhez.

Ezt úgy hívják, hogy manuális, piros égésű nitró. Vagy mi...

A sztoriba nincs értelme belemenni: élien invázió, világ megmentése, satöbbi. Nem túl izgalmas, és ezt a játék is tudja. Gyors átvezetők és minimális konfliktushelyzetek várnak ránk, és több idő marad akciózni. A kampány nyolc fejezetből áll, melyet egy-két óra alatt gond nélkül teljesíteni lehet, feltéve, ha a HP rendszert használjuk. Akkor még a legmagasabb nehézségi szint (összesen három szint van) sem fog nagy kihívással szolgálni.

A klasszikus Contra mód a cikisebb, ahol nincs "Hit Point"-ja a játékosnak, hanem amint találat éri, elveszít egy életet. És életből alapjáraton sem lesz túl sok, úgyhogy ez az igazi kihívása ennek a mókának, de ezzel nincs baj. Ez a klasszikus. Ha pedig végeztünk a kampánnyal, vagy meguntuk az ott történő bénázásunkat, akkor nekiállhatunk a "Challenge"-eknek, melyek mindegyike egy-egy, a nagyobb pályákból kikapott, etap, apró szabállyokkal megspékelve.

Például nem érhet minket találat, esetleg egy specifikus fegyverrel tüzelhetünk csupán, vagy limitált számú töltényünk van és hasonlók. Ezek kihívások egyáltalán nem könnyűek, de ez nem is meglepő. Igazi türelmet felőrlő feladatokat kapunk, melyek igazán próbára teszik a Contrás képességeinket. Az utolsó játékmód, nem meglepő módon, az "Arcade". Ez igazából a kampány jóval nehezebb kiadása, melyből mellőzték az átvezetőket.

Rengeteg megnyitható karakter is figyel a "Perk"-ek listájában. Mondjuk a fél életünk is kevés lesz a szükséges pénz összeszedéséhez.

Míg a sztori módban a "Game Over" csupán annyit jelentett, hogy a legutolsó "Checkpoint"-tól újrakezdjük a kihívást és a gyűjtött pontszámunk nullázódik, az árkád módban, ha elfogy az életünk, akkor az elejéről kezdhetjük az egészet. Igazából a régi Contra is erről szólt: ismételd addig, ameddig a véredben nincs az összes pálya és "Boss"-taktika.

Függetlenül attól, hogy mely játékmódot nyüstöljük, minden pálya, vagy kihívás után kapunk pénzt, melyet "Perk"-ekre költhetünk el. Ezek képességek, amik vagy passzívak, vagy aktívak. Itt a passzív annyit jelent, hogy a karakterekre kihatással van a "Perk" már megvétel után, viszont az aktívakat fel kell helyeznünk emberünkre egy küldetés előtt. Egy karakterre összesen kettő aktív képességet lehet így felrakni.

A kooperatív mód sem maradhat ki egy ilyen játékból, azonban, valamily érthetetlen okból kifolyólag az Operation Galuga csupán a helyi kapcsolatot engedélyezi; nincs online verzió. Ami azért szórakoztató, mert 2024-et írunk; annyira nehéz lett volna megoldani, hogy a barátok, akik mondjuk nem tudnak mindig egy kanapén találkozni, bármikor nekimehessenek együtt a Contra kihívásnak?

A cél nagyon egyszerű: lenyomni a tüzelés gombját, és a pálya végén elengedni azt.

Ha már negatívumok, akkor lássuk a problémát a játék nehézségi szintjével. Ezt a kalandot, szerény véleményem szerint, nem azoknak találták ki, akik a klasszikus módnak a hívei. A pályák, főleg az utolsók, annyira megtelnek ellenséggel és a környezetbe beleolvadó lövedékekkel, hogy szinte képtelenség minden elől is kitérni. Hiába vesszük meg a kitérés ("Dash") utána sebezhetetlenség "Perk"-et, gyakorta még az is kevés.

Arról nem is beszélve, hogy van egy-két olyan főellenség, akinek az arzenáljában ott lapul legalább egy támadás, mely elől csak a szerencsével határos módon lehet kitérni. Tehát, ha már egy találat elég az élet veszítéshez, akkor sokkal frusztrálóbbá és szerencse-központúvá válik a játékmenet, mint az ügyesség- és a reflexcentrikussá.

További irritációt a fegyver bónuszok okoztak. Mindenkinek meglesz a saját kedvenc párosítása, lévén, hogy kettő lőfegyver lehet nálunk az alapot leszámítva. Ezek között váltogathatunk, és ugyanazt a bónuszt ismét felkapva második szintre fejlődik a már nálunk lévő, így erősebbé válva. Azonban, alapjáraton, ha bekapunk egy ütést, akkor visszacsökken első szintre az épp elöl lévő mordály, ha pedig felveszünk egy harmadikat, mely nem egyezik a meglévő kettővel, akkor az aktuális lecserélődik.

Így kell üdvözölni szívből valakit: má megint te?

Itt a baj akkor válik nyilvánvalóvá, mikor egy nagy golyóviharban találjuk magunkat, hisz ezekre is oda kell figyelni, hogy ne szedjük fel a nekünk nem szükséges bónuszokat. Ha nem lenne a dolgunk így is elég nehéz: nem csak az ártó golyókat vegyük észre a tumultusban, hanem a háttérbe ugyancsak beleolvadó bónuszokat.

Viszont van egy irritáció, mely minden fejezet- és kihívás rajtot bosszantóvá tett, az pedig az irányítás állandó visszaállása az alapra. Igen, ez csak billentyűzetnél van, minden bizonnyal, de ettől függetlenül is nagyon untam már, hogy hiába mnetettem el az adott billentyű-beállítást, a következő alkalomnál ismét visszaraktam magát a kiindulóra. Ráadásul a Konami kód beírásához is kontroller kell: klaviatúrán nem működik. Ennyit erről az "Achievement"-ről.

Az pedig igencsak megkérdőjelezhető, hogy egy móka, mely ilyen kevés tartalommal van ellátva, tényleg megéri-e az árcédulát, melyet a kiadó rábiggyesztett. Alapvetően is egy rétegjátékról van szó, a legtöbb játékosnak nem lenne türelme hosszú távon egy ilyen őrült kihívással rendelkező alkotáshoz, és ugyan hű az Operation Galuga a klasszikus alapokhoz, azért meglepő volt látni, hogy mennyit kérnek érte. Főleg, hogy az igazán vonzó aspektus, a kooperációs rész, megkérdőjelezhető módon lett implementálva.

Nem kell minden ellenfelet megríkani. Pont jár utánuk, igen, de néha a gyorsaság fontosabb.

Mindent összevetve, azonban, nem tudok sokáig haragudni ezen legújabb Contra címre. Az akció, a rengeteg fegyverféle és a játékmenetet színessé, változatossá varázsoló karakterek egy kellemes egyveleget alkotnak, és az a pár óra, amit eme alkotással töltöttem, mindvégig a monitorhoz láncolva tettem, némi frusztrációval kiegészítve. Azonban nekem ez kevés. Én nem óhajtom ugyanazokat a pályákat ismételni, csak azért, hogy sikerüljön előbb-utóbb a klasszikus módot a legnagyobb nehézségi fokon végigcsinálni. Hiába jár az "Achievement" érte (és mint tudjuk, nincs ennél fontosabb).

Viszont másoknak pedig pont ez jelentheti a vonzerőt. Ösztönös, reflex alapú játék, mely tökéletesen visszaadja, hogy miként is éreztünk, mikor gyerekkorunkban legelőször beizzítottuk a 87-ben kiadott csodát egy CRT TV-n, egy sötét szobában, és kora hajnalig próbáltuk visszaverni az űrlények invázióját. A játékmenet retró, hangulatos felépítése, a mogyorót ropogtató kihívás és a kaland végét jelző kép, mely elégedettséggel tölti el a kalandort; ez ott is és itt is megtalálható. Nem egyszerű visszaadni, de mai tesztünk alanyának sikerült. Egy szelet a videojátékos hőskorból. Egészségünkre.