Castlevania Dominus Collection teszt

Ám az asszociáció nagyon jól ment, úgyhogy így lett a Castlevania II: Belmont's Revenge-ből csupán ostoros játék. Eme GameBoy-ra megjelent játék két évvel a csapnivaló Castlevania: The Adventure után jelent meg, és ugyan botrányosan nehéznek tűnt, alig bírtuk letenni. A szolid játékmenetet a hangulatos, kastélyos, magával ragadó atmoszféra tette igazán emlékezetessé. Bár az általunk irányított főszereplő, Christopher Belmont, nem igazán siette el a mozgást, illetve maga a kaland sem volt bántóan hosszú, nem csak mi éreztük azt, hogy egy kiemelkedő alkotáshoz van szerencsénk.

Aztán múltak az évek, felettem pedig elszállt rengeteg igazán kiemelkedő Castlevania cím is. A Castlevania: Dracula X befigyelt egyszer-kétszer, de az inkább egy visszatekintés volt, semmint a jelenkor adománya, ráadásul annak a hajmeresztő nehézségi szintje sem hozta meg bennem a lelkesedést a franchise iránt. Ezekből kifolyólag kimaradt nálam a Nintendo DS-re megjelent trilógia is, mely mai tesztünknek alanya.

Amikor akkorát csapsz a pályára, hogy a főszereplő repülni kezd...

Azonban itt volt az ideje, hogy pótoljak, méghozzá csőstül. Ugyanis a Konami úgy döntött, hogy újra kiadja ezeket a fantasztikus alkotásokat a modern platformokra, és elhozta a PC-seknek és konzolosoknak a Dawn of Sorrow-t, a Portrait of Ruin-t és az Order of Ecclesia-t. Plusz hozzácsapták még ehhez a hármashoz a klasszikus Haunted Castle-t is (illetve ennek a Revisited verzióját is), ami egykoron a játéktermekben lopta az érméket a gyanútlan játékosoktól.

Szóval öt fantasztikus játék egy csomagban. A sületlennek is megéri, főleg, hogy egész elfogadható áron jutunk hozzá olyan alkotásokhoz, melyek a valaha kiadott legjobb Castlevania címeknek számítanak. Kivéve a Haunted Castle-t; az nyugodtan ráülhet egy kaktuszra. Szóval összességében a pozitív értékelést már elkönyvelheti magának a Castlevania Dominus Edition, azonban előbb lássuk, miféle fejfájások értek engem a tesztidőszak során. Ugyanis ért jónéhány.

Ha eddig nem akartunk beszerezni egy kontrollert, akkor most itt lesz az ideje. PC-n borzalmasan kényelmetlen a gomboknak az elhelyezkedése, és megváltoztatni azokat nem lehet. A "QWASYX" billentyűkre lett ráerőszakolva a Nintendo DS kézhez illő sémája, ráadásul az érintőképernyős dolgokat, melyekből szerencsére nagyon kevés volt, az egérrel kellett elkövetni, ami ugyancsak nem volt a legkényelmesebb, lévén, hogy a jobb kezünk el van foglalva a nyíl gombokkal.

A portrékon nagyon látszik, mennyire nem ártott volna a grafika legalább minimális újrarajzolása.

Egyedül a Haunted Castle-nél nem okozott problémát a billentyűzet használata, mivel ott csupán két gombra volt szükségem a túléléshez, de az mondjuk olyan röhejesen nehéz volt, hogy az irányítás kissé merev mivolta volt a legkisebb bajom. Aki nem szeretné a haját tépni, de mégis látni akarja a videojáték történelem egyik pillérét, annak Revisited verzióját ajánlom; azt egy-két óra alatt be tudtam fejezni, anélkül, hogy egyszer is "Game Over"-t kaptam volna. Egészen Drakuláig.

Ott vagy ötször elhullottam, mire sikerült győzedelmeskedni, de mivel a játék állandóan a főgonosz előtt rakott el, azután is, miután elfogytak az életeim, ráadásul Drakinak a második fázisától indulhattam, így igazából ez a változata a Haunted Castle-nek épp a klasszikus ellenkezője; nevetségesen könnyű. Mondjuk én nem bánkódtam, maximum az "Achievement" hiánya miatt.

Rátérve a három főattrakcióra; mivel Metroidvaniákról van szó, hatalmas térképekkel, rengeteg titkos járattal, kinccsel és eldugott főellenséggel, nagyon könnyű eltévedni, illetve ugyancsak nehéz kiigazodni, hogy épp melyik képességet kell használnunk a továbbjutáshoz. A kép jobb oldalán megjelenő térkép ebben valamennyire segít, még ha így is nehézkes látni a zöld ajtóátjárókat rajta, melyek mutatják, hogy hol nem voltunk még. Hab a tortán, hogy azt sem könnyű észben tartani, hol hagytuk el azokat a járatokat, melyek visszavárnak, miután találtunk egy továbbjutást segítő képességet.

A Dawn of Sorrow-ban akár még fegyvereket is készíthetünk.

Az internet persze mindenre gyógyír, de akkor hol a katarzis élmény, mikor rájövünk a körmönfont megoldásokra, amik elvezetnek a játékok végső gonoszához, Drakulához? Mert hiába esszenciális része kedvenc bőregerünk mindegyik Castlevania játéknak, az itten kapott trilógiában egyszer sem fogunk vele találkozni, ha normálisan haladunk végig a történeten.

Mindegyik játékban más-más módon lehet előhozni a fekete köpenyes harapó-fogút; a Dawn of Sorrow-ban el kell követnünk a Paranoia-Aguni-Mina talizmánja triumvirátust, a Portrait of Ruin-ban a brekkencs-Sanctuary-vámpírlányok-megtisztítása hármas vár ránk, az Order of Ecclesia-ban pedig... ki kell szabadítanunk az összes falusit. Oké, kakukktojás, de azért el vannak dugva rendesen azok a lakók. Legalább nem kell a játék mélyére ásni magunkat, avagy az apró elejtett nyomokból kikövetkeztetni egy megoldást, ami vagy működni fog, vagy nem. Illetve végső soron a Dawn of Sorrow-ban sem fogunk Drakulával találkozni, csak valami démoni manifesztációjával, így az pedig a kakukktojás kettő pont nulla.

A Dominus Collection alapjáraton nem változatott semmit a játékokon, aminek a negatív hatásairól majd lentebb lesz szó. Viszont kaptunk jónéhány játékmenetet elősegítő kiegészítést. Például egy idővisszapörgetési képesség lesz az arzenálunkban, mellyel kiránthatjuk magunkat egy halálos bakiból, de az időt csupán pár másodpercig lehet visszaforgatni. Továbbá sokkal gyorsabb "Game Over" képváltásokat és játékújraindításokat is kapunk, ami egy jó dolog, ugyanis jópárszor meg fogunk halni, hála a váratlan főellenség-technikáknak, illetve a minket elárasztó szörny- és csapdatömegnek.

Draki kastélya mókás csatornákkal van ellátva; a higiénia nagyon fontos, mint tudjuk.

Továbbá nem vagyunk a mentési pontokhoz kötve, hanem egy külön menüben bármikor elmenthetjük és visszatölthetjük a játékállásunkat. Azonban én azt mondom, hogy ne éljünk ezekkel; egyáltalán nem nevezném nehéznek egyik játékot sem a trilógiából, ráadásul ezeknél a kalandoknál a felfedezés, illetve a tapasztalat- és kincsgyűjtés a lényeg. Élvezzük ki, hogy mindezt saját erőből tesszük meg, és engedjük el az internet, illetve a modern korból fakadó segítség-halmazt... legalább addig bírjuk idegekkel, ameddig nem válik túl nevetségessé a céltalan körbe-körbe szaladgálás.

Én a kezdőknek az Order of Ecclesia-t ajánlom, mint első kihívást. Itt a pályaszerkesztés nem olyan vészesen labirintusos, több helyszín van, így némileg lineárisabb a menet, ám mégsem fogjuk azt érezni, hogy a játék a szánkba rágja az irányt. Érdemes ezen cím letolása után belevetni magunkat a Dawn of Sorrow és a Portrait of Ruin kavalkádjába. Azonban pályafelépítés ide vagy oda, amint belekezdtem az egyik címbe, nagyon hamar elragadott az és alig bírtam letenni.

Ijesztően addiktív tud lenni a szörnyek irtása, a szintlépkedés, a jobb tárgyak és a képességek összeszedése, a főellenségek sárba tiprása, miközben (mellékesen) kibontakozik körülöttünk a sztori. Jó, ne várjuk lenyűgöző narratívát, de egy ilyen játékféléhez tökéletesen illenek ezek a mesék, mert könnyen emészthetőek, és azért tartalmaznak egy-két érdekesebb fordulatot.

Ahogy a térkép nő, úgy válik egyre nehezebbé a navigáció.

Jó Castlevania szokás a szörnyek újrahasznosítása, és ez ennél a trilógiánál sincs másképp. Eléggé feltűnő lesz eme tendencia, főleg ha maratonban tervezzük lenyomni ezeket a címeket. Végső soron elfogadható ez (félig-meddig), hisz több száz egyedi lényt összehozni nem egyszerű, de azért bökheti a szemünket a nagyjából ötven kreatúra, kiknek a jelenléte állandóvá válik játékról játékra. Továbbá a prezentáció is fel fog tűnni és nem a jó értelemben. A grafika semmit sem változott, ami azért baj, mert nem egy Nintendo DS kis kijelzőjét fogjuk bámulni.

Engem mondjuk nem zavart, hogy a pixeleket meg tudtam számolni a képen, de el tudom képzelni, hogy a modern kor gyermekeit ez nem fogja meghatni. Plusz a hangoknál is igazán javíthattak volna itt és ott, mint például az Order of Ecclesia Brachyura összecsapásánál. Tudom, az eredetiben is egyértelműen egy férfihang üvöltött ennek az egyértelműen nem emberi lény torkából, és már ott is nagyon furán hangzott.

Ami viszont a leginkább piszkálta a szépérzékemet, az a Dawn of Sorrow-ban túlságosan is gyakran előforduló helyesírási hibák. Való igaz, akinek volt szerencséje az írásaimhoz, az tapasztalhatta, hogy én is előszeretettel ütök félre a billentyűzeten. Azonban én rögtön tudok javítani, és ezt meg is teszem, ha fény derül a bakira. A játékkészítőknek volt több, mint tíz évük összeszedni ezeket a hibákat, és mégsem tettek a javítás irányában semmit.

Belmont Simon a fejében hordja a fejszéjét. Stílusteremtő.

Ebből pedig azt szűröm le, hogy a Konami csupán egy gyors bevételi forrást akart szerezni a Castlevania Dominus Collection-nel. Hisz tényleg nem csináltak semmit a játékokkal, azt leszámítva, hogy optimalizálták modern PC-kre és konzolokra. Egyedül talán a Haunted Castle kapott egy új verziót, de azzal nem hiszem, hogy bárki is nagyon sok időt eltöltene, főleg, hogy ott van mellette a három nagyágyú.

És még így is azt kell mondanom, hogy megéri beszerezni eme kollekciót. A Dawn of Sorrow, a Portait of Ruin és az Order of Ecclesia ennyire jó játékok. Minden negatívum, amit felsoroltam, eltörpül, mikor újra elragad a hangulat, és ismét nekilátok, ezúttal egy új játékmódban, hogy legyőzzem Drakulát, illetve hogy minden sarkát bejárjam a kastélynak. Plusz most már Achievement-ek is járnak a főellenségek lecsapásáért és a nehezebb kihívások teljesítéséért.

És mint tudjátok, ennél fontosabb dolgot én el sem tudnék képzelni egy videojátéknál. Viszont miután túltettem magamat ezen a trivialitáson, azt vettem észre, hogy az egyik szemem sír, a másik pedig nevet. Nem bírom abbahagyni a játékot, de szomorú vagyok. Kicsit. Így csak kihagyhatatlan ez a játékgyűjtemény, pedig ha némileg többet foglalkoztak volna vele a készítők, akkor legendássá is válhatott volna.