Egy vallomással szeretném kezdeni ezt a cikket, hiszen bár kedves feleségem is imádja a videojátékokat - többnyire a könnyed, casual címeket és a kalandjátékokat -, olyan még nem fordult elő velem, hogy valamit ő ajánlott volna a figyelmembe. Pontosabban volt, de egy Alan Wake vagy egy Diablo III mellett kinek volna kedve olyan programokkal játszani, amelyeknek se történetük nincs, se komolyabb mondanivalójuk, csak azért vannak, hogy az emberek elüssék unalmas óráikat. A Botanicula esetében azonban megfordult a kocka!
Egy megfáradt nap után erőtlenül dobtam le magamat az ágyra, amikor megláttam, hogy a laptopon valamiféle videojáték fut. Azonnal rá is pillantottam, mire asszonyom közölte velem, hogy ez a legújabb szerzeménye, az a címe, hogy Botanicula. Ahogy néztem az idióta karaktereket, az enyhén szürreális víziókra hasonlító világot, valamint az érdekes fejtörőket a képernyőn, arra lettem figyelmes, hogy magam is elkezdtem érdeklődni a program iránt, így csakhamar átmentettem magamnak a kicsikét, majd gyors utánajárással rájöttem, hogy miért is tetszhetett nekem meg szinte azonnal a Botanicula.
Mi, hogy én? Én aztán oda be nem megyek!
Rövid utánaolvasást követően ugyanis azonnal kiderült, hogy ez annak az Amanita Designnak a legújabb alkotása, akiknek annak idején a Machinariumot is köszönhettük. Jómagam egészen odáig voltam az imént megemlített címért, így felfokozott izgalommal vágtam bele magamat egy borongós hétvégén a Botanicula érdekes világába. Aki annak idején játszott már a Machinariummal, az tulajdonképpen azonnal otthon fogja érezni magát a játékban, hiszen ugyanaz a kezelőfelület, valamint részben ugyanaz az irányítási formula fogja fogadni a kíváncsiskodókat. Ez a megállapítás azonban - nagy sajnálatomra - nem húzható rá teljes egészében a játékmenetre, valamint a koncepcióra sem, ilyen téren ugyanis a Botanicula teljesen más, mint robotos elődje. Kezdjük rögtön a koncepcióval, illetve a történettel amelyet ezúttal sem narrációk vagy hosszú, unalmas és "túlírt" szövegfoszlányok segítségével fogunk megismerni, az egész sztorit ugyanis az emberi kreativitásra alapozottan, tulajdonképpen mi képzelhetjük hozzá a látottakhoz, így klisé ide vagy oda, tulajdonképpen mi írjuk.
Hiába néztek ilyen értelmesen, akkor sem tudom mit kell csinálni!
Alakítani ugyan nem tudjuk, hiszen a kampányban egy cseppnyi szabadságunk sincs - ha csak az nem, hogy melyik helyszínt vizsgáljuk meg előbb -, de ennek hiányát nem igen fogjuk érezni a rövidke, alig 4-5 órás végigjátszás alatt. A Botanicula egyébiránt - akárcsak az Amanita Design összes komolyabb projektje - egy ferde tükröt állít a mai társadalom elé, ennek köszönhetően semmit nem mondd ki, mindenre csak utal, de ha egy kicsit is rátalálunk arra az ösvényre, amire a fejlesztők szerettek volna terelni minket, akkor igazán komoly, világmegváltó igazságokat is felfedezhetünk a háttérben. Az egész játék egyébiránt egy fa tetején, a lombkoronában játszódik, amely mikroszkopikus szinten mozgalmasabb hely, mint elsőre gondolnánk. A szürrealista, mondhatni absztrakt ábrázolásmód miatt ugyanakkor garantáltan nem is olyan lesz a végeredmény, mint amilyennek az előbbi mondat alapján bárkinek is eszébe jutott, hiszen az Amanita Design mindig is híres volt arról, hogy kiforgatja, a valóságot amolyan "Varjúdombi mesékhez" hasonlatos látványvilággal társítja.
Kihez mész, körtéhez vagy almához?
A történet egyébiránt rendkívül nagy vonalakban arról szól a Botaniculában, hogy az imént említett központi helyszínként szolgáló fát - illetve a fa körüli erdőt - megtámadta egy fekete, leginkább pókhoz hasonló veszedelem, kis hőseink pedig elhatározzák, hogy ha életük árán is, de megvédik szeretett otthonukat a gaz területrablóktól. (Kapásból tucatnyi hazai vonatkozással lehet megtölteni a mű koncepcióját, ha nem a liberális média által elénk tett szűrőn keresztül tekintjük a világot... Na, de csitt!) A főszerepet rögtön öt hős kapja meg, akik különféle naturalisztikus teremtmények, így lesz köztük gomba, faág, magocska és egyéb beazonosíthatatlan teremtmény is. Ha most azt hiszed, hogy ezzel a fejlesztők óriási változatosságot akartak elérni, így többféle módon megoldható fejtörőket, számtalan végkifejlettel záródó történetet, akkor nagyot fogsz csalódni, az öt főhős ugyanis egyszerre fog mozogni és a teljes kampány során talán kétszer vagy háromszor lesz szükségünk arra, hogy valamelyik karakter - egyébként nem létező - speciális képességét kihasználjuk. Kihagyott ziccer, nemde?
#tv#
A Machinarium szerelmesei ugyanakkor leginkább azért fognak szomorkodni a Botanicula miatt, mert az Amanita Design emberei úgy határoztak, a kemény fejtörőket inkább könnyedebb, közérthetőbb, gyakran inkább ügyességi játékokból ismerős feladványokra cserélik, hogy ezzel egy szélesebb körben is ismerté tehessék alkotásukat. Első kézből jelentem, hogy ez a céljuk sikerült, hiszen míg feleségem segítség nélkül könnyedén kijátszotta a Botaniculát, addig a Machinariumnál többször is segítenem kellett neki, ami jól mutatja, hogy melyik cím sikerült nehezebbre és szól inkább a hardcore rétegnek. A Botanicula ettől még természetesen egy kalandjáték, ahol a kattintgatásé a főszerep - összességében tehát egy point n click címről beszélünk esetében -, a fejtörők többsége azonban immáron nem a logikára és a gondolkodásra épül, sokkal inkább a gyűjtögetésre, a képernyők közti száguldozásra, illetve a nevettetésre, hiszen képzeljünk akármennyire komoly koncepciót is a háttérbe, a megvalósítás, a kis gyagyás karakterek minden esetben mosolyt fognak csalni arcunkra.
Otthonos lakás! És milyen szép gyerekeeek...
Így jómagam is teli pofával röhögtem végig azt a néhány szintet, amivel a Botanicula megajándékozott és elmondhatom, hogy egy életre szóló élményt sikerült szereznie számomra, lényegesen nagyobbat, mint egy újabb tucat FPS vagy egyéb akciójáték. Azt ugyanis én is tényként közlöm, hogy a játék könnyebb volt, mint robotos elődje, de ez nem jelenti azt, hogy rosszabb is egyben, hiszen az általa közvetített élmény, de sokkal inkább hangulat valami elképesztő lett. Ehhez természetesen kell egy bizonyos gyermeki megközelítés, egy olyan hangulat, hogy ki tudjuk nevetni az elénk táruló viccesebbnél-viccesebb jeleneteket. A Botaniculát nem szabad komolyan venni ilyen téren, csak annyira, amennyire az életet, hiszen az életben is tudni kell, mikor kell nevetni és mikor kell éretten hozzáállni egy feladathoz. A Botanicula valami ilyesmit tanított meg számomra, még akkor is, amikor éppen egy elveszett gesztenyecsalád gyermekeit kutattam, egy tucatnyi kétlábú szárnyas barna izét kerestem vagy éppen gőzmozdonyhoz hasonló csigával mozdítottam félre egy denevért az utamból, hogy megszerezzem a továbbjutás kulcsát.
Ez most vagy egy nagy lopótok, vagy tökön bököm magamat.
A játékra igencsak jellemző a nagy arányú összetettség, így ahogy elkezdünk egy szintet, rögtön találkozni fogunk egy fősodrású fejtörővel, amely alá általában sok-sok apró kicsi kihívás társul. Így tehát miután nekilódulunk egy pályának, körülbelül a közepéig egyre nagyobb zűrzavar kerekedik körülöttünk, egyre nagyobb felfordulást okozunk magunk körül, ám az utolsó pillanatokra, amikor már végre a legfőbb feladvány megoldása is a tarsolyunkban van, akkor fog kitisztulni előttünk a kép. Ennek köszönhetően a Botanicula is egy tipikusan olyan alkotás, amelyet egyszer kell betöltenünk ahhoz, hogy immáron soha többé ne szabaduljunk meg tőle, hiszen egyrészt képes azonnal rabul ejteni - már az első sikerélményt követően - a játék, ha pedig belekeveredtünk valamibe, akkor azt rendszerint addig nem is fogjuk tudni letenni, ameddig a végére nem jártunk. Azt ugyan külön kihangsúlyoznám még egyszer, hogy sajnálom az összetettebb fejtörők hiányát - talán egyszer ha elakadtam a játékban -, de hozzátenném rögtön, hogy a Botanicula azért kissé másabb koncepciót képvisel a mechanizmus terén, mint a fentebb sokszor említett Machinarium.
Pingu remake?
A játék esetében ugyan fontos megjegyezni, de egyáltalán nem mérvadó a küllem, ami önmagához képest szépnek nevezhető, de nyilván nem mérhető az AAA kategóriás címekhez. Az absztrakt ábrázolásmód miatt képes felkelteni és fenn is tartani az ember figyelmét, legnagyobb pozitívuma az, hogy akár még egy több éves laptopon is kényelmesen elfuttatható, nem igényel erőművet. A hangok esetében aztán ki kell emelnem, hogy valami elképesztő munkát végeztek az illetékesek, a zenék, de sokkal inkább a hangeffektek terén, amelyek ráerősítenek erre a kissé - elnézést a kifejezésért, de én így látom - idióta hangulatra. A Botanicula mindezen együtthatók segítségével képes könnyedén mosolyt csalni arcunkra, de mindezt úgy, hogy mellette azért komoly mondanivalóval is rendelkezik, ha képesek vagyunk kreatívan hozzáállni a koncepció feldolgozásához. Ha a Machinarium neked nehéz volt, netán valami könnyed, de korántsem átlagos fejtörőkkel ellátott kalandjátékot keresel, akkor a Botanicula alighanem számodra is egy életre szóló élményt tud majd nyújtani. Azért remélem kapunk majd még hardcore kalandot is az Amanita Design-tól!
