Bloodforge teszt

Különös, hogy a Climax Group éppen a God of War újbóli felparázslása előtt fogott hozzá egy olyan letölthető címhez, amely ugyan csupán egyetlen vonásában - éspedig a szeretteit az isteneken megtorló hősben - emlékeztet minket a Sony méltán elismert franchise-ára, mégsem mondanám, hogy túl szerencsés húzás volt. Részben azért, mert egy közel 2GB-os keretek közé szorított matéria formájában roppant nehéz ugyanerre a sémára egyedülálló és mindenekelőtt emlékezetes koncepciójú játékot gyártani - legfőképp pedig azért, mert a Bloodforge valójában meg sem próbál maradandót és a maga nemében egyedülállót alkotni.

A gyomorfekély nem játék!

A főmenüben poroszkálva meglehetős buzgalom kerít hatalmába minket, mert a komor, egyszersmind sajátos képi világ már ekkor megnyeri a szívünket. Itt már sejtjük, hogy nem egy Chevy Chase családi vígjátékai ihlette világba fogunk csöppenni, ha rásuhintunk a new game-re, sokkal inkább a kelta hitvilág sötét és hátborzongató univerzumába, ahol vérfagyasztó kreatúrákkal és az emberi gyarlóság minden vonásával rendelkező istenségekkel akasztjuk majd össze a bajszunkat szarvunkat. Nos, ami azt illeti, e tekintetben aligha leszünk csalódás áldozatai.

A Bloodforge világával ugyanis mind grafika, mind képi világ, mind pedig hangulat tekintetében elégedettek lehetünk, már ha nem feledkezünk meg róla, hogy mindezt egy 2GB-os játékból sajtolták ki számunkra a készítők. A lenyűgöző vizualitások egyik alappillérét képezik természetesen a kelta mitológia inspirálta motívumok, rúnák, jelképek és ellenségek, akikből viszonylag sokféle-fajta próbál megfékezni bennünket megtorló hadjáratunk során. A mintegy 5-7 órányi játékidő alatt körülbelül ötféle, merőben sajátos környezeten fogjuk átverekedni magunkat: havon, dzsungelen, hegyeken át beretváljuk majd az ellent, egy ízben pedig még az alvilágban is megfordulunk.

Ezt beszéljük meg háromszemközt!

Azonban mihelyst a kezünkbe vesszük az irányítást, már kezdjük gyanítani, miféle szerzettel is akadt dolgunk. Crom vezérlését nem mondanám kifejezetten reménytelennek, ám a kiforratlan jelzőt annál inkább kiérdemelte. Az ugrás és a vetődés animációi láttán menten az ajkunkba harapunk, a pokol azonban akkor szabadul el minden további nélkül, ha kardot rántunk vagy felajzzuk számszeríjunkat...

A Bloodforge harcrendszere ugyanis nemhogy rossz, de időnként egyenesen tragikus, és kizárólag akkor élvezhető egy csöppet, ha néhány órányi játék árán valamelyest kitapasztaljuk az automatikus - és rendkívül kaotikus - célpont-rendszert, illetőleg az idétlen kamerakezelésből fakadó tengeribetegségen is túltesszük magunkat. Kellő tapasztalat hiányában a játék nehézsége hatványozódik, arról nem is beszélve, hogy Crom cimboránk időnként nemes egyszerűséggel nem azt csinálja, amit parancsolunk neki... Amennyiben sikerül kooperációra bírnunk, úgy szót se róla, igazán káprázatos - ámbár kissé korlátozott számú - kombóknak és fatality-knek lehetünk szemtanúi. Már amennyiben az operatőr nem a föld alól szeretné kísérni a jelenetet, mert bizony a rossz pozicionálás és egyéb technikai malőrök időnként gáncsot vetnek az élménynek. Azt már nem is említem, hogy védekezésre nincs lehetőségünk, csak félrevetődésekre, ami gyakori alkalmazását tekintve előbb lesz nevetséges, mint izgalmas és látványos.

Akkor én ezt most olyan indijánádzsónszosan kicserélem egy ilyen homokzsákra és spuri!

Továbbra is a harcoknál maradva úgy érzem, kötelességem említést tenni a felettébb lelombozó Boss-fightokról, amiknek főszereplői értelemszerűen nem mások, mint Crom, illetőleg a kelta mondakör egyes istenségei, akik nem ritkán olyan gigászi méretekben fordulnak elő, hogy láttukra maga Kratos is elismerően füttyentene. Azonban fájdalom, de erejük közel sincs méreteikkel egy súlycsoportban... Legyenek akármilyen óriások (és fantáziadúsak) is, a velük vívott csaták többnyire gyerekesek, monotonok és hosszasak. A bossoknak jobbára 3-4 támadásuk van, amiknek szemlátomást még a sorrendjét is igyekeznek tartani, és persze semmiből sem tanulnak.

Érdekes ellentmondás jellemzi a Bloodforge harcrendszerét, mert hiszitek vagy sem, a potenciál megvan benne ahhoz, hogy egy emlékezetes vendettát faragjanak az élményből. A játékban négy olyan fegyverünk is akad, amiket még jobbra és nagyobbra cserélhetünk: a kard, a kalapács a karmok és persze a számszeríj, amelyekhez (ez utóbbi kivételével) egyedülálló kombók dukálnak. A fegyverfelhozatal és a kombók mellé tehát mehet a pipa. A klasszikus hack 'n slash feature-ök képviseletében itt a Rage, avagy a féktelen dühvel és fürgeséggel való kaszabolás, amelyet a két bumper lenyomásával aktiválhatunk - ha pedig újból lenyomjuk őket, akkor a legközelebbi ellenség életét egy rövid QTE-vel kiolthatjuk. A Rage egyébiránt az egész játék lelke: Rage-csíkunkat az ellenség vérével tölthetjük fel, látványos kivégzések révén - ezért is a vér a játék fő motívuma. Amennyiben éppen nem fűlik a fogunk a direkt konfrontálódáshoz, mágiához is folyamodhatunk, de nem óhajtom lelőni a poént.

Ejnye, Crom! Így berozsdál a kardod!

Gyakorlatilag tehát semmi olyannal nem lesz dolgunk, amivel a műfaj korábbi képviselőiben ne találkoztunk volna, azonban nem is várjuk, hogy Crom újfent világra hozza a spanyolviaszt, elvégre mindez remekül működne. Épp csak nem működik, mégpedig a fentebb vázolt technikai hiányosságokból, így a bajos kamerakezelésből és a célpont-rendszerből fakadóan.

Aki pedig online megmérettetésekre áhítozik, az haladjon is tovább, itt ugyanis néhány hevenyészett és nem kimondottan hasznos online feature-nél többet nem fog találni. A játék eme vonása ugyanis kimerül abban, hogy két fejezet között megleshetjük ismerőseink pontszámait, illetve összeállíthatunk nekik egy kiadós ellenséges hullámot, hadd szenvedjenek.

A gonosz tudós végterméke: Hannibal Lecter, egy ház és Russel Crowe keresztezése

Végeredményben:
- Na de kapitány! Hisz ez csak egy mezei letölthető arcade cím! - mondhatná a felbőszült olvasó, én azonban úgy érzem, ez a játék mintegy aláássa a letölthető produktumok iránti bizalmunkat, amit az olyan ambiciózus és emlékezetes alkotások építettek fel, mint amilyen példának okáért az Alan Wake's American Nightmare. És míg mások sok vér és izzadság árán igyekeznek érvényt szerezni a kisméretű, ám sok esetben a dobozos játékokat is felülmúló letölthető game-eknek, addig a Bloodforge harsány röhögéssel a kezünkbe nyom egy irritáló kamerával és irányítással ellátott hack 'n slash-t és kiszúrja a szemünket egy nevetséges történettel - mintha meg sem próbálna a kedvünkre tenni.

Akármennyire is elnéző gamer vagyok, a Bloodforge esetében sajnos inkább a negatívumok oldalára dől a mérleg... Ám azt egy szóval sem mondom, hogy ne tegyetek egy próbát vele, elvégre ez csupán az én véleményem, és igazság szerint sokan még akár mérsékelten szórakoztatónak is találhatják azt a Crom társaságában eltöltött 5-7 órát... Én azonban amondó vagyok: jól gondoljuk meg a dolgot, mert 1200 MS pontért különbet is megkaparinthat magának az ember.