Bionic Commando teszt

21 évvel ezelőtt történt, hogy a minőségi játékairól ismert Capcom szabadjára engedte Nathan Spencert, alias a Bionikus katonát. A játék elképesztő sikereket ért el, innovatív újításai gamerek tömkelegét kötötték a TV elé, miközben joystickok ezreit küldte az örök vadászmezőkre. Tavaly nyáron megjelent az eredeti cumó felújított, modernizált változata, amely ismét visszahozta a köztudatba az oldalnézetes platformjátékokat. A Rearmed azonban csak az előszele volt a valódi folytatásnak, amely idén meg is érkezett minden jelentősebb platformra. Lássuk hát, hogyan sikerült Spencer kapitány kalandjait átültetni a 3 dimenziós világba.


Tíz év telt el azóta, hogy felszámolva az Albatrosz projekttel Nathan Spencer megállította a császáriakat, s kiszabadította a világ ünnepelt hősét, Szuper Joet. Felbuzdulva a robotkarú ügynök sikerén, a kormány megkezdte a szuper katonák gyártását, ám ahogyan az lenni szokott, kezdetben nem minden alakult tökéletesen. Az első harcosok közül kettő - Forge és Shrike - pszichikailag összeomlott, egyikőjük sem tudott élni a beépített implantátumokkal. Mivel katonának nem voltak alkalmasak, ám a civil életbe sem engedhették volna vissza őket, ezért a T.A.S.C. úgy döntött, eliminálja őket. Nathant küldték a feladat elvégzésére, aki azonban a parancs ellenére megpróbált segíteni nekik.

Miután a parancsnokság megtudta ezt, Nathant felmentették katonai szolgálatai alól, elvették bionikus karját, s halálra ítélték. Kivégzése napján azonban terroristák egy különleges töltetet robbantottak Ascension City szívében, melynek következtében a város szépen lassan darabjaira hullik. Az omladozó épülethegyek, elárasztott terek alkalmatlanná teszik a földi csapatok bevetését, a légi védelem miatt pedig az égi erők bevetése is lehetetlen. Az egyetlen aki alkalmas a feladatra nem más, mint főhősünk. Nathan visszakapja a karját, s amnesztiát ígérnek neki, ha megállítja a támadókat. Főhősünk - lévén gyakorlatilag nincs más választása - elfogadja az ajánlatot, s hamarosan az omladozó városban találja magát. Itt kapjuk meg Nathan irányítását, s ez az a pont, melytől kezdve jó pár órán keresztül minden ügyességünket latba vetve kell leszámolni az alvilággal.

A sztori, bár ismerős lehet szinte bármelyik B kategóriás mozifilmből, viszonylag érdekesnek bizonyult, s a játék végéig tartalmazott meglepetéseket, vetett fel megválaszolandó kérdéseket. A gond egyedül az volt, hogy ezekre senki sem felelt, s a produktum legvégén csak lestem, miközben lassan realizáltam, hogy most ezekre tényleg nem kapunk semmi választ sem...


A játékmenet semmit sem változott az első rész(ek) óta, feladatunk most sem sokkal több, minthogy A pontból eljussunk B pontba, meghackeljünk egy számítógépet, és irány a C pont. A következő pálya ugyanez. A különbség mindössze az, hogy az oldalnézetes megoldás a süllyesztőbe került, helyét átvette a manapság szinte alapnak számító 3 dimenziós megvalósítás. Sok játéksorozat bukott el ezen a ponton, nem egy olyan cím juthat eszünkbe, amely két dimenzióban aranyat ért, ám kiterjeszkedve a térben csúnyán elbukott. Jelen tesztünk tárgya, a Bionic Commando ugyan nem feltétlen ehhez az utóbbi csoporthoz tartozik, nem egyszer gondoltam a játék alatt arra, hogy milyen jó volt anno a Rearmeddel játszani....

A háromdimenziós megvalósításnak köszönhetően sokkal szabadabban használhatjuk a robotkarunkat, bármibe belekapaszkodhatunk, hogy gyorsan továbblendüljünk, szinte bármilyen tárgyat felkaphatunk és az ellenségnek dobhatunk, csak rajtunk áll, hogy pisztollyal a kézben kopogtatunk-e be a rossz fiúkhoz, vagy egy kettészakított autóval tesszük ugyanezt.


Hiába tudunk azonban szuper gyorsan haladni, oszlopról oszlopra ugrani vagy fáról hirdetőtáblába kapaszkodva továbblendülni, aki egy teljesen nyitott és szabad játékmenetet vár, sajnos igen nagyot fog csalódni. A játék ugyanis iszonyatosan lineáris. Lábunk alatt talaj van, tíz méternél magasabbra pedig nem érdemes lendülni, mert a radioaktív sugárzás pillanatok alatt megöl. Nincs sem jobb, sem bal irány, csak a végtelen egyenesség. A házak között utazni olyan, mintha egy hatalmas ereszcsatornában játszadoznánk. Teljesen mindegy, hogy a cső jobb vagy bal oldalán partizánkodunk, úgyis ugyanoda lyukadunk ki, ráadásul az előre meghatározott irányból - aki tehát stratégikus csapásokat, meglepetésszerű "hátulról/fentről támadunk, ahol nem számítanak ránk" típusú játékot vár, jobb ha máshol keresgél.


Mint ahogyan az elvárható egy katonai bevetés alkalmával, ellenségünk nem csak a radioaktív sugárzás és 180 centiméternél mélyebb víz lesz - hősünk, köszönhetően a mázsás karjának nem éppen egy úszóbajnok -, hanem számtalan két lábon járó egyén is próbálja bizonyítani a nagy világnak, hogy legyőzhetnek minket. Legtöbbször sima, néhány fős kevláros-golyószórós terrorista csoport próbálja majd utunkat állni, később azonban egyre több lesz a különböző robotokba bujtatott egyén is. Ez előbbiek legyőzése nem okozhat senkinek sem gondot, a gépszörnyek azonban már egy kis fejtörésre buzdítanak minket. Legtöbbjüket csak egy-egy bizonyos időben/ponton sebezhetjük, s ha még ha tudjuk is, hogy itt is az alkalom, nem feltétlen lesz meg a lehetőségünk, hogy bevigyünk egy találatot.

Az embereken és gépeken felül persze lesznek még bossok is, bár sajnos nem olyan mennyiségben képviseltetik magukat, mint azt az előző részben tették, s inkább csak a játék végén jelennek meg.

Az ellenségekkel kapcsolatban három igazán nagy problémám volt. Az első a nehézségi szintjük. Az átlagkatonákat pillanatok alatt szétverhetjük, míg a gépszörnyeket órákig csépelhetjük, csak nem akarnak megfeküdni.


A második nem más, mint a tölténygondok. Sohasem volt semmi lőszerem, fegyvereim szinte mindig üresen kongtak, s mondhatjuk erre, hogy a karunk használatára próbáltak minket ösztönözni ezzel, de ez sokszor szinte lehetetlen volt, köszönhetően annak, hogyha egyszerre akartunk megmérkőzni egynél több robottal - pontosítok: mindegy, hogy mi mit akartunk, mindig legalább kettő páncélos csoda vigyorgott ránk egy azon időben -, nem egyszer kellett újrakezdenünk a viadalt. Ennek az oka nem más, mint a harmadik fő problémám, az életenergiánk.

HP-nk szinte alig van, legkönnyebb fokozaton is néhány lövéstől már vörösen dübörög a képernyő, ha rákoncentrálunk az egyik ellenségre, biztosak lehetünk benne, hogy a társa abban a pillanatban már tölti a plazmafegyverét. Mondhatnánk erre, hogy a realizmus miatt volt szükség rá, de a játékban nem a valósághű ábrázolás a fő motívum. Hol van ugyanis a valósághű ábrázolás akkor, amikor egy tíz emeletes házról leugorva talpra érkezünk és vígan futkosunk tovább az akció után? Na ugye...

Személyi számítógépünkre a nextgen verziók portolása érkezett meg, s mint az ilyenkor lenni szokott, ezt az irányítás alaposan meg is szenvedi. Az még nem lenne gond, hogy az alapbeállítások nevetségesek, hogy polip barátunk is elveszne a gombok között, hiszen egyszerűen átírjuk őket. A kamerakezelés jól sikerült, a célzás viszont már nem az igazi. Egy külön gombot kell lenyomva tartanunk, ha célkeresztet is akarunk, enélkül csak vaktában durrogtathatunk. Megszokható, de számomra akkor is zavaró volt.


A legnagyobb problémám azonban nem is az előbbiekkel volt, hiszen állítás/szokás kérdése az egész, hanem az, hogy a portolást végző csapat arra nem vette a fáradtságot, hogy átírja a játék során megjelenő irányítási tippeket. Hogy szemléltessem miről is van szó, mondok egy példát. Éppen egy speciális mozdulatsort kellett bevinnem, ha egyről a kettőre akartam eljutni, amikor a játék jelezte, hogy nagyon gyorsan kezdjem el nyomogatni a "B" gombot, ha kezdeni is akartam valamit. Ehhez volt szép ábrám is, egy vörös gomb lebegett a szemeim előtt, prezentálva, hogy melyik is az. A gond az, hogy én billentyűzeten játszottam és lövésem sem volt, hogy melyik lehet az a nevezetes "B". Irány a főmenü, beállítások, irányítás, és ott megnézhettem, hogy a "B" gomb az nem más, mint a támadás, ami nekem akkor a bal egérgombom lesz. Vissza a játékba, egér használva, a játék azonban nem hagyta annyiba, a mozdulatsorom következő eleme az "X" volt. Ismét ábra, ismét a felmenők emelgetése, ismét főmenü, ismét játék, ismét egy tipp, hogy nyomjam meg a... Lényeg a lényeg, szörnyen nagy hibának találom, hogy ezt az elemet bent hagyták a játékban.


Ha már az előbb annyira lelkesen emlegettem a beállításokat, úgy vélem itt az ideje, hogy megemlítsek egy apróságot vele kapcsolatban: alig van lehetőségünk bármit is csinálni, az irányítás még úgy ahogy testre szabható, de például a megjelenés konfigurálásánál azt hittem az agyam eldobom. Lehetőségünk van megváltoztatni a felbontást, a gammát és... mást nem. Kiválaszthatjuk, hogy a kettes melyik hatványa a szimpatikus a monitorunknak és kész, le is út, fel is út. A baj ezzel csak az, hogy a játéknak elég magas a gépigénye, s ha valakinek még esélyes is lenne, hogy futtatni tudná, ha kikapcsolhatna pár effektet, nem lesz meg a lehetősége.

A grafika egyébként egész szépre sikeredett, bár egy-két plusz effekt igazán helyet kaphatott volna még. Ami a kinézetet általánosságban illeti, már kicsit húztam a számat az ötvenedik ugyanolyan utca láttán, a folyton feltűnő Capcom-Pepsi-Nvidia hirdetéseken, a hatvanhatodik alagútnál pedig úgy éreztem, belealszok a játékba.


Vannak a játékban érdekes elemek, kreatív ötletek, a gond az, hogy amint találkozunk velük, egyből el is lesznek kaszálva. A játékon rengeteget dobna a szabad játékmenet, mégis, a radioaktivitás miatt mintha csak egy drótkötélpályán lengedeznénk. Az irányítással semmi gond nem lenne, de az egészet hazavágják a folyton megjelenő Xbox kontrolleres tippek. A külcsín összességében szép, az ismétlődő helyszínek azonban sokat levesznek az élvezetből. És végül, az ellenségekkel sem lenne semmi baj, ha nem néhány -féle lenne belőlük, és azokat sem lenne lehetetlen megölni.

A Bionic Commando összességében nem lett rossz játék, ám az igénytelen portolás meglátszik a végső pontszámon. Aki teheti, annak ajánlom, hogy próbálja ki, aki viszont csak egy laza lengedezős mókára vágyik, az nyugodtan kapja elő a Reameredet. Összességében jobban szórakoztam rajta, mint a jelen tesztünk alanyán.