Anthem teszt

A másik dolog pedig az, hogy lelkünk mélyén egy kicsit mindannyian Tony Starkok vagyunk és egyszerűen imádunk robotokkal, vagy különféle durva páncéllal, fegyverzettel ellátott repülő bádogdobozokat irányítani, hogy aztán pusztító tűzesőt zúdítsunk ellenfeleinkre. Nos, így bő negyven órányi játék után egészen bátran kijelenthetem, hogy az Anthem nem csak az idei, hanem a tavalyi, vagy az előtti év talán legnagyobb bukása. Erős állítás, sokáig tiltakoztam is ellene, nem akartam leírni, de kénytelen vagyok, annak ellenére, hogy a pontszámon talán nem látszik annyira.

Mielőtt belecsapnánk, muszáj szót ejtenem a meglehetősen hosszú tesztelési szakaszról. Mivel egy MMO(szerű) játékról van szó, ezért alaposan fel kellett térképezni a dolgokat, hogy ne innen-onnan összelopott információval lássuk el a Tisztelt Olvasókat. A másik ok meglehetősen egyszerű: volt három olyan nap, amikor egészen egyszerűen lehaltak az EA szerverei és semmilyen formában sem lehetett elindítani a stuffot.

Ez amúgy figyelmeztetésként szolgálhatott volna már jó előre, de akkor még reménykedtem, például abban, hogy a sztori majd elviszi a hátán az egészet, ha a gunplay, a loot, vagy a technikai oldal köhécsel. Ez volt az első tévedésem. Bastion világában járunk, ami meglehetősen high-tech, ugyanakkor több középkori elem/eszme is felfedezhető benne.

Nem, ma te tisztítod a budit!

Mi egy név nélküli katonát alakítunk, egészen pontosan egy Freelancert. Ők azok, akik hatalmas páncéljukban, a javelinben igyekszenek a planétát ért külső-belső támadásokat elhárítani. Ha úgy tetszik, amolyan elit zsoldosok, a jó ügy szolgálatában. Történetünk kezdetekor épp az eddigi legnagyobb szabású hadműveletbe csöppenünk, ugyanis éppen tombol a Heart of Rage, egy elképesztően veszélyes vihar, amit egy ereklye, a Cenotaph gerjesztett. Hősünk első bevetése ez, ami némi közjáték után elképesztően nagy kudarcba fullad és csak mi, illetve egy Haluk nevű pilóta éli túl az egészet.

Két évet ugrunk előre az időben. Már nem vagyunk kezdő pilóták, több megbízás került a hátunk mögé. A helyszín Fort Tarsis, egy előretolt erőd a főváros és a még mindig tomboló HoR között. Egy helyi titkosügynök a segítségünket kéri bizonyos ügyek felgöngyölítésében, aminek természetesen az lesz az eredménye, hogy megint az események sűrűjébe csöppenünk.

Kezdésnek legyen elég ennyi, a sztori felfedezését és kibontását rátok bíznám. Sajnos túl sok jóra ne számítsunk, mert mind a főbb szereplők ábrázolásában, mind pedig az elbeszélés minőségében talán ez az eddigi leggyengébb alkotása a BioWare-nek. Olyan unalmas, sablonos, sótlan karaktereket sikerült összehozniuk, hogy az már csoda. Ráadásul a kommunikációt, a "mesében" való elmerülést úgyszintén eléggé fapadosan oldották meg. Központunk tehát Fort Tarsis lesz. Amikor itt kolbászolunk, a nézet át vált FPS-re, mi meg komótos tempóban felfedezhetjük az eléggé vérszegény negyedet. Térképünk jelzi, ha valakivel tudunk csacsogni, aminek igazából semmi értelme az időhúzáson kívül. Oké, tudom, ez egy online shoot and loot lövölde, nem kellenek a felesleges interakciók.

Öreg barátom, a drága Connection Lost

Úgyszintén itt kapjuk meg a sztorit tovább gördítő elsődleges direktívákat, illetve a kiemelt mellékszereplőknél jelentkezhetünk be a mellékes tevékenységekért. Utóbbiak abszolválása az adott személy kvázi privát dolgait meséli el, amiért természetesen extra felszerelés üti a markunkat. Lehetőségünk van úgynevezett Contract-ok felvételére is, ami csupán annyiban különbözik a többi opciótól, hogy a végjáték után újra megcsinálhatjuk őket, brutális nehézségen. Az erőd központi részét a meglehetősen impozánsan festő javelinünk foglalja el.

Érthetetlen baklövés, de csak és kizárólag itt tudjuk váltogatni felszerelésünket a Forge opcióba lépve. Tehát azt felejtsük el, hogy menet közben találunk valami király flintát és magunkra akarjuk applikálni. Csak a misszió végén van erre lehetőségünk, amint visszatérünk bázisunkra.

Robotruhánk erősítésénél úgyszintén egy eléggé fapados rendszert kapunk, ami még ezen kívül is több sebből vérzik. Az elvégzett tevékenységekért Xp-t kapunk, ami persze magával hozza a szintlépést is. Minél magasabbra jutunk, annál több lehetőségünk van páncélunk erősítésére, mert a különféle megnyitható slotok természetesen szintekhez van kötve. Lőfegyverből egyszerre kettő lehet nálunk, de van gránátunk, illetve egy hasonló erőt képviselő nyílás, ahova rakétát/plazmát meg egyéb nyalánkságokat rakhatunk.

Nahát, pont mint Olaszoszágban!

Azt felejtsük el, hogy a likvidált, kemény ellenfelek majd ritka és jó cuccokat dobnak. Ahhoz, hogy a legjobb felszerelést megnyithassuk, a craft szisztémát kell használnunk, ami magával hozza a gyalázatos mértékű grindolást, de erre később még visszatérek.

Ahogy megnyitjuk a játékteret, elsőre biztosan leesett állal fogunk pillogni. Amint először felszállunk és próbálgatjuk a repülés adta szabadságot az valóban lenyűgöző. Iszonyúan szép minden, vízeséseken robogunk át, fejest ugrunk a legnagyobb tavakba, aztán két centire a talajtól felverjük a port, hogy utána kilőjünk az égbe. Az első két-három óra tényleg nagyon szórakoztató, mert a kezelést jól eltalálták, illetve valóban gyönyörű a külcsín.

Aztán rájövünk a nagy örömködés közepette, hogy túl sok változatosságot nem sikerült belecsempészni, miután a negyedik, majdnem pontosan ugyanolyan rom mellett haladunk el. Szóval igen, valóban szép a stuff, de valami elképesztően repetitív, már ami a helyszíneket illeti. Itt jött amúgy a második hatalmas mélyütés: a küldetések. Teljesen mindegy, hogy éppen mit csinálunk, mindig pontosan ugyanaz lesz a menet.

Tudtam hogy rossz kerozinnal tankoltam

Elképesztően sokat repülve megérkezünk az első helyszínre, itt kiírtjuk, akiket kell. Utána megint sokat utazva megérkezünk a második részhez, ahol pár darab relikviát begyűjtve egy helyben kell állnunk, közben lövöldözni egy kicsit. A végén jön a no respawn zone, érkezik egy nagyobb adag ellenfél, akiket ha lemészárolunk vége a missziónak. Nem viccelek, a teljes játékidő alatt ezt fogjuk csinálni. Ez olyan szintű pofátlanság, amire tényleg nehéz szavakat találni. Ráadásul hőseink se egyszerűek, mindenre rácsodálkoznak, akár negyvenedjére is, én meg ordítok közben hogy ember, ezt csináljuk tíz órája, min lepődsz meg? Szóval hihetetlenül unalmassá és monotonná válik az egész pár óra után.

Gondoltam én, majd hátha a többi mód segít ezt feledtetni. Tudni kell, hogy co-op stuffnak lett eladva az Anthem, ezért minden egyes feladatot egy négy fős osztaggal oldhatunk meg. Persze átválthatunk privát játékra is, de az meg úgy el lett dugva, hogy percekig csak vakartam a fejem, majd amikor megtaláltam, állandó jelleggel pop-up üzeneteket dobott a game, hogy tuti egyedül akarok kóricálni? Szóval, van nekünk egy olyan, hogy Freeplay, amikor szabadon bejárhatjuk a térképet.

Ilyenkor joggal számítanánk rá, hogy a közösség egy nagyobb szeletével találkozhatunk, akikkel majd összeállva a random eseményeket jól megoldjuk. Nem. Ilyenkor is maximum négy játékos van az egész térképen, ami több, mint nevetséges. És igen, gondolom kitaláltátok, hogy a hangzatos nevű World Eventek pontosan azok, mint amit amúgy feladatként felvehetünk az erődben.

Én is leszek egyszer ekkora

Végső elkeseredettségemben rányomtam a Strongholds pontra, ami ugye a helyi raid/strike. No, ebből a játék befejezéséig összesen egy darab áll rendelkezésünkre. Amint lezártuk a fő sztorit, kapunk még kettőt, amiből az egyik egészen pontosan az, mint az utolsó küldetés. Itt már tényleg nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, pedig a legkomolyabb problémáról nem is beszéltem, de azt hiszem, itt az ideje. Technikailag olyan vérlázítóan alacsony szintet képvisel a játék, hogy az nehezen feldolgozható. Oké, állandó net kapcsolatot igényel, ezen már nem hördülünk fel 2019-ben. Azon már inkább, hogy amikor egy frissítés érkezik, mindenképp meg kell várni, amíg lejön, mert egyszerűen nem indul el a stuff annak hiányában.

Amikor játék közben haladsz előre, de valamiért folyton visszadobál pár métert a cucc, az már valami. Utána érkezik a connection lost felirat. Ha szerencséd van, pár perc után megtalálja magát és folytathatod, ha meg nincs, akkor szó nélkül kivág a főmenübe, mentés nélkül, nyilván. Néha elfelejt betölteni bizonyos ellenfeleket, ti meg csak álltok és bámultok. Vadul gyilkolsz egy ellenséget, akinek nem csökken az életereje, hogy aztán hirtelen, minden átmenet nélkül elpatkoljon. Vagy csak szimplán keresztül mennek rajta a golyók.

Elkezdesz három barátoddal egy missziót, akiket a felénél kirak a rendszer, hogy vadidegenekkel pótolja. A fentiek csupán a jéghegy csúcsa, mert nem beszéltem a szétcsúszó hangokról, rossz időben megjelenő feliratokról meg a többiről. Tény, hogy folyamatosan érkeznek a javító patchek, de sokszor még mindig vállalhatatlan az egész.

Pfhú haver, hogy én mit találtam a budiban

A töltési idők sem egyszerűek. A negyven, játékkal töltött órámból hat egészen biztos, hogy a loading felirat bámulása volt, szóval hideg élelmet ne felejtsétek el bekészíteni. Ezeknél a stuffoknál ugye nagyon hangsúlyos az endgame tartalom. Nos, jelentem, hogy ebben is elvérzik az anyag, ugyanis csak és kizárólag grind fesztivál jellegű dolgokat ad pluszban a már említett kettő darab strike mellett.

De ha már itt tartunk, rúgjunk bele magába a gyűjtögetésbe is. Ahogy említettem, hiába ölsz meg brutális fenevadakat, az ellenértéke gyakorlatilag nulla, mindenképpen magadnak kell legyártani a legmenőbb cuccokat. Ehhez viszont brutális mennyiségű nyersanyag kell, amit csak és kizárólag egy misszió végtelenbe nyúló ismétlésével tudsz megszerezni.

Hiába mész neki legdurvább fokozaton mondjuk a végső küldetésnek, a jutalmad nem lesz sokkal jobb, mint mondjuk Normal nehézségen. Szóval ez a porció is teljesen balanszírozatlan. Az egyetlen, amit őszintén dicsérni tudok, azok az exopáncélok. Négy féle ruha között tudunk választani, amik tényleg teljesen más játékstílust kívánnak meg. Emiatt, ha esetleg pár barátunkkal összeállunk, akkor nyomokban szórakoztatóvá válik az egész. Lassan itt lesz az ideje, hogy konklúziót vonjak, mert a végén haragomban tovább módosítom a pontszámot, nem fölfelé.

Romantikus esti séta

Adott tehát egy teljesen fantáziátlan világ, már-már katasztrofális technikai háttérrel, amit a végtelen önismétlődéssel, valamint a totálisan bugyuta, inkonzisztens történettel próbálnak meg eladni. Ordít szerencsétlen Anthemről, hogy ez egy echte single player cuccnak készült és az utolsó órában kellett megerőszakolni az egészet az online miatt.

Azt mi, egyszerű játékosok valószínűleg sosem tudjuk meg, hogy a BioWare magától tervezte ennyire rossznak, vagy az EA szólt bele túlságosan, mindenesetre nyíltan kimondhatjuk, hogy az Anthem mind a kasszáknál, mind pedig a kritikusoknál méreteset hasalt. És nagyon valószínű, hogy a fejlesztőknek ez volt az utolsó programja. Ha magamba nézek, ki kell mondanom: talán jobb is, ha ezek után lehúzzák a rolót.