Alice in Wonderland teszt

Nem állná meg a helyét az a kijelentés, hogy a játék készítői nagyon bőlére eresztették a játékkal kapcsolatos információk szolgáltatását. Ami azt illeti, a teszt kezdetéig alig tudtam valamit a játékról, igaz azonban, hogy a hangzatos kijelentések elmaradása nem feltétlen rossz dolog. Az adaptációk legnagyobb részével kapcsolatban mindig hallhatunk olyan nyilatkozatokat, amelyekről ugyan mindenki tudja - beleértve a játék készítőit -, hogy alig fog valami megvalósulni belőle, de azért csak mondják az erre szakosodott emberkék az előre betanult szöveget: "Ez a játék megváltoztatja az adaptációkról alkotott véleményünket!", vagy éppen "Olyan produktummal lesz dolgunk, ami alapjaiban rengeti meg az egész ipart!".
Jelent tesztünk tárgyát azonban teljesen elkerülte a marketing gépezete, így hamis ábrándok nélkül, tiszta lappal kezdhetett. Láttunk már ilyenre példát, így az esély itt is megvolt. Kár, hogy nem sikerült ezt kihasználni.

A játék története a film eseményeivel párhuzamosan halad. A kezdő képsorokon láthatjuk, amint a Nyalka Nyulat (White Rabbit) követve Alice egy gödörbe esik, s egy különös zuhanást követően egy még különösebb szobában találja magát. Miután lehúzza az előtte lévő "Igyál meg!" feliratú palack tartalmát, teste pöttöm méretűre zsugorodik, s a megszeppent lány elfut a helyszínről, mielőtt a fentebb említett nyúl a helyszínre siethetne. Itt kapjuk meg az irányítást a mindig ideges füles felett, s innentől kezdődik az a jó pár órás babysitter kalandunk, melyben végig a címszereplő hölgy útját egyengetjük.


A játék során öt, egymástól teljesen eltérő karaktert irányíthatunk, melyek mind egyedi képességekkel, no meg sajátos stílussal bírnak. Legelőször a Nyalka Nyulat fogjuk kontrollálni, aki amellett, hogy az idegösszeomlás szélén áll, az órája segítségével bármikor képes megállítani az időt. A második irányítható karakter Malymkun lesz, az aggresszív harcos egér. Csatákban nagyon nagy segítséget jelent, de különleges képessége nincs. A harmadik szereplő nem más, mint Április Bolondja (March Hare), aki ugyan tiszta elmebeteg, de legalább a telekinézise hasznos tulajdonság. Utána következik a Bolond Kalapos (Mad Hatter), aki azon kívül, hogy roppant unszimpatikus karakter, a játékvilág egyik legkreatívabb képességével rendelkezik, a perspektivitással. A legutolsó karakter Vigyori úr (Cheshire Cat), aki teljesen olyan, mint egy igazi macska. Kifinomult, csendes, s ha kell, láthatatlanná tud válni. Szó szerint.


A játéknak két központi eleme van, legfőképp a harcra és a fejtörőkre koncentrál. A csaták eleinte egyszerűek nincs más dolgunk mint hevesen nyomogatni a "Támadás" gombot, később azonban már komolyan oda kell figyelnünk, hogy mikor milyen technikát alkalmazunk. Az idő múlásával ugyanis egyre több ellenséggel gyűlik meg a bajunk, ráadásul a kártyakatonák erősödnek is. A kezdeti alap harcosokat felváltják a bárdosok, majd később a pajzsos társaik, akiknek a sebzése csak azután lehetséges, hogy előtte telekinézissel kirántottuk a kezükből a pajzsukat. A harcok során azonban nem csak magunkra kell figyelnünk, hanem a címszereplő hölgyre is vigyáznunk kell. A játék elejére még nem jellemző, később azonban egyre többször előfordul, hogy egy-egy katona megragadja a Alice-t, s megpróbálja a szívkapun át a Vörös Királynő elé hurcolni. Ilyenkor vagy a katonát kell próbálnunk megállítani, vagy pedig ha már a kapuhoz vonszolta a lányt, akkor Őt kell visszahúznunk az örvényből.

A harcok fizikai részét Malymkunnal érdemes vívni, a kisegér hihetetlen gyorsan képes szétcsapni az ellenfél sorai között, nem beszélve arról, hogy sebességének köszönhetően nagyon kicsi az esélye annak, hogy eltalálnak minket. A csatákat azonban "szellemi szinten" élvezetesebb lebonyolítani, ami a képességek használatát takarja. Nyalka Nyúl az idő mellett a katonákat is le tudja fagyasztani, Április Bolondja telekinetikus dobásait nem kell részleteznem, Vigyori úr a láthatatlanságát kihasználva pillanatok alatt hátba tudja támadni a katonákat, míg a Bolond Kalapos a két ujjával egy másodperc alatt összezúzza a papírlegényeket.


A játékmenet magját a harcok mellett a fejtörők adják, amelyről csak pozitívan tudok nyilatkozni. Ugyan az Alice in Wonderland a kalandjátékoknak a közelébe sem érhet ilyen téren, más adaptációkhoz, platformjátékokhoz képest messzemenően jól teljesít. Egyes részeken tényleg el kell gondolkodni, s ez az a játék, ahol nem válik be az a technika, hogy a józan eszünkre hallgatunk. Van, ahol végeláthatatlan ajtók között kell bóklásznunk, máshol a fejjel lefelé fordított konyhában kell alkotnunk, de olyan is előfordult, hogy a sivatagot kellett átszelnem úgy, hogy csak egy kötelet követtem, ami bizony néha eltűnt a homok alatt. Ami miatt nagyon bejöttek ezek a részek, az az, hogy egyrészről kombinálnunk kell a karakterek képességeit (mindig is oda voltam a csapatalapú játékokért), illetve nem erőltették a készítők az ilyen részeket. Nincs időre menő feladat, nincs alig megoldható rejtvény, nincs véres verejtékezés, csak színtiszta élvezet.

A fejtörőkhöz sorolnám még a boss harcokat is, mivel a ezek inkább arra építenek, hogy rá jövünk-e, mi a keményebb ellenfelek legyőzésének a kulcsa, mintsem a tényleges harcokra. Akárcsak a fentebb említett részek esetében, itt is el kell gondolkoznunk, de ha megvan a megoldás, utána már gyerekjáték megcsinálni őket.


A fentiek mind szépek és jók, de itt körülbelül ki is fogytunk a pozitív dolgokból.A játék kinézete ugyan nem csúnya, de nagyon idejét múlt. Kis terek vannak, szegényes a környezet, a karatereket baltával faragták s az összes textúra olyan, mint ha Paintben dobták volna össze őket. Értem én, hogy PC mellett Wii-re adták ki csak ezt a játékot, de valami grafikai tuningot akkor is elvártam volna.

A hangok szintén roppant gyengék, ugyan a zenék jól sikerültek, a szinkron szintén roppant gyenge lett. Ami azt illeti, pont a főszereplőket találtam nagyon kritikán alulinak. Alice olyan, mintha végig csak olvasná a szövegét (de azt is úgy, mint egy diszlexiás 8 éves), semmi élet, semmi beleélés nincs a játékában. A Bolond Kalapos szintén nagyon gáz, ugyanazt tudom az ő hangjához is hozzáfűzni, mint Alice-éhoz. A Hold felszínén több az élet...


Kritikán aluli a játék irányítása is. A kamerakezelés szánalmas, egér támogatás nincs, ha játszani szeretnénk, marad a billentyűzet, illetve ha van egy kontrollerünk, azzal még élvezhető is a dolog. Megszokható a kontroll, de akkor is nagyon gáz, a Resident Evil 4 óta nem láttam ennyire igénytelen portot. Az egértámogatás hiányával az a legnagyobb baj, hogy a célpont kijelölést teljes mértékben a számítógép végzi, és valahogy egyszer nem sikerült elsőre befogni azt a tárgyat, területet, amelyet szerettem volna. A fejtörőknél ez nem volt akkora probléma, mint említettem, ott az idő nem számít, de a harcoknál nem egyszer szívtam emiatt a fogamat. A menüben azonban máig nem bírok navigálni, egyszerűen katasztrofális, ahhoz képest a Dark Void repülős része maga a megtestesült Nirvana...


Az Alice in Wonderland összességében átlagos adaptáció lett, mégis szívesebben játszottam vele, mint más filmekből készült játékokkal. Vannak gyenge pontjai, ez tény, s a portolás olyan gyenge lett, mintha a büfés néni ültette volna át a különböző platformokra két pizzás csiga eladása között. Másrészről azonban a harcok jól sikerültek, s a fejtörők is tényleg megállják a helyüket. Ha az Alice Csodaországban című filmet egy citromnak vesszük, akkor a játékváltozat a limonádé. Átlagos lötty, ami semmi extrát nem nyújt ugyan, viszont arra tökéletes, hogy a moziból kijövet leöblítsük a szánkban maradt popcorn ízét. Ha azonban olyan adaptációra vágyunk, ami tényleg maradandó, rossz helyen keresgélünk. Hiába a citrom, ami közös mindkét italban, az Alice in Wonderland soha nem fog olyat ütni, mint pár feles tequila.