A Quiet Place: The Road Ahead teszt

Ha valaki nem ismerné az egyébként elképesztően klisés alaptörténetet: bolygónkat idegen lények, a Halál Angyalai szállják meg, akiknek egyetlen célja, hogy mindent kinyírjanak ami él és mozog, pontosabban aminek vér folyik az ereiben. A gonosz és felettébb otromba lények ugyan nem látnak semmit, azonban olyan kifinomult hallással rendelkeznek, amit a földi élőlények mindegyike megirigyelne, a legapróbb zörejre is azonnal ugranak és hajszál pontosan a zaj forrásának helyére.

Ennélfogva talán nem meglepő, hogy ember és állat alig maradt szeretett anyabolygónkon, aki pedig még lélegzik, konkrétan teljes némaságban éli életét - már ameddig tudja. 2020-ban, nem egész három hónap alatt kipusztul a Föld nagy része, hiszen ezek a dögök áthatolhatatlan páncélzattal is rendelkeznek, ha a vadászképesség nem lenne elég. Az A Quiet Place: The Road Ahead története pontosan ebbe a világba illeszkedik, a sztori láthatóan némileg a Hang nélkül: Első nap után játszódik, egész pontosan 110-120 nappal a dögök érkezése után.

Mi ez a rohadt nagy beázás, ráadásul egy garázsban? :O

Bár a játék követi a film által kitaposott utat, a szereplők teljesen újak, így nem a filmekből megismert Abbott családdal kell megküzdenünk az életben maradásért. A főszereplő, akit - dobpergés - mi irányítunk, Alex Taylor, egy fiatal nő, aki várandós anyaként különösen nehéz helyzetben van, ráadásul asztmásként még plusz terhet is le kell gyűrnie. A célunk, hogy Alexet eljuttassuk egy olyan biztonságos helyre, ahol megszülheti gyermekét. A helyzetet fokozza, hogy a lány túlélése nem csak a csendes lopakodáson fog múlni, de folyamatosan figyelnie kell hogy legyen nála asztmapipa is.

Noha úgy hangozhat, hogy ez jelentéktelen elem, főleg annak fényében, hogy meglepő módon bőven van elszórva a játéktéren ilyen egészségügyi eszköz, korántsem az - sőt a játék központi - igencsak eltúlzott - eleme. Alex tüdejének állapotát folyamatosan jelzi egy hud, ami több színt és rezgést is jelent: a fehér esetén minden oké, de ha elkezdünk izgulni, akkor a tüdő sárgulni kezd, végül pedig pirosba megy át a szín, ami egyenes út a halálhoz. Főleg ha elkezd összeomlani a tüdőnk.

Ekkor - illetve ha nincs nálunk tabletta - nincs mese, bármilyen helyzetben is vagyunk, elő kell kapni egy asztmapipát és befújni. Igen ám, de ez nyilván nem jár hang nélkül, és a szisszenésre azonnal felkapják ocsmány fejüket a dögök is, amikből ha egy is túl közel van, hát megoldja hogy többet ne kelljen fújkálni. És ide jön még az A Quiet Place: The Road Ahead egyik legérdekesebb eleme, mégpedig hogy fülessel játszva (és persze egy horrort hogy máshogy lehetne játszani) bekapcsolható a mikrofon funkció, amivel szó szerint minden lélegzetünk számít.

Hogy mitől nyílt meg a föld, azt nem tudjuk, de egy deszka megoldja a problémát.

Ekkor ugyanis a mikrofonon keresztül figyeli a program a lélegzésünket, ami egy ilyen játék esetében nyilván sokszor megugrik majd. És még sikítanunk sem kell, ha túl hangosan vesszük a levegőt, lihegünk, vagy egyéb olyan hangot adunk ki, ami meghaladja a minimális szintet, a hiperhallással rendelkező dögök már rombolnak is ránk és rövidre zárják pályafutásunkat.

De természetesen nem csak a lélegzésünk és sikoltásaink keltenek zajt, hiszen a terepen mindenhol elhagyott konzervdobozok, összetört üvegek, az erdőben gallyak, zizegős növények, palackok, kukák várják, hogy rájuk lépjünk. Ugyanígy problémát jelentenek a pocsolyák például, hiszen belelépve nem tudunk halkan haladni. Éppen ezért a játék nem lesz a speedrunnerek kedvence, olyan lassan kell haladnunk, amilyen lassan csak lehet. Persze tudunk futni, ha merünk, de ez a taktika nem fog beválni. Soha.

Sőt mi több, Alex lábai nyilván sosem gémberednek el, hiszen konkrétan guggolva a legésszerűbb a haladás, apró, óvatos lépésekkel. Ebből nyilván rögtön adódik, hogy nem egy pörgős akciójátékkal állunk szemben, sokkal inkább egy taktikus horror-kalanddal. És a horrorból nem lesz hiány, hiszen a hatalmas szétszakadt fejűek mindenhol ott vannak, akkor is ha nem látjuk őket, csak halljuk, hogy osonnak, keresik áldozatukat. Az első pisszenésre azonban ott állnak fölöttünk és tépnek is szép, csinos darabokra.

Hosszú volt az este, bástya?

Ennélfogva az átlagosnál sokkal többször tűnik fel a Game Over felirat a képernyőn még akkor is, ha a mazsola fokozatban játszunk, amit nyilván soha nem teszünk, hiszen nem vagyunk puhányak (DE!). Vannak persze olyan helyzetek is amikor szerencsésnek mondhatjuk magunkat, egy kis szél ami mozgatja a leveleket, egy csermely, vagy vízesés lehet a segítségünkre. Ezek olyan környezeti zajt keltenek, ami mellett kicsit fellélegezhetünk. Az automatikus mentés funkció nagyon hasznos, és igen gyakran ment is, ezért nagy probléma nincs ha feldobjuk a pacskert.

Kalandunk során egy zseblámpa és egy hangmérő eszköz, egy fonométer lesz a legkedvesebb társunk, az előbbit nyilván nem kell külön elmagyarázni: mivel a játék nagyon nagy része sötétben játszódik, ezért létfontosságú valahogy látni is benne. Utóbbi Alex fejlesztése, a mérőműszer folyamatosan monitorozza a környezeti zajokat, ezeket kékkel jelöli, a mi általunk keltett zajt pedig zölddel. Ha ez utóbbi az előbbi fölé megy, akkor komoly bajban vagyunk.

Persze, hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog, egyszerre csak az egyik lehet a kezünkben (igen, én is tudom, hogy két keze van az embernek, és nyilván a fejlesztők is), és nagyon ügyesen kell kitalálnunk, mikor melyiket használjuk. Az elemlámpát nevéből adódóan folyamatosan elemmel kell tápolni, ráadásul valami temus cucc lehet, mert pillanatok alatt lemerül. Persze nincs nagy gáz, az elemek is hemzsegnek a pályák általában.

A legújabb kolgét-reklám

A túlélő horrorok esetében néhány kivételtől eltekintve nem megszokott, hogy a karakterek megfelelően kidolgozottak legyenek, és bár itt sincs túlbonyolítva a dolog, mégis a szokásosnál kissé hangulatosabb a körítés szereplők tekintetében. Alex édesapja mellett több olyan szereplő is feltűnik - majd eltűnik - akik kontextusba helyezik saját karakterünket is. Aki azonban sajnos semmilyen fejlődésen nem megy keresztül a történet során, pedig a filmek után (amiknek ez az egyik legnagyobb erőssége) reménykedtem benne, hogy itt valami kiemelkedőbbet kapunk majd.

Jó, persze nem is beszélhetünk egy brutális óraszámot igénylő alkotásról, hiszen nagyjából 7-9 óra a tiszta játékidő (ez persze jelentősen kitolódik elhalálozásaink számának növekedésével egyenes arányban), de azért csak jó lenne, ha a terhesség és az asztma nem csak cselekmény-elem lenne. Merthogy Alex betegsége csak arra jó, hogy az inhalátor használatával magunkra hozzuk az idegeneket, és arra hogy az izgalmi állapotunkat kövessük figyelemmel.

Szintúgy elég fura, hogy mindenhol, a csarnokokban, épületek elhagyott sarkaiban, de még a folyóparton és a bokrokban is találunk inhalátort, ami nos, nem túl életszerű. Persze egy ilyen típusú játéktól naivság életszerű körülményeket elvárni, de ez akkor is megmosolyogtató, főleg annak fényében, hogy ezek az asztmapipák egyszer használatosak. Az pedig roppant nevetséges tud lenni, hogy a milliónyi elhagyott konzervdoboz mind pont a menekülési útvonalon van elszórva.

Már megint nem cserélte le Gizike az ágyneműt

Nyilván ez adja a játék sava-borsát, ezek a nehezítő elemek és értem én hogy ezek nélkül sokkal könnyebb lenne a dolog, de nah, fura. Számomra mindezek mégsem vettek le a játékélményből, ami egy magamfajta horror rajongó számára egészen elképesztően jó - egy ideig. Természetesen csak és kizárólag sötétben és fülessel illendő játszani a produktumot, ekkor pedig az apró neszek, a rengeteg zörej, az apró szisszenések mind egy apróbb szívrohamot hoznak ránk, amit Alex tüdejének rezzenései is alátámasztanak.

A parafaktor ugyanis igen jól sikerült, a dögök kattogó hangja, dübbögő lábai (vagy mik) mind a frászt hozzák az emberre. Amikor a fenevad felettünk lépked éppen és mi lapulunk a földön az meg egyenesen izzasztó. A grafika bár nem a legszebb, mégis éppen annyira eltalált, hogy az egész környezet hitelesen fessen, olyan hangulatot teremtve, ami órákra a tévé elé szögezi az embert, anélkül hogy ráunra az alapvetően monoton totyogásra. Az atmoszféra megteremtése dicséretre méltó, az kétségtelen.

Sajnos vannak részek, ahol túlságosan elnyújtott a cselekmény, nagyon sokáig kell várnunk egy adott pillanatra, hogy tovább haladhassunk, addig pedig nem hogy gyök kettővel nem tudunk haladni, de inkább lapulunk, mint az a bizonyos a fűben. Az is előfordul, hogy Alex egészen fura helyzetben kap asztmás rohamot, valami megreccsen és ő már azonnal az inhalátorért könyörög. Ezek időnként mesterkéltnek tűnnek, meglennénk nélkülük, ráadásul a feszültséget is csökkentik, inkább kizökkentik a játékost az élményből.

Inhalátor alert: a tüdőm tiszta, de sokra megyek vele, ha mingyá meghalok

És ezzel el is értünk a végső következtetéshez, és talán a fentiekből már érezhető a konklúzió: az A Quiet Place: The Road Ahead igen szórakoztató játék tud lenni, de csak egy ideig. Az első 2-4 óra után monotonná, majdhogynem unalmassá válik, és ezen a teljesen lineáris játékmenet csak méginkább ront. Az erőltetett asztmás rohamok, a Halál Angyalainak következetlen viselkedése, a zörgő tereptárgyak irreális szétszórása egész egyszerűen egy idő után inkább dühítő, mint szórakoztató.

Pedig a potenciál megvan a játékban - noha a tötymörgés sokakat elijeszthet a produktumtól, aki belevág, azt egy ideig biztosan berántja az alapvetően nagyszerűen megteremtett atmoszféra, én határozottan élveztem a rejtőzködést elég sokáig. Ideig-óráig izgalmas és a filmtrilógia rajongóinak különleges élmény, hiszen tulajdonképpen a cselekmény kellős közepében találjuk magunkat, ahol mi magunk rettegünk a rémisztő idegenektől. Hogy ez elég-e ebben a műfajban? Nos, azt döntse el mindenki maga, hogy számára megéri-e az egyébként elég baráti árcédulát.