A Plague Tale: Requiem teszt

Mindannyiunkban megfogalmazódott már az a vágy, hogy "bárcsak egy ilyen világban élhetnék" (szerepjátékosok?). Ám, ha kicsit jobban beleássuk magunkat a történelembe, akkor nagyon hamar rá fogunk jönni, hogy ez a kijelentés igencsak elhamarkodott, ugyanis a Középkorban élni nem volt egy igazán kellemes dolog. Háborúk, pusztító járványok, minimális higiénia, zsarnok földesurak és még a kajánkat sem tudnánk az Instagramon mutogatni.

Mi sem mutatja ezt jobban és nyersebben, mint a The Plague Tale sorozat, melynek a legújabb része, a Requiem, kerül mai tesztünk fókuszába. Kicsit elkéstünk ezzel, belátom, de ennek jó oka van: nem egy könnyű alkotás ez, és itt most nem a nehézségi fokokra gondolok. Ilyen őszintén, kendőzetlenül, látványosan és testközelben még sosem láttam, hogy bemutatta volna akármelyik játék is a középkori viszontagságokat, szenvedést és a vészhelyzeteket (bár lehet, többet kellene játszanom; fene az elfoglalt életembe).

Idilli városi élet... nem fog sokáig tartani.

Illetve némi szubjektív vonatkozás is közre játszott, ugyanis én nagyon nem bírom a koszt és a higiénia hiányát, emiatt pedig többször is elkapott engem a rosszullét néhány jelenet láttán, ahol a főhősök derékig gázoltak a hullákban, a vérben és a trutyiban, viszont nagyon irigyeltem őket, hogy a ruháik megőrizték eredeti színüket a kaland végére. Elképzelhető, hogy a Perzíl és az Ariel már akkoriban is elterjedt mosószereknek számítottak.

Főhősünk ismételten Amicia De Rune (az Innocence után), kinek az életében öccse, Hugo, illetve az édesanyja és az ő tanítványa, Lucas keringenek, mint központi elemek. Hozzájuk csatlakozik később Arnaud és Sophia, de egyszerre, általában, csak egy társ lesz Amicia mellett, mint segítő. Szerencsére nem csak látványelemként szolgálnak ezek a bajtársak, de a történetet is megdobják dialógusokkal, illetve egyedi képességeikkel is segíteni tudnak, ha harcra, avagy problémamegoldásra kerülne a sor.

A sztori ott folytatódik, ahol az Innocence befejeződött, ám otthonra nem igazán fog a család lelni, ugyanis a Hugo-t kötelékeiben tartó fertő, a Prima Macula, no meg az ezzel járó patkányhordák ismét feltörnek, és mindkettőre sürgősen megoldást kell találnia a családnak. Azonban hiába van kéznél az Alkimista Rend, hiába a rengeteg tudás, úgy fest, hogy egyik sem tud gyógyírral szolgálni Hugo-nak, így a tudomány összemosódik a hitből fakadó bizonytalan reménykedéssel (és álombeli szigetekkel).

New Zeland-it látványvilág... Franciaországban.

Mondanom sem kell, az elődhöz hasonlóan itt is egy elragadó mese fogadja a játékost, mely egy percre sem csillapodik le. Még a békésebb átvezetőket is átjárja a bizonytalanságból fakadó feszültség, illetve a "túl szép, hogy igaz legyen" érzés. Szívmelengető látni, ahogyan az egymással végre megbékélt és szoros kapcsolatot kialakított testvérpár (Amicia és Hugo) romok között bújócskáznak Lucas-szal, vagy együtt járják a városi utcákat, miközben felfedezik a helyi piac bódéit, no meg a nyílt, zenélő színház csodáit.

Ám érezzük, hogy ez csupán leányálom; az öröm pillanatnyi, a nyugalom mögött pedig paranoia bújik meg. Bármikor bekövetkezhet a katasztrófa, bármely pillanatban megjelenhetnek ismét a patkányok hordái, és ez a beteges gyanakvás megalapozottnak látszik, mikor Lucas és Amicia felkerekednek, hogy egy híres alkimista segítségét kérjék. Útjuk során belebotlanak egy lezárt városrészbe, melyet elleptek a rágcsálók által terjesztett pestis áldozatai.

Annak ellenére, hogy mindketten láttak már halottakat korábban (középkori viszonylatokat nézve nincs ebben semmi meglepő), igencsak sokkolja a párost a látvány, hisz a tömény halál látványa mellett beigazolódott a félelmük is. És ez csupán az eleje a tortúrának. A kaland során Amicia ismét rá lesz kényszerítve, hogy emberek életét vegye el, lévén, hogy rengetegszer a tilosban kell járnia, és ilyenkor a másik alternatíva, hogy ő és/vagy társai vesznek oda. Azonban sok esetben megadatik a választás lehetősége.

A fény megment a patkányoktól, de cserébe meglátnak az őrök... nagy a dilemma.

Mikor akciózásra kerül a sor, akkor általában el kell jutnunk egy bizonyos célhoz (rés vagy ajtó), miközben fedezékek, aszalok, magas növények és hasonló búvóhelyeket kihasználva lopakodunk. A botor rosszakat, akik nem védik a fejüket sisakkal, le tudjuk szedni parittyánkkal, illetve később íjpuskát is kapunk, de Amicia nem egy Lara Croft. Nem fog virtuóz akrobatikával egyszerre több, állig felfegyverzett ellenlábast is legyőzni. Neki a settenkedés és a trükközés a fortéja.

Ha sarokba szorítják, akkor menekülni lesz kénytelen. Két ütés elég ahhoz, hogy véget érjen a pályafutásunk, illetve a közelharc egyáltalán nem megy főhősünknek, így a távolságot meg kell tartanunk. A legtöbb esetben csupán lebénítani fogjuk tudni egy kis időre a gonoszokat, viszont, miután összeszedtünk fejlesztéseket, akkor tovább szenvednek a páncélosok, ha leparittyázzuk őket, és akár fel is lángoltathatunk több célpontot is tűzbombákkal. Illetve a patkányokat is felhasználhatjuk ellenük, de csak óvatosan, mert könnyedén felsülhet az állunk.

A rágcsálók hordaszámra jelennek meg, egyre gyakrabban ahogy halad a sztori, és mindent felzabálnak, ami húsból van. Amit nem szeretnek az a meleg és a fény, úgyhogy a tűz a legnagyobb barátunk ellenük... vagy az itt-ott lógó állati tetemek. Továbbá, ha eltávolítjuk a tűzforrást ellenfelek közeléből, akkor őket is gátlástalanul felzabálják a patkányok. Ilyenkor egy nagy részük elrohan étkezni, mi pedig elosonhatunk mellettük, feltéve, ha nem érünk még véletlenül sem hozzájuk, illetve elég tetem veszi körbe őket, hogy ne maradjon egy sem az utunkban.

A fejlesztés elengedhetetlen, ha a későbbi kihívásokat túl akarjuk élni.

Apropó osonás, ha nem fűlik a fogunk a vérengzéshez, akkor taktikus figyelemelterelés után el is lopakodhatunk a rossz emberek között, bár ez, értelemszerűen, nehezebb, sok esetben, mint lefektetni őket. Válasszuk bármely utat is, a játék ez alapján ad rejtett tapasztalati pontokat, melyeknek a gyűjtögetése erősíti Amiciát egy adott területen (trükkösebb kivégző mozdulatokat, jobb lopakodói készséget, avagy gyorsabb tárgykészítést tanulhatunk így például meg).

Úton, útfélen ládákra, eldobott tárgyakra és növényekre bukkanhatunk. A növények, bizonyos egzotikus tárgyak, illetve jelenetek a "Gyűjtögethető" kategóriába tartoznak, vagyis nem teszik egyszerűbbé a játékmenetet, de érdekes részletekkel látják el azt, melyekért mindenképpen megéri alaposan átkutatni mindegyik bejárható területet. A többi felszedhető móka alapanyagul szolgál főhősünknek, melyekből különféle gránátokat (pl. A fent említett tűzbomba), dobóeszközöket és parittyatölteteket csinálhatunk.

Még kést is találhatunk, melyek úgy működnek, mint a The Last of Us-ban a "Shiv"-ek, vagyis azonnal le lehet velük teríteni egy rosszaságot, de cserébe eltörnek. Ezeket az eszközöket, meglepő módon, érdemes inkább a kézműves asztalok lakatjainak a letörésére tartalékolni, ugyanis ezekből nincs túl sok, illetve egy ilyen asztalnál, amellett, hogy táskánkat és fegyvereinket fejleszthetjük, ritka nyersanyagok is megjelennek.

Ha égő bottal járkálunk, akkor nem lehet leállni malmozni, különben a körmünkre ég a bot... és megesznek az egerentyűk.

Egyetlen apró szomorúság azzal van, hogy néha nincs választásunk és rákényszerít a játék, narratív okokból kifolyólag, szerencsére, hogy az egyik, vagy a másik játékstílust használjuk. Így némileg megrogy a szabad szellemű problémamegoldás elve, de végső soron minimális hasfájást jelentett ez a részlet. Igazából sokkal jobban lefoglalt és szórakoztatott az a "hiba", hogy az ellenfelek csak engem vesznek észre, a társam pedig akár ugrálhatna is előttük, annyira nem foglalkoznak a jelenlétével.

Amikor patkányok és őrök is jelen vannak, akkor kicsit megfordul a taktikázás, ugyanis itt nem lehet lángra lobbant bottal mászkálni a nyílt terepen, vagy hangos, látványos fényhatásokkal dolgozni, viszont máshogy nem fogunk tudni átjutni a rágcsálókon, úgyhogy a kihívás variálódik, és a harci jelenetek fejtörőkként is funkcionálhatnak. Persze klasszikus gondolkodós feladatok is felbukkannak, melyek során sokszor társainkat is be kell vetnünk egy-egy forgatható kallantyúnál, vagy ajtónál.

Tehát a játékmenet szolid, egy jól összerakott fejlődésrendszerrel és egy megfogó sztorival kiegészítve. Túl szép, hogy igaz legyen? Nos, valóban, túl szép; a karakterek, a környezetek mind gondos odafigyeléssel lettek megalkotva és egyik elem sem érződik erőltetettnek, vagy megismételtnek. Itt tényleg mindent beleadtak az alkotók és ez meg is látszik nem csak a látványvilágon, hanem a hardverkövetelményeken is. Ide sajnos egy erősebb vasra lesz szükségünk, ha tényleg mindent teljes pompájában akarunk élvezni.

Igenis főnök, megyünk a kikötőbe megitatni a hullákat...

Negatívumként egyedül Amicia lobbanékony, serdülő személyiségét, Lucas hangját és az akcentusokat lehetne felhánytorgatni néhány történetbeli bukkanó mellett. Engem nem zavart, hogy a főhősünk úgy viselkedett helyenként, mint egy tinédzser (labilisan és kiszámíthatatlanul), hisz teljesen karakterhű volt, de belátom, hogy helyenként kicsit túl lett tolva. Lucas szinkronszínésze nem hangzott 12 évesnek, és szinte mindenki angol akcentussal beszél, pedig Franciaországban járunk, egy francia családdal. Ez szerintem vicces semmint zavaró, de a vélemények megoszolhatnak.

A főgonoszok megkérdőjelezhető ideáljait leszámítva a történet fantasztikus, méltő folytatása az Innocence-nek. Ezen kívül pedig minden a helyén van; a nagyszerű látvány, a lehengerlő muzsika és szinkronszínészet simán kárpótolnak a felbukkanó apró-cseprő hibákért. A mese pedig az előd ismerete nélkül is szórakoztató, és követhető. Vive la révolution... vagy mi a bánat.