Az alapanyag függvényében persze néha még mindig jobb az animáció, mint egy élőszereplős változat, amire ez esetben volt is már példa. Az 1993-as film azonban egyöntetűen negatív kritikákat kapott, és alaposan elhasalt a mozipénztáraknál – sőt az egész produkció valójában annyira katasztrofálisan alakult, hogy egyes résztvevők utólag életük legkellemetlenebb tapasztalatának nevezték.

A kudarcnak köszönhetően a Nintendo évtizedekig a közelébe sem engedett senkit emblematikus karakterének, mígnem a 2010-es évek második felében a Virtual Console szolgáltatás beindítása kapcsán végül újra kötélnek álltak. Nem csoda, hiszen egy sokakhoz eljutó filmes adaptáció igen komoly reklámértékkel bír, ami potenciálisan tovább növelheti az adott franchise népszerűségét, illetve a köztudatban betöltött jelenlétét.

Egy családi mozi pedig különösen alkalmas lehet erre, ezért nem véletlen, hogy az olasz-amerikai vízvezeték-szerelő hősök eredettörténetét felfokozott várakozás előzte meg. Lássuk hát, mennyire érte meg ez a várakozás!
Mario és Luigi Brooklyn városában igyekeznek megcsinálni a szerencséjüket, bár apjuk nem igazán tartja sokra őket. Egy nap azonban kapva kapnak a lehetőségen, amikor egy törött főcsap megjavítására sietnek – egészen addig, amíg be nem szippantja őket egy titokzatos cső, melyen át hirtelen egy színes és szemkápráztatóan meseszerű világban találják magukat.

A Gombakirályság egyik barátságos alattvalója, Toad, valamint a talpraesett Peach hercegnő segítségével Mario útra kel, hogy megtalálja a váratlan utazás során eltűnt testvérét. Ehhez viszont szembe kell néznie a gonosz és nagyratörő teknőssel, Bowserrel és a koopák hódító seregével.

Küldetése során Mario-nak számtalan különös és izgalmas kalandban lesz része e furcsa világban, amelyben a lebegő téglákból kinyert gombák szuperképességekkel ruházzák fel őt és a társait. Ezekre ugyanakkor nagy szükségük is lesz, hiszen közben még a Dzsungelkirályság urával és annak kérkedő fiával, Donkey Konggal is meggyűlik a bajuk…
Alighanem már a fenti szinopszis alapján nyilvánvaló az alkotók abbéli törekvése, hogy a Super Mario világának minden egyes ikonikus elemét visszaadják számunkra az ezüstvásznon. Többek között még a gokartozás is komoly szerephez jutott, melynek ábrázolásához a Mario Kart játékokból merítettek inspirációt. Mint ahogy a film megtekintése közben az is teljességgel átjön, hogy a forgatókönyvíró nagyon igyekezett kitalálni egy sztorit, amit rá lehet húzni ezekre az elemekre és karakterekre.

Ez önmagában nem feltétlenül lenne baj, ha a történet és annak elmesélése – a külsőségeket leszámítva – egy kicsit is érdekes vagy izgalmas volna. Azonban sajnálatos módon nem csupán a sztori sablonos és erőltetett, de még a szereplők is eléggé szürkék és középszerűek. Faramuci módon még talán a főgonosz teknős figurája a legsokoldalúbb és legviccesebb, általánosságban viszont azt kell mondjam, hogy a jellemábrázolás meglehetősen egysíkúra sikeredett.
Mint ahogy már többek között A hihetetlen család vagy a Lego film példájából tudjuk, lehetséges családi filmet úgy is készíteni, hogy a gyerekek és a felnőttek egyaránt élvezhessék azt. A Super Mario Bros. sajnos nem ebbe a kategóriába tartozik, amihez nagyban hozzájárul, hogy a humor többnyire eléggé kezdetleges szinten marad.

Így egyrészt nehezebben köti le a felnőttek figyelmét, ugyanakkor még a gyerekek számára is inkább az egyszerűbb eszközökkel igyekszik vonzóvá tenni magát.

Pedig manapság már létezik a kritériumok konkrét rendszere, amelyeket figyelembe vesznek számos kicsiknek szóló sorozat vagy mese készítése során. Ezek lényege, hogy a látottak ne csupán szórakoztatóak legyenek, hanem a gyerekek számára bírjanak valamiféle tanulsággal, illetve pozitív értékeket sugározzanak feléjük.
Ebben az esetben viszont ezen kvalitások a minimálisra korlátozódnak a történetre és a szereplőkre fordított minimális erőfeszítés miatt. Ráadásul a legkisebbeknek még csak nem is ajánlott a film, mivel zombik, halállal való fenyegetés és hasonlók miatt hatos karikát kapott.

Kár érte, mivel a külsőségek terén az alkotók valóban komoly munkát fektettek a minőségre. A Nintendo állítólag végig részt vett a produkció elkészítésében, ami meg is látszik abban, hogy az a karakterek, a helyszínek, a hangok és szinte minden más tekintetében a Mario klasszikus világát idézi. A Universal stúdió még a filmzene megalkotásában is szorosan közreműködött az eredeti anyag japán zeneszerzőjével.

A gond csupán annyi, hogy szép és jó, hogy szinte teljes egészében visszahozzák a játékok hangulatát, ha az egyes mozzanatok többnyire öncélúak, a cselekmény előrevitelében jóformán semmilyen céljuk sincsen.
Összességében a Super Mario Bros.: A film az egynek elmegy kategóriát gyarapítja, de elég távol áll az ideális családi mozitól. Önmagában mint (játék)adptáció alapvetően megállja a helyét, csak éppen filmnek eléggé átlagos. Nincs benne semmi igazán kiemelkedő vagy emlékezetes, mint mondjuk egy Jégvarázsban, de akár a már fentebb hozott példákat is említhetnénk.

Az animáció szemre tetszetős ugyan, így azonban az egész inkább egy színes-szagos demonstrációnak hat, mintsem egy igazán tartalmas utazásnak. Leginkább olyan, mint egy másfél órás promóciós film, melynek legfőbb célja valóban nem más, mint hogy Mario és Luigi minden más platformon is egy újabb löketet kapjon.