A tények kedvéért talán nem árt megjegyezni, hogy igazából a Djimon Hounsu által életre keltett öreg varázsló, a Varázslók Tanácsának egyetlen megmaradt tagja Shazam, míg a gyermekkorú Billy Batson (Asher Angel) az ő nevének kimondásával változtatja át magát (majdnem) rettenthetetlen szuperhőssé (akit Zachary Levi személyesít meg).

Ám míg a srác még mindig azon agyal, hogy milyen szuperhősnevet válasszon magának, váratlanul feltűnnek Atlasz lányai, kiknek hatalma szintén nem piskóta. Ráadásul Heszperia (Helen Mirren) és Kalüpszó (Lucy Liu) olyan erőket igyekeznek szabadjára engedni Philadelphiában, mely a véget jelentheti az emberek világa számára.

Így hát Billy és örökbe fogadott gyerekekből álló családi szuperhős csapata jobb híján kénytelen szembenézni a veszedelmes ellenfelekkel és mindenféle szörnyeikkel. Ám nem csupán a közvélemény figyeli kétkedő szemmel ténykedésüket, maga a varázsló sincs meggyőződve arról, hogy Billy személyében a megfelelő embernek adta át az erejét…
Habár az örökbe fogadott srácok alaposan megnőttek az első rész óta, az alkotógárda és ezáltal a folytatás stílusa lényegében nem változott. Vagyis éppen olyan gyermeteg – ami egyszerre lehet jó vagy rossz hír attól függően, hogy ki mire számított.

Mindettől függetlenül az olyan veterán színészek, mint Helen Mirren vagy Lucy Liu feltűnése a haragos istenségek szerepében már önmagában elég nagy poén, amire egyes jelenetek kifejezetten ráerősítenek a helyzetkomikum segítségével.

Ugyanakkor persze továbbra is megkapjuk a különböző filmekre, illetve szuperhősökre tett utalásokat és odamondásokat, mint ahogy az alapvetően még mindig gyereknek számító hősök közötti csipkelődéseket is.
Ezzel együtt tény, hogy az első részhez képest itt már nem igazán hat az újdonság varázsa, és Az istenek haragja tulajdonképpen ugyanolyan lerágott csont, mint az összes többi szuperhősfilm.

Ennek megfelelően természetesen igyekszik komolyabb témákat is feldobni és a narratívába építeni, mint például a felnövés vagy a felelősség kérdése, ám ezek is leginkább arra irányulnak, hogy többé vagy kevésbé jól sikerült poénok számára biztosítsanak táptalajt.

S bár akadnak egész jó és kreatív ötletek is, számos klisével találkozhatunk, többek között a befejezés során. Arra pedig még mindig nem kapunk semmilyen jó magyarázatot, hogy egy jónéhány szuperhőssel rendelkező univerzumban a többiek miért pont akkor nem jönnek segíteni, amikor a leginkább kellene…
Igazi koherenciát persze nyilván nem az efféle produkcióktól várhatunk, bármennyire is középpontban áll a stúdióknál az univerzumépítés. Ráadásul a DC-nél jelentős változások várhatók a közeljövőben, mivel az új vezetőség „soft reboot”-ot tervez (bármit is jelentsen ez), és az új filmek a DCEU (DC Extended Universe) helyett immár a DC Universe (DCU) márkanév alatt fognak megjelenni.

Mint ahogyan az előzménye, a Shazam! folytatása is alapvetően arra jó, hogy az ember egyszer elröhögcséljen rajta, azután viszonylag hamar el is felejtse az egészet. Ha valaki nem vár semmi többet, annak kellemes kikapcsolódásban lehet része, amihez a jól sikerült magyar szinkron is hozzájárul. Külön pozitívumként említhető továbbá, hogy még a papírra vetett betűket is magyarul láthatjuk, ami szintén a hazai forgalmazó igyekezetét dicséri.
Ezzel együtt nehéz látni, hová fejlődhetne még tovább a széria – magyarul hány bőrt lehet még lehúzni róla -, hacsak nem az univerzum többi karakterével való, kreatív ötletek által vezérelt találkozások révén. Mindazonáltal mint tudjuk, a DC nem a Marvel, ahol Kevin Feige határozott irányítása alatt évekkel előre ismerik a tervet a filmekre vonatkozóan.

De talán nem is olyan nagy baj, ha a DC inkább továbbra is a lazábban összefüggő mozik stratégiáját követi, ha ennek segítségével legalább időnként előrukkolnak olyan, igencsak jól sikerült darabokkal, mint mondjuk a Joker vagy a legutóbbi Öngyilkos Osztag. A hasonló alkotásoknál meg legfeljebb újfent kapunk egy egyszer nézhető és remélhetőleg viszonylag szórakoztató produkciót…