Pókember: A Pókverzumon át filmkritika

A Pókverzumon át lényegében ugyanazt a vonalat viszi tovább, némi bővítéssel és változtatással. A multiverzum bevezetése - melynek továbbra sincs közvetlen köze az MCU-ban látható multiverzumhoz, bizonyos utalások, illetve kikacsintások ellenére - számtalan lehetőséget nyújt mind a karakterek, mind a sztori tekintetében.

Az alkotók, köztük a humoros és improvizatív stílusokról közismert Phil Lorddal és Christopher Millerrel (Derült égből fasírt, A Lego-kaland), ennek megfelelően igyekeztek szabadjára engedni a fantáziájukat. Ez részben annyira sikerült nekik, hogy rögtön nem is egy, hanem két folytatásra elegendő anyaggal szolgált.

De vajon mindez elég volt-e ahhoz, hogy megugorják az első rész által igen magasra emelt lécet? És vajon mennyi szufla maradt a sztoriban a jövőre várható, A Pókverzumon túl címet kapott befejezéshez?

Miles és Gwen újra együtt lógnak

Több mint egy esztendővel az Irány a Pókverzum eseményei után Miles Morales bentlakásos iskolába jár, és immár az egyetlen ügyeletes, a rend és a törvény felett őrködő Pókember a saját városában - legalábbis ebben az univerzumban. Miles azonban jól tudja, hogy rajta kívül számtalan hasonló társa tesz hasonlóképpen a párhuzamos világok sokaságában, köztük Gwen Stacey-vel alias Póknővel, akiről kamaszkorú hősünk még mindig gyakran ábrándozik.

Amikor Miles már kezdi azt hinni, sosem láthatja viszont a legjobb és talán egyetlen igazi barátját, a lány váratlanul feltűnik a színen. Pókunk megtudja, hogy Gwen immár egy Pókemberekből álló interdimenzionális szövetség tagja, melyet egy rendkívül erős és határozott alteregó, Miguel O'Hara irányít.

Pókszövetség ide vagy oda, amikor a dimenziók között szabadon garázdálkodó Folt megállításáról van szó, hőseinknek igencsak fel van adva a lecke. Ráadásul a Miles és Miguel között fennálló nézetkülönbségek miatt az előbbi olyan döntésre jut, mely a Pókverzum és akár az összes univerzum sorsát alapvetően befolyásolhatja...

Sajátos Pókember sajátos környezetben

Ha csak azt nézzük, mennyire aknázták ki a multiverzumban rejlő lehetőségeket, A Pókverzumon át részben legalábbis jelesre vizsgázik: az alkotók igencsak szabadjára engedték a fantáziájukat, illetve összeszedtek minden lehetséges Pókembert a különféle sorozatokból és képregényekből. Hippi Pókembertől kezdve Dinó Pókemberen át a Lego-univerzumra tett utalásig tényleg szinte mindenféle elképzelhető alteregó tiszteletét teszi, ami egy efféle képregényfilmbe bőven bele is fér.

Ehhez társul a sajátos animációs megvalósítás, mely szintén erősíti a képregényszerű hatást. A film sajátossága, hogy az abban látott különböző univerzumok, illetve azok lakói más-más grafikai stílusban készültek, mintha különböző művészek dolgoztak volna rajtuk. Ezek közül némelyik eléggé elüt a többitől, miközben néhány jelenet erejéig még az élőszereplős megvalósítással is keverednek, ami picit azért zavaró lehet, és valószínűleg nem fog bejönni mindenkinek.

Miguel O'Hara alias Pókember 2099 szigorúan felügyeli társai ténykedését

Ennek ellenére a prezentáció többnyire bőven élvezhető, amihez nagyban hozzájárul Phil Lord és Christopher Miller jellegzetes, továbbra is jó értelemben véve eszement humora, mely abszolút jól érzékelhető, különösen a produkció derekáig. Ekkor azonban egyre inkább előtérbe kerül a cselekmény középpontjában álló konfliktus Miles és Pókember 2099 között, akinek alapvetően más elképzelései vannak a felelősségről és a szuperhősködésről.

S mint ahogy talán el is hangzik, hogy Miguel az egyetlen olyan Pókember, akinek láthatóan nincs humora, innentől kezdve a komolyság igen kontrasztosan telepedik rá a narratívára. Az egy dolog, hogy túlságosan a konfliktusra koncentrálnak az alkotók, mely igencsak sablonos és ellentmondásos, de a meglehetősen merev és logikátlan szabályok is kezdik agyonnyomni a multiverzum addig olyannyira fantáziadús ábrázolását.

Peter B. Parker gyerekestől sem fél dacolni a veszélyekkel

A film utolsó harmadában az addig ötletes poénok helyét is szórványos és elhibázott próbálkozások veszik át. Ezek forrása többek között az első részben megismert Peter B. Parker személye, kinek jelenléte itt meglehetősen öncélú, különösen a cukimuki kisgyerekével együtt, akit lazán visz magával bárhová, a legnagyobb veszélyt is beleértve.

Persze tény, hogy egy képregénynek, illetve egy az alapján készült filmnek sok minden megbocsátható, ami esetleg egy hagyományos stílusban készült mozi esetében nem volna az. Ennek ellenére nem gondolom, hogy a narratíva erőletett volta vagy az egyes karakterek lényegében indokolatlan szerepeltetése felett minden határon túl szemet hunyhatnánk - különösen akkor, ha az időnként már valóban gátolja bennünk a kétkedésünk felfüggesztésének képességét.

Amikor a folt ott sem volt, és mégis...

Tehát míg A Pókverzumon át külsőségeiben látványos és izgalmas, addig a tartalmat illetően ezúttal eléggé felemás lett a kép. Összességében a multiverzum által kínált lehetőségeket leginkább csak vizuális értelemben használja ki a produkció, a cselekmény szempontjából viszont sajnos jóval beszűkültebb látókörrel rendelkezik. Így hiába indít remekül, és tűnik legalább a játékidő feléig szinte tökéletes képregény-adaptációnak, végül mégis elmarad az első résztől, elsősorban a sztori erőltetett volta, logikátlanságai és közhelyei miatt.

A függőben maradt befejezés sem tesz igazán jót az összképnek, bár az kétségtelen, hogy ezek után sokan kíváncsiak lesznek a harmadik részre is. A trilógia záró felvonása elvileg 2024-ben érkezik a mozikba, de már tudható, hogy egy spin-off történet is kapunk hamarosan. Az biztos, hogy akinek bejön a stílus, az a közeljövőben sem fog unatkozni. Akinek pedig nem, annak csupán eggyel kevesebb követendő franchise lesz a listáján...

Pókember: A Pókverzumon át előzetes