Napóleon filmkritika

Ráadásul nem is akárkiről forgatta legújabb moziját, mivel annak tárgya Napóleon Bonaparte, az európai történelem egyik legtöbbet emlegetett és legjelentősebb figurája, aki már csak azért is rendkívül érdekes eset, mert lényegében a semmiből küzdötte fel magát Franciaország trónjára. Aki pedig életre kelti, az nem más, mint az a Joaquin Phoenix, aki korábban éppen a Gladiátor megszállott Commodus császáraként robbant be a köztudatba, de a szerepre állítólag a Jokerben mutatott empatikus alakítása miatt lett kiválasztva.

Ami azt illeti, I. Napóleon császár úgyszintén felettébb ellentmondásos figura volt, és egészen biztos, hogy van mit tanulmányozni rajta. Más kérdés, hogy azzal együtt, hogy a filmben két és fél órát szán a címszereplő felemelkedésének és bukásának bemutatására, mennyire sikerült Scottnak olyan képet festenie róla, mely amellett, hogy méltó a jelentőségéhez, még újat is képes mondani a számtalan róla szóló alkotást követően.

Napóleon (Joaquin Phoenix) már tábornokként is hódító háborúkat vezetett idegen földön

Az 1789-es nagy francia forradalom után járunk, miután a nép elsöpörte az őt sanyargató királyságot, ám a tartós békét és jólétet nem sikerült kivívnia. A káoszt kihasználva Robesbierre jakobinus diktatúrája terror gyakorlásával igyekszik helyreállítani a rendet, más köztársasági vezetők azonban, mint például a sereg századosaként szolgáló ifjú Bonaparte (Phoenix) inkább stabilitásról és kiszámíthatóságról ábrándoznak.

Hősünk előbb az angol kézen lévő Toulon ostromakor, majd a királypárti lázadás leverése során bizonyítja rátermettségét. Ennek eredményeként az országot irányító konzulok egyikévé, majd Franciaország egyeduralkodójává válik, és sorra vezeti a sikeres hadjáratokat különböző országok földjein.

Lelke azonban rendkívüli hatalma ellenére sem lel nyugalomra, mivel imádott felesége, Jozefina (Vanessa Kirby) ország-világ előtt megcsalja őt. Ráadásul a kitartó próbálkozások ellenére sem sikerül trónörököst nemzeniük, és végül látszólag minden Napóleon ellen fordul...

Jozefina (Vanessa Kirby) nem utasítja vissza a nagynevű udvarló közeledését

Ridley Scott filmje elsősorban Napóleon és Jozefina kapcsolatára koncentrál, a közben folyamatosan változó politika és az intrika mellett. S bár az alkotók így próbálják teljessé tenni a főhősről - aki lényegében protagonista és antagonista egy személyben - kialakított képet, alighanem éppen az emiatt bekövetkező elaprózódás miatt nem képesek a maga teljességében megfogni a karakter lényegét.

Noha tény, hogy Phoenix-re alapvetően illik a szerep, az is nyilvánvaló, hogy már túlságosan idős hozzá. Arról mondjuk nem ő tehet, hogy hiányosságokat tapasztalhatunk a jellemfejlődésben, így leginkább csak annyit tudunk meg Napóleonról, hogy végtelenül ambiciózus (annyira, hogy emberek millióinak sorsát forgatja fel), és félénkségéhez képest felettébb nagy egóval rendelkezik.

Annak ellenére azonban, hogy nem igazán sikerült kibontani az áhított nagyság fogalmát, arról meglehetősen érzekletes képet kapunk, hogyan működött akkoriban a férfiak, illetve a nagyhatalmi viszonyok uralta társadalom, melyben gyakoriak voltak a kényszerházasságok, és központi kérdés volt a trónörökös biztosítása, nem csupán az uralkodó, hanem az egész ország szempontjából.

A jó vezető mindig tudja, mit kell mondania a katonáinak

A hatalom visszásságaira és a nacionalizmus kétes erejére ugyanúgy fanyar és szarkasztikus humorral igyekszik rávilágítani a narratíva, mint a címszereplő és felesége viharokkal tarkított viszonyára.

Ez olyannyira így van, hogy néha már-már paródiába hajlik a hangvétel, ami látszólag Scott egyfajta kései kvalitásaként aposztrofálható - még akkor is, ha ennek ellenére látszik, hogy többé-kevésbé törekedett a történelmi hűségre. Mindazonáltal kérdéses, mennyire lett romanticizálva a kapcsolatuk - vajon Napóleon tényleg az imádott nő kedvéért akarta meghódítani egész Európát?

Ami magukat a csatákat és a háborúzást illeti, azoknak a cselekményben csupán másodlagos szerep jut, alighanem sokak bánatára. A fényképezés minőségére nem lehet panasz, sőt időnként művészi képeket láthatunk a már szintén veteránnak számító, Scott állandó operatőreként működő Dariusz Wolskinak köszönhetően.

Napóleon irányítása alatt extrém időjárási helyzetben sincs megállás

A rendező újfent bemutatja nekünk a háború értelmetlenségét és céltalanságát a csatajelenetek durvaságán és kegyetlenségén keresztül. Ennek ellenére sajnos kevés az emlékezetes momentum - a Napóleon tehát távolról sem egy Gladiátor, ahhoz túlságosan is hiányzik belőle az átütő erő.

S bár a legnagyobb kliséket sikerült elkerülni, a produkció sajnos így sem mentes a sablonoktól. Azt el kell ismerni, hogy a díszletek és a körítés is messzemenően kidolgozott, ám ennek ellenére - talán néhány jelenettől eltekintve - csupán egy tisztességes iparosmunkáról beszélhetünk.

Azzal együtt, hogy a film korrajznak korántsem utolsó, ez bizony már nem az első olyan alkotás, mely Ridley Scott idővel lassan megkopott fényét tükrözi. Egyesek számára talán vigasztaló lehet, hogy elvileg létezik egy több mint négy órás rendezői változat is, ami online streamingen keresztül lesz majd látható - hátha abból az igazán ütős és a narratívát jobban elősegítő jelenetek sem hiányoznak.

Napóleon előzetes