Moonfall filmkritika

A leginkább a történelemért (A hazafi, I.E. 10000, Anonymus, Midway), a sci-fiért (Űrkalózok, Csillagkapu, A függetlenség napja) és amellett - sőt alighanem mindenekfelett - a monumentális katasztrófákért (Godzilla, Holnapután, 2012) rajongó Emmerich már sok mindennel próbálkozott pályafutása során, de a Moonfall-ban végképp elgurult nála a gyógyszer.

A műfaji határok immár teljes mértékben elmosódnak (sci-fi, katasztrófa, akció, thriller, dráma, vígjáték), miközben a hasonló filmjei mindegyikének lényege, vagyis a monumentális pusztítás, illetve annak különböző módjai, továbbra is dominálják a látvány- és "gondolatvilágot".

Hogy közben mennyire sikerült valós feszültséget teremteni, az már más kérdés - annyit mindenesetre előrevetítenék, hogy eme "gyöngyszem" még a 2012-t is bőven felül(vagy inkább alul)múlja.

Jo Fowler (Halle Berry) és Brain Harper (Patrick Wilson) együtt élnek túl egy űrszerencsétlenséget, ám csak az utóbbit vonják felelősségre

Brian Harper asztronauta (Patrick Wilson) a NASA egyik veterjánának, sőt hősének számít, ám az űrsikló egy 2011-es küldetése során egy rejtélyes fekete raj megtámadja a csapatát, minek következtében egyik társa is odavész. Harper ezután kegyvesztetté válik, ráadásul felesége, Michelle (Kelly Reilly) is otthagyja a gyerekekkel.

Bő tíz évvel később azonban az önjelölt tudós, K.C. Houseman (John Bradley) felfedezi, hogy a Hold egyre közelebb kering pályáján Földünkhöz, ami katasztrofális következményekkel járhat. Ám hiába teszi szóvá a problémát, csak akkor hisznek neki, amikor végre a NASA is rájön a turpisságra.

Miközben mindenki fejvesztve kapkod vagy menekül, és a civilizáció lassan összeomlik, Harper egykori kollégája, a szintén veterán űrhajós Jocinda Fowler (Halle Berry) jóformán az egyetlen, aki megpróbál valamiféle tervvel előrukkolni a helyzet megoldására. Amikor azonban expedíciót indítanak az egyre közeledő Holdra, nem csupán a titokzatos és veszedelmes fekete rajjal kell megküzdeniük, hanem égi kísérőnk eddig feltáratlan titkaival is kénytelenek szembesülni...

Ahogyan közeledik a Hold pályája, árvizek és egyéb katasztrófák sorozata sújtja bolygónkat

A fentiek alapján a Moonfall talán tipikus Emmerich mozinak tűnik, a látottak alapján azonban bizton állíthatom, hogy nem az. A rendező hasonló filmjeit mindeddig, ha más nem is, az legalább valamennyire fogyaszthatóvá tette, hogy törődött a karaktereivel. Most azonban szinte kivétel nélkül bohócot, illetve hanyagul megírt karikatúrát csinált belőlük, többnyire papírvékony jellemmel felruházott sztereotípiákra építve őket.

Amit látunk az egyébként igen jó nevű, adott esetben legendás (lásd Donald Sutherland cameóját) színészektől, az nem ritkán kimeríti a kínos fogalmát, a párbeszédek jelentős részét is beleértve. Tudományos szempontból nézve pedig szinte a cselekmény összes eleme esetében kilóg a lóláb, hiába igyekeztek valós tényekre alapozni őket - olyannyira, hogy a komoly tudósok a filmet látva talán még a hajukat is kitépik, ha éppen rossz napjuk van.

K.C. Houseman (John Bradley) kész elmélettel rendelkezik a Hold különös viselkedésére

Mindezt persze már teljes mértékben megszoktuk Emmerichtől, kinek hasonló alkotásainál az elsődleges szempont mindig is az extrémitás maximálisra fokozásával elért szórakoztatás volt. Ennek ellenére nagyon valószínű, hogy a Moonfall még kevésbé fog hozzájárulni az igazi tudományok népszerűsítéséhez - arra sokkal inkább alkalmas, hogy tovább emelje az emberek már amúgy is az egekben járó ingerküszöbét, és még inkább elősegítse a napjaink súlyos problémáinak (lásd klímaváltozás és társai) elbagatellizálását.

A legnagyobb gond ugyanis, hogy az összeesküvés-elméletek elleni küzdelemben sem segít, mivel sokkal inkább táplálhatja, mintsem kiolthatja azokat. Az önjelölt tudós és "geek", Houseman karaktere lényegében pont az összeesküvés-hívők táborát képviseli. Az ő hite az ún. megastruktúrákban - azaz intelligens lények által létrehozott, monumentális eszközökben vagy akár égitestekben - azonban sokkal kevésbé alapul tudományos tényeken, mint elvont elképzeléseken és rendkívül valószínűtlen feltételezéseken.

Az ismeretlen eredetű raj komoly veszélyt jelent a katasztrófát megállítani igyekvő űrhajósokra

Habár a Moonfall hivatalosan nem számít adaptációnak, az alapötletet Christopher Knight és Alan Butler Who Built the Moon? (Ki építette a Holdat?) c. könyve adta, melyben a szerzők geometriai és egyéb, alapvetően tudományos számításokra épülő, a valóságtól ugyanakkor teljességgel elrugaszkodott, fiktív fejtegetései olvashatók.

Erre persze mondhatjuk, hogy belefér a sci-fi, vagyis a tudományos fantasztikum igen tág fogalomkörébe - ám azt azért látni kell, mennyire keskeny a határvonal a filmben bemutatott fikció és aközött, hogy ma emberek milliói vélik úgy, hogy világunk kormányait és főbb történéseit valójában a Földön kívülről érkezett gyíkemberek irányítják.

Van, amikor egy összeesküvés-hívő és egy hivatásos űrhajós együtt száll szembe a fenyegetéssel(?!)

Olyan messzire nem feltétlenül merészkednék, hogy azt állítsam, az USA-mániás Emmerich ezúttal átállt a "másik oldalra", azt viszont nyugodt szívvel közlöm, hogy amit itt művel, az már bőven túltesz a 2012 hiedelmekre épülő világpusztításán. Főleg azért, mert akkor az adott időpont elmúltával már mindenki tudhatta, hogy nem volt előre megírva semmiféle globális apokalipszis, szemben az összeesküvés-elméletek látszólag soha véget nem érő sokaságával, illetve az ellenük vívott szélmalomharccal.

Tehát míg a 2012-vel kapcsolatban, ami hozzá képest egy ártalmatlan katasztrófafilm, igaznak tekinthetjük, hogy egy látványmozit megért a dolog, a Moonfall esetében már korántsem ilyen egyértelmű a helyzet. El kell ismerni, a látvány ezúttal is egészen rendben van (a nyilvánvaló képtelenségekkel együtt, természetesen), ami azért persze el is várható minden idők egyik legdrágább független filmjétől.

Mindazonáltal igencsak árulkodó a téma kényes voltára nézve, hogy egyetlen nagy és komoly, a hírnevét féltő hollywoodi stúdió sem merte bevállalni...

Ha mindenki Aspenbe megy a magaslat miatt, az Empire State Building miért maradna New Yorkban, a tengerszinten???

Annyi biztos, hogy én nem egészen azt kaptam, amit vártam volna Emmerichtől, a pusztítás és annak extrémitásának maximalizálása mellett. A kiszámíthatóság ebbéli hiánya azonban sajnos nem képes kiküszöbölni a forgatókönyv ordító hiányosságait és gyengeségeit, mint ahogy az elénk tálalt sablonok és unalom hatásait sem tudja kompenzálni.

Szakmai szempontból nézve a legnagyobb baj talán az, hogy a film érzelmileg szinte egyáltalán nem vonzza be a nézőt, ami azért eddig többé-kevésbé mindig sikerült valamennyire az író-rendezőnek. Az összképet tekintve pedig mindez azt jelenti, hogy ebben az esetben Emmerich már a Transformers és Halálos iramban széria legrosszabb darabjainak színvonalát sem volt képes felülmúlni.

Moonfall előzetes