Joker: Kétszemélyes téboly filmkritika

Tény, hogy már az első részben akadt jónéhány olyan jelenet, amelyben a főszereplő olyan zenére mozgott és táncolt, ami a film világán belül nyilvánvalóan nem is került lejátszásra - ha így nézzük, onnan már csak egy kisebb ugrás kellett ahhoz, hogy a szereplők dalra fakadjanak. És ha már így tesznek, ki más lehetne ezúttal Phoenix partnere, mint a szupersztár énekes- és egyben színésznő, Lady Gaga?

Habár Joker és Harleen Quinzel (alias Harley Quinn) első találkozásának és kapcsolata kibontakozásának története már többször feldolgozásra került, a Kétszemélyes téboly esetében az első olyan alkalomról beszélhetünk, amikor mindezt egészestés mozifilm formájában láthatjuk. A filmben úgyszintén visszatér Harvey Dent kerületi ügyész, ellenben Batman feltűnéséről a produkcióban még csak távolról sem ábrándozhatunk - noha az első rész néhány jelenetében szerepelt Bruce Wayne, még csak kisgyerek volt, akinek éppen akkor gyilkolták meg a szüleit.

Az ismerős DC-karakterek megléte vagy hiánya ellenére azonban Phillipset elmondása szerint továbbra is a Joker-jelenség pszichológiai oldalának kibontása érdekelte a társadalom reakcióinak vonatkozásában. De vajon tudott-e bármi újat mondani ebben a témában az első rész után?

Az amúgy nem szadista őrök sem mindig bánnak kesztyűs kézzel Arthurral (Joaquin Phoenix) az Arkham Intézetben

A történet szerint két év telt el azóta, hogy Arthur Fleck (Phoenix) Jokernek öltözve élő adásban fejbe lőtte Murray Franklint a saját talk showjában, miután az felhasználta és kigúnyolta őt. A nehéz sorsa miatt súlyos személyiségzavarban szenvedő férfit az Arkham Elmegyógyintézetben kezelik, ahol az unatkozó Jackie Sullivan (Brendan Gleeson) és őrtársai szintén előszeretettel űznek gúnyt belőle.

Az egyetlen, aki igazán segíteni próbál neki, az védőügyvédje, Maryanne Stewart (Catherine Keener), aki szerint Arthur egyetlen esélye az, ha kettős személyisége miatt nem beszámíthatónak nyilvánítják. Miközben azonban a sokak által várt bírósági tárgyalására készül, a férfi az intézet egy másik részlegében összefut Herleen "Lee" Quinzellel (Gaga), aki valósággal rajong Jokerért, amivel viszont énjének éppen ezt a lassan elfeledett részét éleszti újjá.

Arthur tehát tovább őrlődik két személyisége között, melyek közül az egyik ugyan nem árt senkinek sem, ám ugyanúgy nem törődik vele senki sem. A Jokert övező óriási figyelemért azonban, bármilyen kecsegtető is legyen, igen nagy árat kell fizetnie...

Harleen Quinzel (Lady Gaga) hamar megtalálja a közös hangot Jokerrel

Mint ahogy tehát arra a sztori is következtetni enged, a Kétszemélyes téboly az első rész narratíváját igyekszik továbbvinni, és annak ellenére, hogy immár átlépte a musical és a zenés filmek közötti határvonalat, elsősorban pszichológiai thriller szeretne lenni, nem kevés társadalomkritikával.

Ennek érdekében akad néhány direktben kimondott gondolat, mint például az a megjegyzés, hogy a szociális ellátóhálózat leépítése és a média felelőtlen szenzációhajhászása még egy mentális problémákkal küzdő gyilkost is hős státuszba emelhet. De az is korunk abszolút jogos kritikájaként értékelhető, hogy manapság már egy bírósági tárgyalás is szórakoztatásnak számít a médiában.

Ami a dolog pszichológiáját illeti, még inkább kihangsúlyozásra kerül, hogy Arthur Fleck egy figyelemre és szeretetre áhítozó, antiszociális személyiséggel rendelkező ember, akit a társadalom csak kigúnyolt, ahelyett, hogy segített volna neki - egészen addig, amíg fel nem vette az igazságot kegyetlen őszinteséggel kimondó, illetve azt igencsak fekete humorral előadó Joker szerepét.

A tárgyalás közeledtével Arthurban egyre jobban feltámad a hírhedt nevetőgörcs

A magányos és unalmas életű fickónak tehát egyfelől a csőcselék elégíti ki az érzéseit, ami teljesen reálisnak tűnik abból a szempontból, hogy ha az emberek sokaságának kellően pocsék az élete, akkor még egy pszichopata mögé is könnyen beállnak. A másik katalizátort pedig természetesen új társa és barátnője, Lee szolgáltatja, aki lényegében olyan az önmagával küzdő Arhurnak, mint olaj a tűzre, és ez lényegében át is jön a narratívából.

Ilyen szempontból Phoenix és Gaga párosa elég jól működik együtt a filmvásznon, különösen az Arthur fantáziájában megjelenő közös jeleneteikben. Kettejük nem hétköznapi kapcsolatának vonatkozásában még az is indokoltnak tekinthető, hogy a kánontól eltérően Harley ezúttal nem Joker pszichológusa az Arkham Intézetben, hanem csak egy másik páciens, akit lenyűgözött a tetteivel és a kiállásával.

A probléma nem is ezzel van, hanem valahol ott kezdődik, hogy a játékidő múlásával az embernek egyre inkább olyan érzése támad, hogy ez nem is annyira egy Joker és Harley Quinn mozi, mint inkább egy Joker és Lady Gaga show. A musical formátum erre pluszban ráerősít, pláne úgy, hogy Gagának alig akad olyan jelenete, ahol nem énekel.

A szerelmesek hasonlóan képzelik el a jövőjüket egymással - vagy mégsem?

S bár valahol érthető, hogy Phillips és alkotótársai a valóság és a fantázia közötti határvonal elmosásának eszközéhez nyúlnak az őrület ábrázolása és fokozása érdekében, ennek sajnos megvan az a kellemetlen következménye, hogy időnként túlságosan teátrális és életszerűtlen jelenetekhez vezet.

Mindezt a könyörtelen realitást képviselni hivatott Harvey Dent, aki igyekszik elítéltetni Arthurt az általa elkövetett gyilkosságokért, sem képes ellensúlyozni, mivel figurája felettébb jellegtelenre és hangsúlytalanra sikeredett. Noha az ügyvéd és a börtönőrök jobban működnek saját szerepeikben, a film végére ők is gyakorlatilag teljesen a háttérbe szorulnak.

Joaquin Phoenix természetesen újfent a hátán viszi az egész produkciót, s mint általában, ezúttal is nagyon odatette magát, és csaknem azonosult a szerepével. Ha lehet ilyet mondani, a szuggesztív színész most még az első részben látott önmagához képest is lesoványodott, hogy szinte már tényleg csont és bőr a teste, szó szerint rossz ránézni.

Harvey Dent (Harry Lawtey) kerületi ügyész mindent elkövet azért, hogy elítéljék a közveszélyes gyilkost

Mindazonáltal az ő kiváló alakítása sem képes ellensúlyozni a narratíva hiányosságait, vagy éppen az eléggé megkérdőjelezhető befejezést. Az utóbbi kicsit olyan benyomást kelt, mintha csak Phillips Rian Johnsontól merített volna ihletet Az utolsó Jedikből. S bár összességében nagyjából érthető, amit mondani akar, a tálalás nem igazán könnyíti meg ennek átadását.

Így hát a Kétszemélyes tébolyban hiába van meg többé-kevésbé az első rész sötét humora és átütő társadalomkritikája, ezúttal nem jön át annyira egyértelműen a mondanivaló. A musical formátum semmiképp sem volt a legszerencsésebb, még akkor sem, ha az hozzáad valamit a főszereplő tragédiájához. Az eredmény ugyan elgondolkodtató és a maga módján szórakoztató, de nem is igazán kiemelkedő, és az első rész szintjétől egyértelműen elmarad.

Ebből kifolyólag egy meglehetősen feleslegesnek ható folytatást kaptunk, ami alighanem beigazolja majd sokak előzetes várakozását és félelmeit. Meglátjuk, a közönség és a szakma mennyire lesz vevő rá, de vannak kétségeim...

Joker: Kétszemélyes téboly előzetes