Indiana Jones és a sors tárcsája filmkritika

A sors tárcsája az első és egyetlen olyan film a franchise történetében, melyet nem Steven Spielberg rendezett, és amelyhez George Lucas sem járult hozzá írói minőségben. A két jó barát és filmipari nagyágyú helyett, akik már leginkább csupán névlegesen vettek részt a produkcióban, végül a szintén komoly mozis háttérrel bíró James Mangoldra (Börtönvonat Yumába, Kéjjel-nappal, Logan - Farkas, Az aszfalt királyai) hárult a feladat, hogy alkotói csapatával vászonra álmodjon és megvalósítson egy, a figurához méltó búcsúfelvonást.

A kész produkciót elnézve annyi nagyon is látszik, hogy Mangold és csapata számba vették a sztori megírásakor, melyek lehetnek egy sikeres Indiana Jones mozi kellékei. Ezért az gyakorlatilag eleve adott volt, hogy egy fiatal nő és egy gyerek szerepelni fog a filmben. Egyébként pedig lényegében az egész cselekmény a nosztalgiázásra, a régi dolgokra való emlékezésre és azok sulykolására, sőt visszahozására fókuszál. A gond csak az, hogy a végeredmény leginkább olyan érzést kelt, mintha lelkes, ám valamelyest halovány utánzata lenne az eredeti trilógiának...

Indiana Jones (Harrison Ford) civilben mindig is szerette a klasszikus kalandhős viseletét

A történet szerint 1969-ben járunk, amikor is az immár idős és megfáradt Henry "Indiana" Jones (Ford) úgy dönt, végleg visszavonul. Miután több mint egy évtizeden át tanított a New York-i Hunter Főiskolán, a neves professzor és régész nyugdíjas éveire készül szerény kis lakásában, ahol egyedül tengeti napjait.

Azonban váratlanul felbukkan Indy rég nem látott keresztlánya, az általa inspirált, szintén régészként végzett Helena Shaw (Phoebe Waller-Bridge), aki egy különleges ereklyét hajkurász. Akrhimédész hírhedt tárcsáját viszont sajnálatos módon két darabra osztották és elrejtették, így az egyik fele gyakorlatilag semmit sem ér.

Mindazonáltal nem csupán Indy és keresztlánya igyekszik megtalálni az elveszett darabot. Ugyanis szintén feltűnik a színen hősünk egyik régi ellensége, Jürgen Voller volt náci tudós (Mads Mikkelsen), akit az USA kormánya, illetve a NASA felbérelt az amerikai űrprogram és a holdraszállás sikerre vitele érdekében, melyet azonban antagonistánk a saját aljas céljai megvalósítására használ. A tárcsa segítségével pedig akár a történelem egész menetét is megváltoztathatja...

Jürgen Voller (Mads Mikkelsen) tudósként gondolkodik, de máshogyan képzeli el a világot

A fentiek ellenére a film mégsem 1969-ben, hanem az 1940-es es évek háború sújtotta Németországában nyit, és nem is akárhogyan, hanem egy akciódús jelenetsorral, melynek révén - a digitálisan megfiatalított Forddal együtt - valóban képes megidézni az eredeti történetek legjobb pillanatait. Azután viszont sajnos hamar beköszön a realitás, mivel a nyolcvan esztendős sztár sajnos már jóval kevésbé hihető a nyaktörő hajszák, mutatványok és verekedések közben.

Bár tény, hogy korához képes Ford még mindig remek formában van, azért még tizenöt évvel ezelőtt is sokkal inkább elment a szerepben, és most már bizony az ő törékeny alakján is meglátszik az idő vasfoga.

A realitásérzetet maga a "macguffin", azaz a sztori középpontjában álló, a cselekményt mozgató tárgy sem növeli, mivel az legalább annyira elrugaszkodott a valóságtól, mint a kristálykoponya volt. Persze azt lehet mondani, hogy ez már alapvetően a frigyládára vagy a szent grálra is igaz volt - itt azonban nyugodtan kijelenthetjük, hogy a látottaknak nagyon kevés köze van az igazi régészethez, sokkal inkább az Indy-vel kapcsolatos narratívára lett kihegyezve az egész történet.

Hogy az embert még nyugdíjasként sem hagyják békén!

Ez pedig lényegében nem más, mint hogy hősünk immár egy letűnt kor maradványa, akinek nem sok keresnivalója van a modern világban, ezért nem is érzi igazán jól magát a bőrében. Abból a szempontból ez mondjuk teljesen reális, hogy ahogy öregszik, az emberek többsége kezdi egyre inkább úgy érezni, hogy nem tartozik az adott korhoz vagy világhoz, mely időközben valahogy elszaladt mellette. A gond sokkal inkább az, ahogyan mindezt előadják nekünk.

Egyrészt a nosztalgia, annak ellenére, hogy önmagában nem baj és jól tud esni, időnként már kissé erőltetettre és szájbarágósra sikeredett. Ide sorolhatjuk például, hogy egy rövidebb cameo kedvéért még a John Rhys-Davies által alakított Sallah-t is visszahozták az eredeti trilógiából, akinek a cselekmény előrevitele szempontjából igazából semmi szerepe sincsen, csupán arra szolgál, hogy felemlegesse a régi szép időket. A korábbi filmekből nyitva maradt szálak némelyikét pedig lényegében elintézik egy-egy huszárvágással.

Helena Shaw (Phoebe Waller-Bridge) még jobban érdeklődik a sors tárcsája iránt, mint a régészetnek élő keresztapja

S bár a film vizualitásában és stílusában gyakran megidézi elődeit, a cselekmény és a narratíva tekintetében nem kevés kívánnivalót hagy maga után. Időről időre olyan logikátlan, irreális és nehezen hihető fordulatoknak lehetünk tanúi, amelyek sajnos igencsak képesek rontani a moziélményt. A már korábban említett példák mellett úgyszintén ide tartozik, hogy a karakterek döntéseinek sem egyszer van igen kevés közük a realitáshoz.

A jellemábrázolás a címszereplő esetében még nagyjából elmegy, a többiek tekintetében azonban felettébb hanyag és elnagyolt. Ez leginkább talán Helena karakterére igaz, aki látszólag ellentéte a keresztapjának, és a tudomány, illetve a szellemi érték helyett mindig a pénzt és a kézzel fogható előnyöket preferálja. S bár e téren eléggé kilóg a lóláb, sokkal többet mégsem tudunk meg róla az egész film során (még ha a végére egy picit jobban is törődik megfáradt rokonával).

Viszlát, Doktor Jones...

Mindennek ellenére a pozitívumok között említendő, hogy a film időnként képes érzelmeket kiváltani a nézőből, bár ez jelentős részben a csúcsra járatott nosztalgiázásnak és a címszereplő személyének köszönhető. A humor, mely mindig is alapvető kelléke volt az Indiana Jones moziknak, úgy ahogy működik, és még ha néha kissé elcsépeltnek is hat, a könnyed hangvételről azért végig gondoskodik.

John Williams klasszikus zenéje szintén újfent sokat hozzáad az élményhez, de a fényképezésre és a rekord összeghez közeli költséggel bíró megvalósításra se nagyon panaszkodhatunk. Összességében tehát A sors tárcsája egy kalandfilmnek elmegy, főleg, ha nem várunk túl sokat tőle. Azt mondjuk nem állítanám, hogy méltóbb lezárást nem kaphatott volna az ikonikus figura, de ha úgy vesszük, lehetett volna rosszabb is...

Indiana Jones és a sors tárcsája előzetes