Hullaadás filmkritika

Műfaját tekintve alapvetően egy slasher horrorról beszélhetünk, melyet Eli Roth (Kopp-kopp, Bosszúvágy, A végzet órája) rendezett. A még viszonylag fiatal filmesnek, aki színészként kezdte pályafutását, eddig nem voltak különösebben nagy direktori sikerei a játékfilmek terén. A Hullaadás forgatókönyvét, melyet azonban már régóta dédelgetett, Roth végül egy társíró segítségével hozta össze.

Az alapötletet a 2007-es Grindhouse c. moziban látott egyik előzetes szolgáltatta, hasonlóképpen a Robert Rodriguez által (két) egészestés filmmé bővített Machete-hez. Míg a mexikói fenegyerekről szóló mozik nagyjából azt az ereszd el a hajam őrületet hozták, amit már a kamu trailer is ígért, a Hullaadás esetében már nem ilyen egyértelmű a helyzet.

Így hát jogosnak tűnik a kérdés: vajon megérte-e várakozni, illetve a másik oldalról annyi energiát és pénzt áldozni eme jó ideje tervezett és egyre csak tovább halasztódott produkcióra?

A kisvárosban mindenki felhőtlenül ünnepel - legalábbis egyelőre

A történet egy tipikus amerikai kisvárosban játszódik, ahol hálaadás idején egy John Carver maszkot viselő sorozatgyilkos szedi áldozatait. Mint azonban a helyi seriff, Eric Newlon (Patrick Dempsey) igen hamar kideríti a segítségére siető fiatalok közreműködésével, távolról sem véletlenszerű ámokfutásról van szó.

A rejtélyes "John Carver" ugyanis, aki eredetileg egyike volt az angol hódítóknak, akik 1620-ban Amerikába érkeztek, kizárólag azokat vadássza le módszeresen, akik egy évvel korábban ott voltak a balul elsült fekete pénteki akciónál, amikor néhány jelenlévő hibája következtében több ember esett áldozatául a megfékezhetetlen embertömegnek.

A hipermarket tulajdonosa, Thomas Wright (Rick Hoffman) viszont a történtek ellenére idén is meg akarja tartani az akciót, lánya, Jessica (Nell Verlaque) határozott tiltakozása ellenére. Ez pedig a jelek szerint csak még jobban felbőszíti az áldozatait egyre-másra szedő, bosszúálló sorozatgyilkost...

Amanda Collins (Gina Gershon) és Newlon seriff (Patrick Dempsey) az események sűrűjében találja magát

Annak ellenére, hogy egy slasher horrorról van szó, a Hullaadás összességében sajátos műfaji egyveleget képez, amennyiben drámai, komikus és szatirikus elemek is megtalálhatók benne. A fő kérdés persze mindig ezek aránya és kellő adagolása, ami nem feltétlenül a produkció legnagyobb erőssége.

Az előzetesek alapján én legalábbis azt vártam, hogy egy olyan mozira ülök be, ami nem veszi túl komolyan magát, s melyben a szándékosan eltúlzott brutalitást igazán ütős és jól időzített humor ellensúlyozza. S bár már sokszor láthattuk, hogy a kettő kombinációja adott esetben nagyon jól működhet, ha sikerül megtalálni a kellő egyensúlyt, ez esetben ez sajnos nem vagy csak részben jött össze az alkotóknak.

A narratíva ugyanis többnyire túlságosan komolyan veszi magát, és csak időről-időre kapunk néhány könnyedebb jelenetet, jókor bedobott geget vagy kikacsintást. Ez pedig azért baj, mert maga a kiindulópont ugyan nem rossz, ám a sztori meglehetősen sablonos, és igen kevés eredetiséget lehet benni felfedezni.

Jessica (Nell Verlaque) a tulaj lányaként a gyilkos egyik fő célpontja

Amiért azért is kár, mert lényegében a kellő feszültséget sikerül megteremteni és hellyel-közzel fenntartani, de még a szükséges csavar és fordulatosság is megvan a cselekményben. Ezzel együtt azonban a narratíva nem igazán nevezhető konzekvensnek, s bár az elénk tárt társadalomkritika ugyanúgy jogos, mint az alkalmankénti szatirikus tárgyalásmód, a hangvétel összességében túlságosan kiegyensúlyozatlan.

Így időnként bizony a bemutatott erőszak is kissé öncélúan hat, bár tény, hogy a kivégzések és csonkítások módja kellően változatos ahhoz, hogy a dolog ne fulladjon unalomba. Azonban hiába vannak igen fantáziadús halálok és felettébb hátborzongató, illetve gyomorforgató jelenetek, ha kevés szerethető szereplő van, illetve olyan, akivel annyira azonosulni tudnánk, hogy igazán izguljunk érte.

A hányaveti jellemábrázolás tehát legalább annyira akadályozza a produkció kibontakozását és építkezését, mint az egyenetlen narratíva és hangvétel. Így hiába az alapvetően érdekes alapötlet és a potenciálisan izgalmas főgonosz, ha maga a megvalósítás inkább csak átlagosnak minősíthető.

A maszkos mészáros már előre kigondolta minden lépését

A Hullaadás tehát összességében kevés olyan elemet tartalmaz, amelyet korábban ne láthattuk volna már valahol. Ha Roth számára az volt az elsődleges cél, hogy megidézze a Sikoly-filmeket, a Halloweent és egyéb népszerű horrorokat, akkor alapvetően sikerrel járt, igazán egyedi produkciót azonban nem tudott letenni az asztalra.

A fentiek miatt a Hullaadás aligha éri el valaha is a kultfilm státuszát. Ezzel együtt egyszeri kikapcsolódásnak megteszi - mármint azok számára, akik bírják gyomorral az ilyesmit -, de sokkal többet nem érdemes várni tőle.

Mindazonáltal az első jelek alapján sikeres lehet a produkció, ám könnyen lehet, hogy a tévében és streamingen nagyobb népszerűségnek örvend majd, mint a mozikban. Akár így lesz, akár nem, már készül a folytatás...

Hullaadás előzetes