Hófehérke filmkritika

Mark Webb rendező (A csodálatos Pókember 1-2, A tehetség) jelen alkotása az 1937-ben készült klasszikus Disney-rajzfilm, a Hófehérke és a hét törpe újrafeldolgozása, melynek alapját egy 19. század eleji Grimm-mese képezte. A Disney hasonló közelmúltbeli produkcióival (lásd Az oroszlánkirály, Aladdin, Mulan, Pinokkió, A kis hableány stb.) kapcsolatban gyakran joggal merülhetett fel, hogy vajon mennyire volt szükség az új változatra - bár amikor az eredetihez képest úgymond valamilyen plusz üzenettel lett ellátva a remake, olyankor ez talán nem is volt annyira nagy kérdés.

Persze mint tudjuk, a filmipar is csak egy olyan üzlet, ahol elsősorban a pénz az úr, és ahol valami teljesen újjal előállni mindig rizikósabb, mint a már bevált formulákhoz, címekhez és karakterekhez való visszanyúlás - pláne, amikor a pénzüket féltő befektetők folyamatosan ott lihegnek a döntéshozók nyakában. Amennyiben ezt még ötvözzük a politikai elhivatottsággal, akkor pedig még kevésbé lehet csodálkozni a manapság tapasztalható tendenciákon, melyek adott esetben szembemennek a klasszikus álomgyár vagy éppen Walt Disney azon egyszerű törekvésével, hogy egy, a valóságtól különböző világba repítse a nézőket azért, hogy elvarázsolja és szórakoztassa őket.

Hófehérke (Rachel Zegler) még hercegnőként is sanyarú életet élt a királyi palotában

A fentiek tudatában nyilván a Hófehérkével kapcsolatban is sokakban felmerült az aggály, hogy egy újabb felesleges remake-kel van dolgunk. Vajon mennyivel adhat többet vagy jobbat egy mai, modernizált "élőszereplős" feldolgozás az immár majdnem kilencven éves, közkedvelt és igazi klasszikusnak számító rajzfilmhez képest?

A külsőségek terén kétségtelenül lehet több, vagy legalábbis más, mint a régi változat, már csak a trükktechnika és a felhasznált eszközök terén tapasztalt fejlődés miatt is. Ennek köszönhetően egyrészt sikerült egy olyan világot megteremteniük az alkotóknak, mely a maga módján képes elvarázsolni a nézőt, tele valóban mesébe illő helyszínekkel, tájakkal, állatokkal és egyéb szereplőkkel.

S bár a vizualitás összességében igen figyelemre méltó és látványos, melyről még azt sem állíthatjuk, hogy nem illik a tartalomhoz, az afféle hibrid megvalósítás miatt a látottak időnként talán túlságosan is mesterkéltnek hatnak majd sokak számára. A valós helyszínek és díszletek ötvözése a számítógépes animációval ugyanis kétségtelenül együtt járhat némi műanyag ízzel az ember szájában az eredeti rajzfilmhez képest.

A hét törpe 2025-ben

Ezzel kapcsolatban a legnagyobb ellentmondást a törpék újragondolása váltotta ki a rajongókból, akiket mozgásrögzítéses technika segítségével keltettek életre. Míg egyesek számára szimplán esztétikai szempontból volt túlságosan szokatlan ezen megoldás, mások számára komoly morális problémát jelentett, hogy a törpéket játszó színészek valóban alacsony növésűek voltak-e avagy sem, már-már a kákán is csomót keresve. S bár valakinek nem jön be a dolog, másoknak igen, ami újfent megosztja majd a közönséget, ellentétben a klasszikus rajzfilmnek az emberek többségét magával ragadó hatásával.

Ám nem csak a látvány, de maga a cselekmény és a narratíva sem az a naiv és ártatlan romantikus történet, ami egykor volt. Immár nincsen királyfi fehér lovon, van viszont helyette a nincstelen csavargó Jonathan (Andrew Burnap), aki éppen annyira tökéletlen karakter, mint szedett-vedett csapata, akik fellázadnak a jóságos király távollétében a hatalmat magához ragadó gonosz királyné (Gal Gadot) ellen. A szívtelen nőszemélyt, aki a címszereplő mostohája is egyben, ezúttal legalább annyira érdekli a hatalom és mások kizsákmányolása, mint a saját szépsége, aki minderre támasztott jogát dalba is önti.

A gonosz királynő (Gal Gadot) nem csak a szépségét félti Hófehérkétől

Bár tény, hogy a makulátlan királyfi helyett a lázadó Jonathannal is beérő Hófehérke (Rachel Zegler) románca most sem marad el, az korántsem annyira magától értetődő, mint régen volt. Mint ahogy már a lány sem az a naiv és egyszerű lélek, aki csak szeretni és békében élni akar, nem pedig politizálni.

Mindezt látva joggal merülhet fel a kérdés valakiben, hogy akkor ez az új változat most egyáltalán gyerekeknek szól, vagy sem. Az igazság valószínűleg az, hogy kicsit mindenkinek szólni akar - más kérdés, hogy ez mennyire szerencsés, hiszen a kifejezetten a felnőtteknek szánt megnyilvánulások untathatják vagy akár el is ijeszthetik a gyerekeket.

Szerencsére azért elég kevés a direkt politikai üzenet, vagy éppen a szexualitás jellegű utalások, miáltal a filmnek sikerül megőriznie alapvetően gyermek- és családbarát jellegét. Ráadásul azt kell mondjam, egész jó humora van, melyet időnként még a felnőttek is élvezhetnek, még ha egyes, egyértelműen nekik szánt poénokat a kisebbek nem is igen fognak tudni hová tenni.

Bár nincs fehér lova, Jonathan (Andrew Burnap) megtalálja az utat Hófehérke szívéhez

A gond mindazonáltal most sem a gyerekekkel van, hanem azokkal a fránya felnőttekkel, akiknek az agyát már mindenki mindenfelől teletömködte mindenféle mögöttes információval. Így azon sem igen csodálkozhatunk, hogy többségüket leginkább az foglalkoztatja a produkcióval kapcsolatban, hogy vajon hogyan lehetett egy latin származású, nem éppen fehér bőrű színésznőt kiválasztani Hófehére szerepére.

Tény, hogy az eredeti Grimm mesében - az észak-európai etnikai környezetből adódóan - fel sem merülhetett, hogy Hófehérke bőre nem "olyan fehér, mint a hó". Jelen filmben azonban máshogyan magyarázzák meg Hófehérke nevének eredetét. Ami pedig Rachel Zeglert illeti, vele igazából semmi baj sincsen - a karaktere alapvetően passzol a szerephez, és a film közben a bőrszínéről is hamar megfeledkezik az ember.

Valójában tehát egyáltalán nem olyan feltűnő és nyilvánvalóan problematikus a dolog, mint amilyen mondjuk az igencsak fekete Idris Elba megjelenése volt a Thorban Heimdallként, a skandináv mitológia egyik istenségeként. Az ilyen esetek jó példái annak, amikor a történetmesélést és a szakmaiságot felülírja a politika - hiszen még ha kvótákat is írnak elő Hollywoodnak egy-egy filmre a színészek bőrszínére vonatkozóan, azt lehet(ne) akár ésszel is csinálni.

A sorsdöntő aktus a mérgezett almával ezúttal sem maradhat el

Egyébként pedig a szereplőgárda, mint az amerikai filmeknél már megszokhattuk, újfent teljesen vegyes. Mindazonáltal az üzenet, hogy mindentől függetlenül békében és rasszista megkülönböztetés nélkül kellene élnünk egymással, abszolút igaz és helyénvaló. (A reprezentáció már kicsit más kérdés, de ebbe most nem is érdemes belemenni.)

Hogy mindez mennyire "woke propaganda", vagyis a társadalmi igazságtalanságokat folyamatosan az arcunkba toló irányzat megnyilvánulása, azt mindenki döntse el saját magának. Azzal viszont szerintem egyetlen józan gondolkodású nézőnek - különösen egy gyerekével a moziba beülő szülőnek - sem lehet problémája, hogy a narratíva az egyenlőség, a tolerancia, a kedvesség és a szerénység fontosságát hirdeti.

Véleményem szerint ennél jóval aggályosabb Hollywood és a Disney álszentsége, hisz végső soron azok papolnak mindenkinek szerénységről és az igazi értékekről, akik a túlfizetett sztárok, stúdiófőnökök és igazgatók bűvkörében élnek, illetve maguk is közéjük tartoznak. Ennek fényében pedig a társadalmi igazságosság eszményének hirdetése mellett nem ártana némileg a saját házuk táján is söprögetniük...

Hófehérke ugyanúgy megtalálja a hangot az állatokkal, mint ahogy az emberekkel és a törpékkel is

Akárhogy is nézzük, egy alapvetően szórakoztatási céllal készült produkció esetében az már régen rossz, ha a politikai üzenet fontosabb, mint maga a történet. Sajnálatos módon manapság többet foglalkozunk a politikával, mint magával a mozival, ami szerintem egyáltalán nincs rendjén.

Ami engem illet, mindig igyekszem a teljes képet nézni, és elsősorban a szakmai szempontokat szem előtt tartani egy-egy produkció értékelésénél. Egyrészt mivel így tartom helyesnek, másrészt mivel a Game Channel nem képvisel semmilyen politikai oldalt, és egyetlen párttól sem kap semmiféle támogatást. Éppen ezért bármennyire is úgy gondolják egyesek, hogy kellene, egy filmet sem fogok csak azért lehúzni vagy akár felpontozni, mert ilyen vagy olyan politikai nézeteket tükröz.

A Hófehére esetében már csak azért sem fogok így tenni, mert mindentől függetlenül ez egy szerethető film pozitív kicsengéssel, és sok-sok cukisággal a gyerekeknek. Bár igazából most sem volt szükség az újrázásra, egy családi mozinak bőven megteszi, mivel nem árt senkinek, és amennyiben nem nézzük túlságosan kritikus szemmel, akkor képes elvarázsolni.

Az egy dolog, hogy a Hófehérke találkozása Robin Hooddal korántsem a legeredetibb felállás, ellenben egészen újszerű és érdekes koncepciónak mondható. A prezentáció terén pedig a Disney újfent kitett magáért: a régi klasszikusok mellett számos új dalt hallhatunk a filmben - ráadásul magyarul, ami szintén jól sikerült, a szinkron egészével egyetemben.

Ha van kedvetek, nézzétek, ha nincs, ne nézzétek - de csak azért ne köpködjetek rá, mert már nem fehér Hófehérke!

Hófehérke előzetes