Gladiátor II filmkritika

A Gladiátor II forgatókönyve igencsak sokáig készült, és végül kimaradt belőle az első részben hősi halált halt, Russel Crowe emlékezetes alakításában megszemélyesített Maximus, nyilván érthető okokból. Ennek ellenére a legendás, immár bőven nyolcvan felett járó rendező úgy érezte, van még mondanivalója ennyi idővel az eredeti film után, melynek középpontjában a korrupció és a becsület, illetve a gátlástalan opportunizmus és a humanitás szembenállása volt - de akár úgy is mondhatjuk, hogy a jó és a rossz örök harcának egy újabb értelmezését kínálta.

Habár a közönség általában csak örül annak, amikor Ridley Scott egy újabb történelmi eposszal ajándékozza meg őket, a kissé felemásra sikerült Napóleont követően azért tolulhatott néhány kérdőjel a fejünkbe, mit tartogathat számunkra egy Gladiátor-folytatás. Vajon képes lesz elérni, vagy legalább megközelíteni az első rész igen magas szintjét, vagy megint csak egy tisztességesen összerakott, ám igazi átütő erő nélküli produkcióra számíthatunk? Sajnos azt kell mondjam, efféle aggályaink nem voltak teljességgel alaptalanok.

Arishat (Yuval Gonen) férjét, Lucius Verust (Paul Mescal) csak Hannoként ismeri

Évtizedek teltek el azóta, hogy Lucius Verus (Paul Mescal), Marcus Aurelius unokája és a római császári trón vér szerinti örököse tanúja volt annak, ahogyan becstelen nagybátyja kioltotta a hősként ünnepelt hadvezér, Maximus életét a Colosseum arénájában, még ha ő maga is az életével fizetett ezért. A további hatalmi harcok helyett a fiatalember egy nyugodt észak-afrikai közösségben él feleségével és gyermekével, egészen addig, mígnem a római hódítók őket is lerohanják Acacius tábornok (Pedro Pascal) vezetésével.

S bár Acacius már igencsak belefáradt az örökös csatározásba és vérontásba, az éppen uralkodó testvérpár, Geta (Joseph Quinn) és Caracalla (Fred Hechinger) császár további hódításokat tervez Róma dicsőségére. Előbb azonban újabb gladiátorjátékokat rendeznek a sikert megünneplendő, melyen az ambiciózus Macrinus (Denzel Washington) által megvásárolt Lucius is részt vesz.

Miközben azonban hősünk szeme előtt már csak az Acacius elleni bosszú lebeg, anyja, Lucilla (Connie Nielsen) felettébb közeli kapcsolatot ápol a tábornokkal. Amennyiben a nő meg akarja akadályozni, hogy még több, hozzá közel álló ember élete vesszen oda, miközben Róma egyre mélyebbre süllyed, muszáj lesz tennie valamit az aktuális viszonyok ellen...

Lucilla (Connie Nielsen) továbbra is a köztársaság intézményét és Gracchus szenátort (Derek Jacobi) támogatja

A Gladiátor II-vel kapcsolatban már az előzetesek megtekintése során az jutott az eszembe, hogy vajon mennyi eredetiség lesz majd a folytatásban, és mennyi lesz az önismétlés az első részhez képest. Nos, ha azt mondom, hogy számos hasonló jelenettel vagy beállítással lesz dolgunk, illetve hogy időnként komplett képsorok is bevágásra kerültek az eredeti filmből, alighanem már sejthető a válasz. De ha azt nézzük, hogy majdnem minden főbb szereplőnek az első részből megvan a megfelelője a másodikban - még ha nem is mindig egy személyben -, akkor már felettébb nyilvánvalóvá válik a hasonlóság.

Ha Luciust nézzük, ő szellemiségét és küldetését tekintve gyakorlatilag egy az egyben Maximus örököse, még akkor is, ha a legendás hadvezér karakterének másik felét Acacius tábornok képviseli, aki hiába szerez dicsőséget Rómának, már nagyon elege van az értelmetlen vérontásból és a császárok nemtörődöm, fennhéjázó kormányzásából. Lucilla pedig továbbra is a főhős(ök) legfőbb támogatója, aki annak ellenére, hogy szinte állandóan veszélyben van az élete, bármikor feláldozná azt néhai apja, Marcus Aurelius álmának valóra váltása érdekében.

Caracalla (Fred Hechinger) és Geta (Joseph Quinn) császár játékokat rendez Acacius tábornok (Pedro Pascal) tiszteletére

Ami pedig a hasonló szerepekben már korábban is látott Denzel Washington által életre keltett Macrinust illeti, ő többé-kevésbé a gladiátorokkal dicsőségre törő Proximo-nak feleltethető meg, azzal a különbséggel, hogy Macrinus végig csupán eszköznek tekinti Luciust a hatalom megszerzésére irányuló játszmájában. Geta és Caracalla császár viszont (az utóbbi különösen) lényegében teljességgel megfeleltethető a korábban Commodus által képviselt immorális és erősen őrületbe hajló, pszichopata diktátor archetípusának.

Habár a két császárt valós történelmi alakokról mintázták, itt majdhogynem véget is ér minden hasonlóság a valósággal, tehát a történelmi hűséget a Gladiátor II esetében sem tekintették fontosnak az alkotók. Ez mondjuk nem is olyan nagy baj egy alapvetően szórakoztató céllal készült "morális tanmese" tekintetében, mely továbbra is elsősorban azt a kérdést feszegeti, hogy miben áll Róma igazi nagysága, illetve miben különbözik az általa képviselt, civilizáltnak tekintett életmód a barbár népek kultúrájával szemben.

Macrinus (Denzel Washinton) komoly potenciált lát legújabb szerzeményében

Ennek megfelelően legalább annyira a politika és a hatalomért folytatott küzdelem áll a narratíva középpontjában, mint ahogy azt az első rész esetében tapasztalhattuk. Ennek pedig ugyanúgy szerves része az ármánykodás és cselszövés, mint a bosszú, mely sokáig Lucius egyetlen megmaradt motivációjaként szolgál az arénában. A lényeg azonban, mint végül kiderül, két, egymással szöges ellentétben álló világnézet összeütközése, amennyiben a hatalom és az erő politikája nekifeszül az igazságosságra és becsületességre épülő társadalom eszményképének.

Ez önmagában szép és jó és érdekes, ám az már kérdéses, mennyiben tud újat mondani a film a témában - hacsak nem abban az értelemben, hogy a két szemléletmód csatározása alapvetően végigkíséri történelmünket, illetve az emberi civilizációt. S bár tény, hogy a körítés tekintetében Scott azért szolgál némi újdonsággal (lásd Numidia ostroma, tengeri ütközet a Colosseumban stb.), azok inkább a külsőségekre vonatkoznak, miközben a prezentáció meglehetősen önismétlőnek bizonyul.

Maximus vértje és kardja csak a méltó örökösre vár

Önmagában még ez sem volna olyan nagy baj, hiszen a narratíva jól láthatóan minden erővel igyekszik továbbvinni az első rész örökségét, ám ez csak részben sikerül neki. Ahogyan azonban már a Napóleon esetében, úgy itt is alapvetően hiányzik az erő és a dinamizmus, ami igazolni látszik abbéli aggályainkat, hogy sajnos egy ideje már Ridley Scott sem a régi.

Ahogyan a rendezés helyenként eléggé döcögős, úgy a színészi játék sem mindig meggyőző, hiába igyekeznek nagyon a főbb szereplők, kiváltképp a még mindig magával ragadó Connie Nielsen. És annak ellenére, hogy Paul Mescal eléggé karizmatikus színész, ő is elmarad Russell Crowe nehezen megismételhető alakításától.

Így viszont a már az első részre is jellemző teatralitás mögött ezúttal általában nincs meg a kellő érzelmi töltet, és a narratíva mellett még a zene is haloványabb. (Aligha véletlen, hogy Hans Zimmer nem vállalta a folytatást, mondván nem szeretné önmagát ismételni.) Ráadásul a Gladiátor II-ben sajnos időről időre találkozhatunk nehezen hihető vagy csak gyengén előadott fordulatokkal, sőt néha már-már kínos jelenetekkel is, főleg a befejezés közeledtével. Amellett azonban, hogy akadnak jobb és rosszabb pillanatok a filmben, az áltagszínvonal végig az első rész alatt marad.

A párbaj, amit Lucilla sohasem szeretett volna látni

Látványos csatajelenetek ugyan most is vannak, csak épp nem olyan epikusak és néha eléggé mesterkéltek, és a CGI sem mindig az igazi (főleg az állatoknál). Mintegy a problémákat tetézendő, a drámaiság hiányát Scott mintha a brutális kivégzésekkel igyekezett volna pótolni, ami még inkább erősítheti azt az érzést a nézőben, hogy a Gladiátor olcsóbb, felhígított vagy B-kategóriás változatát látja.

Kár érte, mivel az produkció üzenete még ma is aktuális, köszönhetően a napjaink társadalmára vonatkozó áthallásnak. Annak ellenére azonban, hogy közkedvelt elődjéhez hasonlóan a Gladiátor II újfent egy elgondolkodtató mozi, mely időnként még szórakoztató is valamelyest, az igazi katarzis ezúttal elmarad. Ezek után már legfeljebb halovány remény élhet bennünk, hogy a jó eséllyel elkészülő harmadik rész nem lesz teljesen felesleges...

Gladiátor II előzetes