Flash: A Villám filmkritika

E mozi tehát nem csupán magáról a címszereplőről szól, hiszen újfent a DC Comics szuperhőseinek egyfajta találkozójáról beszélhetünk. Mint tudható, a Marvelhez hasonlóan egy ideje már a DC is tolja az alternatív valóságokból álló multiverzumot, itt gyakorlatilag ennek a kiteljesedését láthatjuk: Flash figurája lényegében egyfajta összekötő kapocsként szolgál a különböző univerzumokban létező karakterek között.

Így lehetséges például, hogy Michael Keaton visszatér Batman szerepében, a nyolcvanas és a kilencvenes évek fordulójáról, oly módon, hogy az azt követő folytatások (Mindörökké Batman és Batman & Robin) cselekményét (többnyire) figyelmen kívül hagyták az alkotók. Vagyis a produkció elvileg úgy indítja újra a DCEU filmek kontinuitását, amelyek ezután a DCU címke alatt futnak majd, hogy közben kánonnak tekinti az univerzum korábbi történéseit.

A sok hercehurca közepette a Flash jópár rendezőt "elfogyaszott", mire végre elkészülhetett, mivel kreatív nézetkülönbségekre hivatkozva többen is idő előtt a távozás mezejére léptek. A direktori széket végül az az Andy Muschietti kapta, aki sikerre vitte az Az című Stephen King horror adaptációját - de vajon hogyan birkózott meg a DC és a Warner minden kálváriát megjárt szuperhősével?

Bruce Wayne (Michael Keaton) már jó ideje felhagyott a bűnözők üldözésével

Habár Barry Allen alias Flash (Ezra Miller) immár szerves - saját véleménye szerint mondjuk kevésbé megbecsült - tagja az Igazság Ligája szuperhőscsapatának, sötét múltja továbbra sem hagyja nyugodni. Anyja ugyanis még Barry gyerekkorában gyilkosság áldozata lett, amivel kizárólag apját, Henry-t (Ron Livingston) vádolják, akinek hamarosan újratárgyalják az ügyét.

Mivel azonban minden jel szerint hiába is várna felmentésre, a terhet gyerekkora óta magával cipelő Barry újfent kétségbeesik. Végső elkeseredésében arra használja hihetetlen gyorsaságát, hogy visszautazzon az időben, és meg nem történtté tegye a szörnyű eseményt.

Ezen tette azonban olyan következményekkel jár a téridőben, amivel nem számolt: így többek között szembe kell néznie a Superman ősellenségének számító, a Földet fenyegető Zod tábornokkal (Michael Shannon). Küldetésében csak egy levitézlett Batman-alteregó (Keaton), egy eddig ismeretlen kriptoni lány, Kara Zor-El (Sasha Calle), valamint önmaga jóval fiatalabb és éretlenebb változata segítségére számíthat...

Barry (Ezra Miller) nem hisz a szemének, hogy egy másik Barry (Ezra Miller) áll előtte

Ha a fenti cselekményt olvasva valakinek esetleg némi Vissza a jövőbe utánérzése támad, az nem téved sokat, sőt. A film tele van direkt és indirekt utalásokkal a klasszikus időutazós trilógiára, a teljes DC mozis univerzumra, illetve egyéb filmekre és szereplőikre. Olyan szempontból mondjuk ez nem is baj, hogy részben ezek képezik a poénok tárgyát, és tény, hogy a produkció egyik legfőbb erőssége a humora.

Általában véve elmondható, hogy Muschietti rendezése alapvetően rendben van, és a tőle megszokott módon itt is elég jól megtalálja az egyensúlyt a humor, a dráma és az akciózás között. Az is tetszett például, amikor figyelmet fordított a részletekre, így például időt szakítva a járókelők reakcióira, akiknek nem mindennapi élményt jelent egy szuperhőst akció közben látni. Ugyanakkor egyértelműen felróhatjuk neki, hogy azt a fajta velős érzelmi töltetet, amelyeket át próbál adni, nem igazán sikerül közvetítenie a nézők felé.

Supergirl (Sasha Calle) olyan jelenség, akiről muszáj videót készíteni

Ennek oka részben a jellemek kidolgozatlansága. A főszereplőn kívül szinte mindenkit elhanyagoltak e téren, leginkább talán Supergirl figuráját, aki nem igazán több egy "badass csajszinál". S míg Barry, illetve Flash dilemmája áll szinte egész végig a középpontban, a többi szereplőt csupán úgy rakosgatják jobbra-balra az alkotók, mint a kevésbé fontos sakkbábukat, ahogyan éppen szükség van rájuk. Bár igaz, hogy a Vissza a jövőbe filmekben is tapasztalhattunk hasonlót, azért ott legalább mindenkinél lehetett tudni, hogy mi motiválja, és hogyan illeszkedik a cselekménybe.

A másik, igen komoly probléma, hogy néha elég nehéz követni, illetve komolyan venni a narratívát. A dolgok elkerülhetetlenségére adott, illetve magát a cselekményt alátámasztó magyarázat igencsak erőltetett, és egyáltalán nem könnyű megemészteni. Ez pedig elég komoly gond egy olyan produkció esetében, melynek történetét röviden simán össze lehet foglalni annyiban, hogy a főhős visszautazik az időben, hogy megmentse a szüleit, ami viszont előre nem látható következményekkel jár az egész világra nézve.

Zod tábornok (Michael Shannon) ugyanolyan kellék a filmben, mint a legtöbb mellékszereplő

Nem véletlen, hogy miközben a kritikusok dicsérték az akciókat és a színészi játékot, a vizuális effektusok és a film harmadik, záró felvonása nem igazán nyerte el a tetszésüket. Az egy dolog, hogy a CGI-t néha valóban túltolták az alkotók, a meglehetősen félresiklott befejezés viszont már komolyabb probléma.

Ehhez képest az még viszonylag könnyen megbocsátható, hogy az egész cselekmény kicsit olyan, mintha innen-onnan ollózták volna össze. De legalább annyi elmondható, hogy míg eredetiséget nem nagyon találni a produkcióban, az időnként újfent csúcsra járatott nosztalgiafaktor azért okoz néhány kellemes pillanatot.

Összességében a Flash: A Villám igen pörgős és látványos, a látvány mögött azonban kicsit kevés az igazán fajsúlyos tartalom, amit a narratíva leginkább csak erőlködve igyekszik átadni nekünk. Ennek ellenére a film a maga módján felettébb szórakoztató, ezért azok számára nyugodtan ajánlható, akik kedvelik a komolyabb mondanivaló mellett is könnyedebb hangvételű szuperhőstörténeteket.

Flash: A Villám előzetes