Beetlejuice Beetlejuice filmkritika

A film lényegében arról szólt, hogy egy kisvárosi házaspár egy balesetben életét vesztette, ám szellemként továbbra is kísértettek a saját házukban, melybe időközben egy másik család költözött. A nem túl szimpatikus jövevények elűzésében végül Betelgeuse (Keaton), egy különc túlvilági alak sietett a segítségükre, aki kis híján feleségül vette a család lányát, Lydiát (Winona Ryder), miáltal majdnem sikerült beszabadulnia az élők világába.

Habár a Beetlejuice-t bizonyos szempontból talán lehet akár kultfilmnek nevezni, legalább annyira besorolhatjuk a rétegfilmek közé is, mivel a stílus van, akinek nagyon bejön, míg másoknak egyáltalán nem. A Hollywoodban afféle csodabogárnak számító rendező elmondása szerint ez az egyik legnagyobb kedvence a saját alkotásai közül, és már az első film sikere után tervben volt a folytatás, ám annak megvalósítása valahogy mindig elmaradt, és egészen mostanáig húzódott.

A Warnernek azonban végül mégis sikerült tető alá hozni a produkciót, ráadásul úgy, hogy Burton és a két visszatérő sztár, Keaton és Ryder mellé szerződtettek még néhány jónevű vagy felkapott színészt. Ez így mind szép és jó, csupán az a kérdés, hogy vajon mennyire volt szükség bő harmincöt év után újra elővenni a témát?

Betelgeuse (Michael Keaton) ha kell, akár szerenádot is ad még élő választottjának

A történet szerint a Deetz család szintén harminchat évvel később tér vissza a kísértetjárta Winter River-i házba, miután a családfő tragikus módon életét vesztette. Ekkorra lánya, Lydia (Ryder) már maga mögött hagyta ugyan az anno Betelgeuse-zal (Keaton) történt megrázó élményeit, ám felelőtlen barátjának, Rory-nak (Justin Theroux), illetve saját lányának, a kamasz és nehezen kezelhető Astridnak (Jenna Ortega) köszönhetően újfent szembe kell néznie a gondolataiban még mindig őt kísértő túlvilági démonnal.

Közben Betelgeuse számára is egyre sürgetőbbé válik, hogy kereket oldjon az alvilágból a ház padlásán található portálon keresztül, mivel egykori vérszomjas neje, a lelkekkel táplálkozó Delores (Monica Bellucci) újra megjelenik, hogy antihősünket "boldogítsa". A kisvárosban mind idefent, mint odalent hamarosan kitör a teljes káosz, és egyesek hihetetlen felfedezéseket tesznek, míg mások váratlan és valószerűtlen szövetségeket kötnek annak érdekében, hogy valamilyen módon úrra legyenek a helyzeten és a saját életükön, illetve halálukon?

Lydia (Winona Ryder) és aktuális barátja, Rory (Justin Theroux) együtt szembesül a kísértetjárta ház borzalmaival

Ha a dióhéjban felvázolt sztori nem sokat mond valakinek, azt nem csodálom, mivel elég nehéz átadni a film meglehetősen szerteágazó, sőt időnként kissé csapongó cselekményét. S bár a látottak nagy vonalú megértéséhez nem feltétlenül kötelező az eredeti Beetlejiuce történéseinek ismerete, annak megtekintése erősen ajánlott annak érdekében, hogy ne csak úgy kapkodja a fejét az ember, mint anno jómagam a moziban a Vissza a jövőbe 2. alatt, amire úgy ültem be, hogy fogalmam sem volt az első részről.

Noha ebben az esetben időben pótoltam a hiányosságomat, be kell vallanom, hogy az első Beetlejuice számomra tipikus agyatlan amerikai vígjátékként jött le, és nem is hagyott mély nyomokat bennem. Annak ellenére, hogy magában a helyzetkomikumban bőven volt potenciál, és akadt benne néhány jól sikerült jelenet, az egész valahogy nem állt össze és erőltetettnek tűnt, egy a szerepét igencsak túljátszó Michael Keatonnal. És ha már kísértetház és szellemhistória, akkor sokkal inkább szellemesnek és szórakoztatónak találtam a Törjön ki a frász!-t Peter Jacksontól.

Astrid (Jenna Ortega) kíváncsisága révén felfedezi a régi lakók makettjét, de nem lesz boldog tőle

Azt mondjuk nem állítom, hogy a Beetlejuice folytatása teljességében szakít az első rész stílusával, ami már csak azért sem volna lehetséges, mivel ez esetben is Tim Burton volt a rendező. Ugyanakkor azt kell mondanom, hogy az eredetihez képest ezúttal egy összetettebb és kevésbé túljátszott produkciót kaptam, melynek valahogy - néhány esetet leszámítva - a humorát és a narratíváját is kifinomultabbnak találtam.

Persze tény, hogy a film sztorijában szép számmal találunk már sokat látott kliséket, mint ahogy sablonos szereplőkben sincs hiány. Mindazonáltal ez alkalommal változatosabb karakterekkel van dolgunk, akik különféle történetszálakkal rendelkeznek, miközben valamilyen módon mindannyian hozzájárulnak a cselekmény előmozdításához.

A középpontban valójában most sem annyira Betelgeuse áll - már csak azért sem, mivel a karakter lényege éppen az, hogy lényegében sosem változik, mindig olyan önző és szexista, rosszindulatú és számító suttyó marad, amilyen volt. Az mindenesetre nem baj, hogy a Keaton által életre keltett figura ez alkalommal nem annyira túltolt és az arcunkba mászó, miközben azért a fekete humor jelentős részét ő szállítja.

Betelgeuse oldalán Lydiára még több szájtátós döbbenet vár

A narratíva sokkal inkább az egykori lázadó Lydiára, valamint az éppen most hasonló korban és cipőben járó lányára összpontosít. Habár Lydia (a legtöbb emberrel ellentétben) kiskora óta látja a szellemeket, a férje halála után egy számító figura hatása alá kerül, miközben mostohaanyja, Delia (Catherine O'Hara) karrierista és haszonleső szemlélete is rányomja a bélyegét az életére.

Astrid ezzel szemben egyáltalán nem hisz a szellemvilágban, és ki nem állhatja a korabeli srácok cikizését, viszont nagyon hiányzik neki idejekorán elveszített édesapja. A film tehát - a halállal való megbirkózás könnyed megközelítése mellett - tehát szegről-végről a felnövésről is szól, melynek középpontjában egy afféle fura, amolyan félresiklott sorsú család áll, mint amilyet már számos alkalommal láthattunk a hasonló produkciókban.

A szép kort megért Delia (Catherie O'Hara) sem maradhat ki a szellemvilág áldásaiból

Hogy ez mennyiben képezi az amerikai társadalom és kultúra egyfajta lenyomatát, abba viszont már nem is igazán érdemes belemenni, mivel az teljesen nyilvánvaló, hogy a Beetlejuice mozik sokkal inkább a szórakoztatásról mintsem a filozófiai mélységű mondanivalóról szólnak.

Az első részhez képest mindenesetre több iróniával és kulturális kikacsintással szolgál a narratíva, miközben vicces is bizarr jelenetek egyvelegével bombáz bennünket. Tim Burton sajátos fantáziájának kézjegyei vitathatatlanul rányomták a bélyegüket ezen alkotására is, és az ő jellegzetes stílusában megalkotott díszletek, illetve a többnyire praktikus módon elkészített trükkök újfent hozzátesznek munkája élvezhetőségéhez.

Akinek tehát bejön ez a stílus, annak jó eséllyel elnyerheti a tetszését a produkció, de alapvetően azok számára is bátran ajánlható, akiknek tetszett az első rész. Ahhoz viszont, hogy garantált legyen a szórakozás, tényleg nem árt tisztában lenni az eredeti film történéseivel.

Beetlejuice Beetlejuice előzetes